Tudjátok, hogy a második évad nekem nagyon bejött. Ettől független – vagy pont ezért is – kicsit tartottam a harmadik évadtól. Tudom, hogy a rengeteg jelölésből ezúttal csak négy Emmy-díj jött össze, azok is inkább a körítést díjazták, a fontosabb kategóriákban ezúttal nem tudott aratni Amy Sherman-Palladino és csapata.

Miért történt meg ez? Ennyivel „rosszabb” lenne a sorozat harmadik etapja? A válasz nem egyszerű, mert igen is, meg nem is. A körítés, a hangulat, a képek nagyon adják, de ennyi. Néha már-már túl jók is ezeken a területeken, és ezt úgy értem, hogy olyan benyomása van az embernek, mintha csak ezekkel akarnák vagy tudnák eladni az egészet, emiatt pedig bizonyos elemeiben ez a nagyon adja szint gyakran csupán öncélú magamutogatásnak érződik. Szóval engem ezzel nem vettek meg most. De miért is nem? Mert nincs ezek mellett kellő mennyiségű élet a harmadik felvonásban, vérszegény a drámaiság is, mindeközben a karakterek sem esnek át nagy változásokon (persze nem mintha csupán ettől valami működőképesebb lehetne), a lényeg azonban az, hogy míg mondjuk a Girmore Girls sokáig tényleg csak jobb és jobb lett, ezt azért érhette el, mert úgy tolta túl a bájosságát, hogy közben a drámai eseményekkel, dialógusokkal valahogy mindig ki tudták azt egyensúlyozni. Mert tényleg működött. És valljuk be, így három évad után; a karakterek ott valahogy egyedibbek, jobban tudok hozzájuk kötődni; nem véletlen poénkodnak pl. mai napig azzal is, hogy ki melyik srác rajongótáborába, csapatába tartozik. Nyilván könnyebb azonosulni az átlagosabb, hétköznapibb figurákkal (még ha a család bizonyos tagjai kivételesen gazdagok is), de itt ugye Midge az Midge, és ő néha már túl sok is (ahogyan mások is tulajdonképpen), pedig papíron működhetne, hiszen ez valamilyen szinten insider cucc is, de számomra ennek ellenére sem adta; sem hangulatilag, sem sztori szintjén, és igen, kezdek kicsit ráunni is az egészre.

Nem, tényleg „nem tudom” igazán szeretni ezt az évadot. Nem elég tökös, nem elég bevállalós a történet, sokszor kifejezetten sokat időznek el bizonyos jeleneten; túlnyújtanak poénosnak vélt (jobb esetben valóban vicces) helyzeteket, beállításokat, és ez bizony idővel roppant fárasztóvá teszi a szériát. Félreértés ne essék, nem az én humorérzékemmel van gond; a zenés jelenetekkel és a random eseményekkel is ez a helyzet. Nem is lenne ezzel egyébként gond, ha működnének, funkciójuk lenne és nem élnének vele olyan gyakran. A karaktereket illetően meg már tényleg szinte ásítozom; a GG-ben jóval több dinamika volt, jóval frappánsabb párbeszédekkel karöltve, és igen, az a már-már giccses, cuki kisváros tudott a most látottaknál sokkal drámaibb és szellemesebb szituációkkal is szolgálni.

Pedig látszólag van itt aztán minden: egzisztenciális válság, magánéleti gondok, munkaügyi gondok, stb, de ettől még nem gondolom elég markánsnak egyiket sem; nézem, úgy ahogy élvezem is, de ennyiben ki is merült most a dolog. Lehet magával a korral is gond van, lehet ebben nincs olyan sok, lehet szimplán túl konzervatívan áll bizonyos szálak terelgetéséhez Amy Sherman-Palladino. Egy biztos; nem mer túl drámai és komor lenni, még egy-egy epizód erejéig sem, emellett sajnos szerintem vicces és szórakoztató showt sem sikerült összehoznia.

Nyilvánvaló, hogy szinte mindenki érti a dolgát a stábban. Még akkor is működne a dolog, ha tényleg csak ennyire lenne humoros, csak a sztorival kezdenének végre már valamit, lennének végre érdekesebb (vagy pont hogy szinte unalmasabb!) mellékszereplők, és… De nem, ez valahogy most nem az igazi. Az évad utolsó része kicsit jobb, ezzel a lezárással pedig akár sokkal érdekesebb és bátrabb irányba is elmehet a széria, de hazudnék ha azt mondanám, hogy tülkön ülve várom, hogy elérkezzen az új évad premierje.

7.1/10