The Marvelous Mrs. Maisel [ A csodálatos Mrs. Maisel ] – S02 – 2017

Volt már olyan, amikor valami annyira betalált, hogy direkt nem hallgattátok vagy néztétek meg sokáig újra, esetleg szánt szándékkal félbehagytátok? Nálam Amy Sherman-Palladino sorozata ilyen volt. Már az első etap is egyre jobb és jobb lett, de ez a második valami igazi csoda. Minden szinten. Nem túlzok. A második évad 5. részét is szinte végig vigyorogtam, olykor fel is nevettem, voltak benne meglepetések is, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen varázslatos hangulat áradt a sorozatból. Gyorsan félre is tettem egy ideig, de aztán már nem bírtam ki, le akartam tudni a maradék 5 részt is…

Nem csak a kor miatt is klassz az egész, hanem az igazi nyár felidézése is olyan könnyedén ment a szériának, hogy az szinte leírhatatlan. A karakterek egyre jobbak, az arányok is kellemesek, nincsenek irreálisan túltolva bizonyos szereplők, sőt, komolyan azt kell mondanom, hogy még csak töltelék karakterek sincsenek, mindenki annyit és ott szerepel, ahogyan kell. A fellépésekből is épp csak annyit látunk, amennyi szükséges, de persze van amikor ezt nagyon odateszik; ekkor úgy is sikerül, hogy ezen jelenetsorokat és szövegeléseket legszívesebben mindenkinek mutogatni kezdeném.

Nem nagyon tudok az évadba belekötni, sőt, tovább csak tovább magasztalnám. Nem érződik az évadon a helyben toporgás egy pillanatra sem, valami mindig történik, de csak a maga kis visszafogott tempójában, sem elkapkodva, sem a végletekig elnyújtva nincsenek a dolgok. Tényleg minden pillanata arany, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű képek, helyszínek, díszletek és jelenetek tudják színesíteni az összképet. Oké, hogy ezek egyikét vagy másikát általában sok sorozatban sikerrel tudják abszolválni, de ilyen – minden szinten – minőséget kevés eredeti sorozat tud képviselni.

Imádom, amikor behoznak bizonyos szereplők által kedvelt, új témákat, és ha nem is teljesen, de azt teszik meg az egyik központi témává az epizódban, remekül feldobják az évadot az ilyen pillanatok, arról nem beszélve, hogy ezek a kis kitérők is milyen mondanivalót tudnak magukban hordozni. Aztán a zenék, te jó ég. Egymást követően azon kapom magam, hogy vége a résznek, és indul az Amazon Primeon a stáblista, és már szól is a zene, de milyen zene… Ezen dalok illenek a korhoz, passzolnak a látottakhoz és hallottakhoz, nem kérdés, hogy olykor szimplán tökéletesen választanak, és én közben csak ülök, nézek ki a fejemből, miközben mosolyogva végighallgatom a dalt. Ilyen volt a Tell That Girl To Shut Up vagy a Someday is… Hibátlanok.

Nem is tudom, mit írjak még; az utóbbi évek legeredetibb, legszebb és legkomolyabb produkciója. Mindössze három szezon alatt összegyűjtött annyi jelölést és győzelmet (Won 20 Primetime Emmys 80 wins & 150 nominations total), amely már önmagában csettintésre készteti az embert, az is lehet, hogy a rekordoktól sincs ilyen téren olyan messze. Én többet nem is kívánhatnék, csak így tovább; iszonyat kevés olyan sorozatkészítő van, akiknek akár több projektjét is újranézném, hiszen azért elég időigényes egy komplett sorozatot újrázni, de Amy Sherman-Palladino nem szórakozik ilyen téren; mert ahogyan ezt, úgy a Gilmore Girls-t is imádtam, és már alig várom, hogy 5-10 év múlva ismételten szemügyre vehessem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük