Gondolkoztam rajta, hogy írjak-e a témáról személyesebben… De hát mivel erről nem nagyon beszélek (beszélhetek) másokkal, úgy döntöttem kiírom magamból itt. Ez elég személyes lesz, és jó hosszú is, de maximum nem olvassa el senki. 🙂 (Vagy ezután nem fog majd semmit. 😅)

Egyszer felhoztam a munkában ezt a témát néhány kollégám előtt; hogy hogyan akadtam rá, hogy totálisan magamra ismertem a legtöbb ezzel kapcsolatosan megfogalmazott dologban… Ami után aztán persze rögtön jött az a szöveg az egyiküktől: “Az az igazság, hogy ma már mindenki túl érzékeny…”

Persze – mondtam magamban –, hát én pont nem ezt tapasztalom… (Erre majd visszatérünk.) Meg a másik alapvető probléma, hogy sokan azt hiszik, ez a szuperérzékenység kimerül abban, hogy egy ilyen valaki gyakrabban elsírja magát egy filmen mondjuk. Ez is igaz persze, de ez egy nagyon kis szelete csak az egésznek. Most nem megyek bele, hogy pontosan mit és hogyan dolgoznak fel az ilyen emberek, aki akar, az jobban utána tud járni.

Én még különben nem olvastam egyik Elaine Aron könyvet sem.

Pedig nyilván a felfedezésem napjától tisztában vagyok vele, hogy lehetne, talán kellene is. Azért csak átfutottam pár negatív értékelést a goodreads-en a The Highly Sensitive Person kapcsán. Hát vannak egy csillagos lepontozások is, de én pontosan erre számítottam. Még a “kritikák” jellegét, tartalmát is nagyjából jól betippeltem. Az egyik legtöbbet kedvelt 1 csillagos értékelés pl. azzal kezdi, hogy a szerző egy “pszichológiailag zaklatott introvertált, kisebbrendűségi komplexussal”. Hát csodálatos. Lehet inkább neki van ilyen komplexusa… Lehet ebben az egészben nem hinni, tényleg mindenki azt csinál, amit és ahogyan akar, de azért az elvitathatatlan, hogy vannak nagyon érzékeny emberek, meg olyanok is, akik szinte teljesen érzéketlenek. És ha ezt tudjuk, tapasztaljuk, elfogadjuk, miért ne lehetnének HSP-s emberek ezeken túlmenően. (Meg ha én mondjuk nem vagyok vak, akkor a vakság maga sem létezik ezek szerint ugye?) Persze itt bejön a képbe, hogy lehet valaki “zokon veszi”, hogy ő nem HSP-s… (Nem mintha amúgy nem lenne vele éppen elég szívás…) Vagy kérkedésnek érzi, amikor valaki erről ír, mesél, mondjuk a pozitív oldalairól megközelítve. De ha ennek a felfedezésnek, ténynek vagy érzésnek az „örömét” valaki ennyire tartja, az már legyen az ő baja…

Igazából mivel a népesség 15-20 százalékára teszik a számukat, nyilvánvaló, hogy sokakat mondjuk totálisan hidegen hagyhat ez a könyv. Esetleg azok forgathatják még, akiket érdekel a pszichológia valamilyen szinten. Sokan felemlegetik mindazonáltal Susan Cain által jegyzett Csend című könyvet is, amely az introvertáltakról szól. Lehet az tényleg jobban meg van írva, de az is biztos, hogy több ember képes egy ilyen olvasmányban magára ismerni, és ez már önmagában is “torzíthatja” az értékelések átlagát felfelé. Elaine Aron könyve 3.86-os, Susan Cain írása pedig 4.08-as átlagon áll. Nem eget rengető különbség, de azért látható. Azonban attól bizony még, mert valami nem 10/10-es olvasmány, a kutatást, a beleölt munkát, az eredményeket, a felfedezést, a minták bizonyos szintű kirajzolódását talán lehetne értékelni… (Persze ha nem hiszi el valaki, akkor nincs mit tenni… De nem nagyon értem egyébként, hogy ilyen hozzáállással miért is pazarolta rá az idejét az illető.) Na de lapozzunk…

Szóval a könyv helyett elolvastam erről egy csomó cikket, előadásokat hallgattam meg a témában… Itt van mondjuk ez is, szerintem tök érdekes dolgokról van benne szó.

Például 16:18-tól arról beszél a hölgy, hogy miközben a negatív és a pozitív dolgokat is erősebben reagáljuk le, meglepő lehet, de a pozitívakat ezen belül is kiemeltebben éljük meg. És akkor ezzel újfent értelmet nyert, miért is szeretem annyira a szomorú filmeket, zenéket. Mármint lehet lehúznak néha kicsit, de közben mégis elvarázsolnak, mert annyira szépek, különlegesek és bensőségesek. (Gondolom én… 😅)

Na de majd a héten megpróbálom őket beszerezni. Mialatt persze ott motoszkál bennem az is, hogy azt hiszem ha valaki, hát én ismerem már magam eléggé, szóval lehet írnom kellene inkább egyet… 😅 De azért biztos ad majd valami pluszt, ha mást nem is, legalább felerősíti azt az érzést bennem, hogy nem csak én vagyok ezzel megáldva. Aztán így jobb, élhetőbb lesz akár csak lélegezni is. 🙂

Szokták írni, hogy a HSP-s emberek érzékenyebben reagálnak a külső ingerekre. Zaj, fény, illatok vagy szagok…

Hát a fényt én sem nagyon szeretem. Sosem voltunk nagy barátok. 😂 A zaj meg elmegy néhány koncert erejéig, de csak fülvédővel. Munkában is így dolgoztam – amikor még zajosabb területen tevékenykedtem. Pláne fontos, hogy egyébként zúg a bal fülem, és abban a magas hangok is torzulnak egy fizikai behatás miatt… Még az is idegesít, ha valaki feleslegesen hangosan beszél, miközben mellette ülök…

Szóval olvasva erről az egészről, eszembe jutott, hogy gyerekként amikor kint voltunk a kertben vagy az udvaron, szinte mindig én vettem észre elsőként, hogy elkezdett csepegni az eső, vagy épp megláttam – a nagy havazás előtti – első kósza hópihét… (Esetleg hallottam a távolból, hogy esni fog, azaz esik már odébb, pl. egy gyorsan átvonuló zápor miatt.) Mármint ezekre nagyon figyeltem amúgy is, mert imádom a havat, és érdekel a meteorológia, de lehet ezek az észlelések is emiatt voltak, illetve vannak.

De suliban is kezdettől fogva gyűlöltem felelni, verset mondani. Még ha készültem is, tiszta ideg voltam. Szakközépben pl. németből volt, hogy kitűnő voltam, aztán jött a “leszarom az egészet időszakom”, és ha volt korábbról mondjuk valamiért véletlen egy 5-ösöm, de kihívtak felelni, akkor én nem égettem magam, nem szenvedtem meg egy 2-esért vagy 3-asért, hanem inkább fel sem álltam. Persze a tanárnőmet ez eléggé bosszantotta. Az is igaz azonban, hogy egyszer megjegyezte, hogy ő teljesen megérti, miért csinálom ezt. 😅

A kávé egy érdekes pont, mert igazából arra is azt írják, hogy érzékenynek kellene lennem (lennünk) rá…

Viszont én ezt nehezen tudom megítélni a műszakbeosztásom miatt: hol nappalos, hol éjszakás vagyok, esetleg plusz napokat rátolva, miközben vagy sikerült kialudnom magam munka előtt és után, vagy nem… Mindenesetre jelzésértékű lehet, hogy egy HSP-s videó alatt kapott 600 valahány likeot egy olyan poszt, amelyben azt a kérdést teszi fel a többieknek valaki, hogy tényleg csak neki nincs problémája a kávéval? (Ezek szerint nem.) De mondom, a kávé fogyasztását nehéz megítélni, és ha hozzászokott az ember, lehet nem is tudja már milyen lehet, amikor nem iszik…

Aztán itt a túlagyalás téma. Na azt tudok.

Abban világbajnok vagyok. 😅 Meg nehezen engedek el dolgokat. Még ha valami látszólag úgy is tűnik. Ami érdekesebb, hogy igen, azért voltam már néhány “randin” az életem során, és hát maradjunk annyiban, hogy általában messze inkább kritikákat kaptam, tanácsokat, véleményes megmondásokat, képzeletbeli pofonokat, egyfajta nyomást, mint pozitív dolgokat. Mármint nem kizárólagosan csak azokat azért, de inkább ezek maradtak meg bennem. (Mert voltak kifejezetten „durva” dolgok is, amelyeket aztán nem tudták nagyon ellensúlyozni a kedvesebb pillanatok. Már ha voltak. 😅) Csodálatosan le is fagyok élőben ilyenkor. Még ha próbálom is ott helyben kezelni. Meg néha nem is értem, hogy ezt most egyesek “hogyan gondolták”. Van az építő jellegű kritikának is helye, de nem az első találkozások alkalmával… (A randik számát illetően azért nem döntök rekordokat. 😅 Az eredményükkel kapcsolatosan már lehet inkább…. Csak persze rossz irányba. 😅)

Sajnos azt kell mondanom, hogy egyes nők csak előadják, hogy milyen érzékenyek, ennek fedezetéül azonban a valóságban sajnos nem sok mindent talál az ember. Volt, hogy egy ismerősöm egy számomra tök kínos, és nagyon személyes kérdést lazán feltett mások jelenléte mellett. Le sem merem írni mi az, de ha megtenném, hát biztos lenne meglepődés és minimum mosolygás… 🤣 Szóval hát eléggé ledöbbentem. Szerintem aki érzékeny, az más felé, irányába is az, nem csak önmagára vonatkoztatva. Egyébként írtóra elvörösödve válaszoltam neki, nem álltam bele a dologba, hogy ezt talán nem így kellett volna, nyeltem pár nagyot, és elengedtem. (A válaszadást nem lehetett kikerülni, mert látszott volna rajtam, hogy kamuzok egy ilyen kérdésre, hiszen rohadt mód zavarba jöttem, ezzel pedig meg is lett a válasz. Ezért is volt bukóság azt a valamit megkérdezni. És ő még azt is tudja, hogy elég érzékeny vagyok… Szép…) Persze aznap már nem voltam túl beszédes kedvemben… Nem haragszom rá, stb., de azért persze megjegyeztem. Tanultam ebből is talán valamit. Fordított esetben nekem eszem ágában nem lett volna feltenni egy ilyen kérdést, mások előtt meg kimondottan nem…

Hogy szuperérzékeny lettem idővel, vagy így születtem? Hát a fene tudja. Azt mondják így születünk. Szerintem rohadt érzékeny voltam már kicsiként is. Suliban is sírtam el magam mindenki előtt, ovisként is, és a kiszemelt barátnők remek, visszautasító, “takarodjak a fenébe” féle válaszaik is mély nyomot hagytak bennem.

Aztán egy kicsit javult a helyzet, majd jött egy félelmekkel, gátlásokkal teli, bizonytalanabb időszak, amelyet aztán hosszú évekig, szinte már betonbiztos egyedüllét követett. Ez valamilyen szinten a mai napig tart. (Néhány próbálkozást leszámítva.) Maradjunk annyiban, hogy a nők nem könnyítik meg a helyzetem. Mondjuk – azt hiszem – én sem az övékét. De ezeket most nem fejtem ki részletesebben. 🙂

Írják még, hogy a zenére nagyon fogékonyak a hozzám hasonlók.

Linkeljem a last.fm vagy RYM profilom? 😂 Plusz ott van, hogy említette már valaki, hogy szinte csak szomorú zenét hallgatok. Hát igen. Valahogy velük szerintem könnyebben tudtam azonosulni, illetve nagyon meghatónak gondolom, amikor valaki a legmélyebb érzéseit ilyen szinten közszemlére teszi. Ez bátorságra is vall azért. És ugye szerintem lazán meg lehet ítélni, hogy mennyire őszinte is az adott előadó.

Érdekes, hogy pl. valaki még csak “azt sem nagyon tudja”, mi az a szomorú zene. Volt, hogy büszkén mutatni akart nekem egy kollégám egy lehúzós dalt, és erre egy középszerű tucatrock szerű képződményt kellett vele végigszenvednem. 😅 Miközben pl. az Anathema klasszikus lemezeinek legkiemeltebb dalait ásítozós közönyösséggel tolta el magától. Ahogyan sokan mások is. Nem, tényleg “nem értem”… Ide be is teszem – közkívánatra 😅, ha már itt vagyunk – a zenekar (sajnos feloszlott) egykori tagjainak új projektje keretében publikált – egyik korábbi klasszikusának – 2022-es feldolgozását, A Natural Disaster című gyönyörűséget. (Tudom… “Unalmas, lassú, szomorú…”) De én nagyon-nagyon várom az „első”, várhatóan végre idén megjelenő lemezüket. ❤️🎸

Ma már a hiphop a menő, a vagányság, az odamondok, a laza vagyok, nem pedig a mély, valós érzelmi kitárulkozás. Ez még hallgatva is sok, illetve inkább kevés egyeseknek, mit szólnának ahhoz, ha mindezekről őszintén írni, beszélni is kellene…

Valahol tök jó érzés egyébként tudni, hogy van annak “neve”, amilyen vagyok.

Mármint egyszer becsípve azt mondtam egy társaságban, hogy lehet aszexuális vagyok… 😂 Hát akkor még nem tudtam, hogy sokkal inkább HSP-s…

Ennek a munkában is van előnye szerencsére. Nem véletlen szeretnek velem dolgozni az emberek. Meg elég lelkiismeretes vagyok. Csak néha nagyon stresszes. Régen volt, hogy szinte minden nappalos műszak előtt írtóra leizzadtam az éjjel… Most nincs ilyen szerencsére, azért egy ideje már megbecsülnek valamilyen szinten. (Szintlépések, voltam év dolgozója, stb.)

A kritikákra, visszautasításokra, tök kis apróságokra persze továbbra is “harapok” sajnos. Mármint általában inkább magamban. Szerintem sokkal jobban tudom, hogy elcsesztem valamit, mint mondjuk a főnököm vagy valaki a közvetlen környezetemben. Rágódok is miattuk rendesen… Illetve természetesen nagyon szarul esik, ha nyersen lecsesznek. Lehet azt “szépen” is csinálni…

Párkapcsolatok… Hát én azt gondoltam, gondolom, hogy csak komoly kapcsolatban lennék benne. De közben az a legrémisztőbb is.

Mármint ha nem leszek elég jó, ha nem működik valami, ha kicsi a lakásom (bár most már eléggé tetszik), ha nincs kocsim, vagy csak mondjuk én passzolom a kapcsolatot, akkor a másikat is megbántom, jön a “nem ezt mondtam”, stb… Plusz ha beégek? Vagy ha bunkó lesz velem valaki? Lehet egy életre elmegy a kedvem az egésztől. Emiatt lehet jobb lenne valami lazább kezdésnek. Nem alkalmi, csak nem tudom. Vagy lehetne az. Alakuljon ki valami, mint mondjuk a The Big Sick-ben. 😅 Az könnyebb lenne. Talán. Ellenben ha meg nagyon tudatosan lazának indul valami, akkor meg ugye ott van bennem az, hogy azt aztán meg minek kezdjem el. A 22-es csapdája.

Plusz szerintem a legtöbben nem tudatosítják, hogy mondjuk az, aki sokáig – nagyrészt a saját döntései végett – egyedülálló volt, az akárkiért nem is fogja eldobni “a szabadságát”.

Tulajdonképpen ezeket az első találkozásokat általában nem is annyira egy húspiacra kihányt, nem túl kívánatos áruként, még talán csak nem is valamiféle állásinterjúként élem meg a nőkkel, hanem egyfajta darálógépbe tuszkolt szerencsétlenként, amit először nekem persze túl kellene élnem…

Valójában rohadt mód nem értem az egészet néha. Kritériumok, feltételek, tanácsok, álmok, vágyak, célok azok aztán vannak. Én meg persze rohadt ritkán fogalmazok meg ilyeneket, mármint a másikkal szemben… Vagy legalábbis nagyon keveset… Az is kimerül már szinte annyiban, hogy jó lenne adni és kapni; egy kedves valakivel megélni dolgokat, és legyen pár közös dologunk is azért. De már lassan azt is elengedem. Érdekelje legalább valami. 😅

Én legyek türelmes, tudjam, érezzem jobban mikor és mit kellene csinálnom. Legyek ilyen, legyek olyan… És ez csak egy része… Nyilván tudok laza és közvetlen lenni, vagyis próbálok a kezdeti idegesség mellett, miközben persze feszengek is néha, de utóbbin olykor csak tovább rontanak…

Szerintem kb. a legtöbben amúgy teljesen leszarják, de legalábbis rohadt mód nem gondolják át, hogy mit is mondanak vagy tesznek a másikkal. Miért? Részben mert nekik akár 4 másik randijuk is lehetne aznapra… Meg mert lehet azt hiszik, hogy az én türelmem végtelen, pláne ha sejtik, hogy régóta nem volt senkim… Na nem mintha én annyira tökéletes lennék, sőt, de azért khm. Nem egyszerű. Mindegy, majd lesz valami. Vagy nem, az is egy járható út…

A gyerek téma is érdekes, mert hát szerintem nem lesz, lehet nem is akarok. Vagyis hát ahhoz olyan pár is kellene. Meg magamból kiindulva nem mindig annyira poén ez az élet; “ezt a terhet továbbadni valakinek”, még ha próbálnék mindent is megadni neki, hát… Pláne hogy ez a HSP-s dolog örökölhető is. Csodás lenne mindenesetre, ha együtt sírnánk idővel a Titanic-on… 😂 Persze lehet nem ilyen lenne, könnyen venne mindent, passz. Meg hát ott van közben még ezer dolog. Mellette és ellene is.

Amúgy azt mondják, hogy ha megtanuljuk kezelni a dolgokat, akkor nagyon jó szülők is lehetünk. Talán a legjobbak. Na mindegy, ezen azért nem gondolkodom jelenleg, mert totálisan felesleges.

Vannak általánosságok, hogy kedvesek, félénkek vagyunk, hogy szeretünk egyedül lenni, sokat alszunk… Tételezzük fel, hogy mindegyik igaz.

Utóbbi nálam megint érdekes, mert van, hogy kényszerűen keveset alszom, vagy ilyesmi, ilyenkor aztán amikor hazaérek, előfordul, hogy már 18:45-kor elnyom az álom. 😅 Aztán persze ha fel vagyok pörögve valami miatt, képes vagyok felkelni korábban, hogy kipihentebben megnézzek egy filmet mondjuk, amit éppenséggel nagyon vártam, vagy rendeljek valamit a lakásba, elmosogassak, rendet rakjak, stb. Esetleg egy lemezt közvetlen a megjelenése után nyugodtan meghallgathassak még a munka előtt… De az tuti, hogy nagyon szeretek akkor aludni, amikor épp – így vagy úgy – lemerültem… Pláne a kedvenc zenéimre.

Azt is állítják még, hogy szeretjük a csendet, a természetet. Persze. De mondjuk előbbit tekintve közben nagyon megmozgat bennünket a zene. Meg nekem ugye zúg az egyik fülem, szóval a néma csend nekem annyira nem kellemes, mert nálam olyan nincs, akkor csak fülzúgás van… Ami az egyik legnagyobb próbatétel az életemben. A természetben is jobban szerettem egyedül mászkálni. Persze tuti nagyon klassz lenne valaki mással, de hát ez maradt. Jó ez így is. 🙂 Van valami varázsa annak is, hogy csak én vagyok, meg a természet.

Azt is hallottam, hogy mivel jól olvassuk az érzelmeket, empatikusak vagyunk, jók lehetünk pl. csoportvezetőnek is…

Van egy csomó karrierlehetőség, ajánlás kimondottan HSP-s személyeknek. Talán az sem véletlen, hogy engem is győzködtek, hogy vállaljam már el a termeléstervezést. Nemet mondtam egy adag tépelődés után, mert stresszes melónak tartottam. Pedig rögtön enyém lett volna a pozíció. 🙂 Ha akkor hallok erről a HSP-s dologról, lehet bátrabban bele mertem volna állni. Mindegy, mert így viszont raktáros lettem; azt vállalhatónak ítéltem. Az sem rossz azért.

Azt mondják, hogy a tanácsok terén is jók vagyunk. Jól átlátunk problémákat, sokféle variációt lejátszunk a fejünkben, részleteiben is megvizsgálva a dolgokat. Hát néha csodálkozom is, hogy egyesek mit problémáznak akár a párjukkal, akár a kollégájukkal… De azért nem szoktam kéretlen tanácsokkal mindenkit elhalmozni. 😅 (Meg persze tudom, én könnyen okoskodom kintről.)

Igen, az eddigiekből lejöhet, hogy van egy nagy adag előnye és hátránya is az egésznek. De igazából engem nagyon feldobott a tudat, hogy egy klubhoz tartozom. Nem vagyok egyedül. Lehet, hogy az a zenész, rendező, fotós vagy festő is hasonlóan él meg dolgokat.

Ez az egész azért érdekes, mert sokszor megkapom, hallom, hogy már az én korosztályom is mennyivel önzőbb, mint mondjuk a szüleink voltak. Gyerekvállalás, valamint akár párkapcsolat nélkül is elvagyunk sokan… Hát már majdnem én is magamra vettem, de azért alapvetően nem tartom, tartottam magam soha önző mocsoknak. Azonban a többség úgyis úgy ítél meg, ahogyan akar. Mondjuk leginkább a társadalmunkba berögzült bizonyos reflexek szerint.

Vannak akik úgy gondolhatják, hogy egyesek klassznak, értékesnek, különleges kincsnek próbálják magukat eladni, akár azzal is, hogy HSP-s címkét ragasztanak magukra. Lehet. Nyilván ezt inkább felvállalná valaki, mint azt, hogy “nézzétek, nárcisztikus szemét vagyok”. 😅

Szerintem viszont pasiként piszok kevesen vállalják fel – még csak érintőlegesen sem igazán – akár csak a sima érzékenységüket is. (“Szia Gábor, képzeld voltam moziban szombaton, aztán kétszer is elsírtam magam a film alatt, és még hazafelé is pityeregtem egy sort…”) A HSP-s dolgokról meg ne is beszéljünk inkább…

Mindent összevetve elég „hisztis” is tudok lenni, és sokszor viszonylag lassan hozom meg a döntéseimet, mert „százszor” átrágok magamban mindent. És még az is totálisan igaz rám, hogy nem szerettem és szeretek egyébként sokat (néha keveset sem) apróságokról fecserészni. Akkor már inkább nézek egy komoly drámát, vagy olvasok egy könyvet… Sokkal jobban szeretem és preferálom a mélyebb, tartalmasabb beszélgetéseket…

És én tudom, hogy erre az egészre rá lehetne vágni, hogy most aztán végképp rossz irányba tartok, mert hagyom, hogy még inkább ez határozzon meg. De hát ilyen vagyok gyerekkoromtól fogva. Mióta az eszemet tudom. Nem néhány hétig voltam (vagyok) benne, hogy aztán csettintésre eltűnjön ez az „élmény” – akár hónapokra vagy évekre. (Mondjuk amikor sokat szimulátoroztam, akkor nem voltam ennyire érzelmileg kifacsarva.)

Most inkább elfogadom, hogy ez van, nincs is velem nagy baj, meg ha már így alakult, akkor miért is ne lovagolnám meg igazán ezt a lehetőséget. Mert ez bizony nem múlik el. (Mondjuk be is cseszne most már, amikor egyes részeit kezdem igazán kiélvezni. 😅)

Hát ez nem két bekezdés lett. 🙂 De jól esett legalább leírni ezt-azt. Majd szerintem kifejtem a véleményem a könyvről is, biztos lesz néhány hozzáfűznivalóm. 😅 Addig meg legyetek jól. 🙂