Mia Hansen-Love harmadik rendezése az első szerelem témakörét járja körül… Én meg nem nagyon tudtam a megtekintése után, hogy írjak-e róla… De hát azért két bekezdésnyi, kis ajánló szerű valamit csak összefirkantok most is. Mert bizony megérdemli. (Hát kicsit több lett…) Szóval nem voltak különösebb elvárásaim a filmmel kapcsolatban. Tetszett a poszter, olyan hétköznapinak, természetesnek érződött, és kiváltképp bejött az a néhány másik kép is, amelyekkel már találkozhattam korábban. Ezek után aztán belevágtam…

Nem is francia film lenne, ha nem lenne benne már a második percben pucérekodás… Hehe. Na de ha ők így, akkor én is belecsapok… Intenzív egy élmény volt, az biztos. Úgy elrepült velem ez a 108 perc, hogy én is csak pislogtam… És hát szerintem itt is nagyon egyéne válogatja, kit és hogyan mozgat meg ez a produkció. Akinek sok-sok kapcsolata volt, annak lehet „unalmas” lesz, hiszen nehezen tud azonosulni a szereplőkkel, és a történet „üzenetére” is csak legyinteni fog… Mert ez a produkció nem elsősorban nekik (vagy inkább róluk) szól. Félreértés ne essék; nyilván lehet önmagában, „teljesen kívülállóként” is értékelni egy ilyen munkát. Sőt, egy jó filmet talán minden egyes ember hasonlóképpen tud élvezni, mert pl. nem is tudom, iszonyat profi, szépen fényképezett, hangulatos, és hát egyetemes üzenete van.

Azt hinnénk az első szerelem is ilyen, de közben amikor erre gondolok, talán nem véletlen üti fel a fejét bennem némi szkepticizmus… De oké, legyünk jó fejek, és tételezzük fel, hogy minden egyes ember a világ legszerelmesebbike volt legelső alkalommal. Na most viszont ez a film nem az első szerelemig vezető úttal foglalkozik, hiszen nagyon hamar belecsöppenünk egy kapcsolat kellős közepébe. És akkor innentől puffogtathatnám a jelzőket… (Fogom is…) Bár nem sok karakterrel kell számolnunk a megtekintése során, ennek ellenére annyira él ez a film… Finoman lemászik a képernyőről, hogy aztán apró, de biztos léptekkel megtalálja az ember szívéhez vezető legrövidebb, de egyben legbensőségesebb utat. Hogy ott aztán…

Tudom, nagy szavak ezek, de hát a nyüzsgő iskolai és utcai életképek, a nyaralóban eltöltött napok varázsa… Egyszerűen tényleg sodró és magával ragadó az egész… Persze igen, rohadt könnyű dolga van a nézőnek… Lola Créton elképesztően bájos és csinos. Na meg szexi is – kár is lenne tagadni…  (Nekem a szemöldöke tetszik a legjobban. ☺️) Közben persze olyan, amilyen. Szerelmes. Nagyon az. Gyerekes, odaadó, néha már szinte önzőnek ható, de mindemellett rajongásszerű lelkesedéssel és idealizmussal átitatott karaktert elevenít meg ő. Kisebb csapongásokkal, illetve rengeteg félelemmel haloványan átszőtt szeretetéhséggel kombinálva. Vagy valami ilyesmi… De ne is menjünk bele, hogy mi, miért és hogyan…

Minden romantikus történet értékelésénél alap, hogy leírjuk mennyire érezni a kémiát a főszereplők között. Ezt most nem is fejteném ki inkább, ellenben elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett, ahogy Camille reagált bizonyos dolgokra. De nem csak az ő, hanem az apukája és az anyukája hozzáállása is. (Arról már nem beszélve, hogy – önmagában – mennyire örömteli dolog volt ezen dolgokat látni és hallani is.) Mármint, nekem pl. a szüleim nagyon sokáig nem tudták, hogy mitől is voltam annyira magam alatt. (Nem röpke két hétig…) Aztán jóval később volt egy olyan eset is, hogy egyszer a zsebemben maradt egy „levél”, és anyukám megtalálta. Majd elolvasta. (Nem kellett volna szegénynek… 🙄) Volt ám meglepetés és sírás is este… Mert hát írtam benne róluk is. Nem túl kedvesen persze. Meg volt benne még pár más, sokkal személyesebb dolog is. Aztán volt is lecseszés rendesen, de pl. a mai napig tisztán emlékszem, ahogy ők azt mondták; oké, hogy nem gondolták volna, hogy így megviselt a szakítás, de azért na… Hát pedig… Na de mindegy is. Biztos sokféle szülő-gyerek kapcsolat van, de nagyon felemelő volt azt látni a TV képernyőjén, hogy – azokban a nehezebb „pillanatokban” – bizony a szülőket is láttuk kicsit ténykedni. Hogy ez mennyit ért, hogy sikerült, az már egy másik kérdés… (De a szándék a lényeg ugye.)

Szóval a film alapvetően azzal foglalkozik, mi is lesz azzal a bizonyos első szerelemmel. Hogyan éli meg ezt a – leginkább talán – hullámvasútra jellemző, egyfajta lavinákkal tarkított időszakot a szinte már szuperérzékeny fiatal lány? És mit kezd ezzel az egésszel a későbbiek során? Felemészti vajon teljesen? Kifordul magából? Marad ugyanolyannak, mint amilyen volt? De ha ezekre nem is lehet annyira egzakt válaszokat adni, – még ha szépen körülírt gondolatokat azért mindenki le tud majd festeni magában a látottak után –, abban kétségetek se legyen, hogy egy egyedülálló kis utazásban lehet részetek.

Közben aztán, – csak eme kis gyöngyszem miatt – rákerestem hasraütésszerűen arra, hogy mit találok „szuperérzékenység” alatt. Hát, khm, micsoda? Van releváns találat?! Valahol vicces talán, de ezek mindegyike annyira ismerős volt valahonnan… De van itt még: a 21 legbiztosabb jel, illetve Wikipédia. Persze ez megint olyan, hogy itt le merem ezt a felfedezésem írni, de egyébként tuti nem reklámoznám bizonyos körökben, hogy „mit találtam”. Azt meg végképpen nem, hogy én ilyen vagyok… Sokan tuti kiröhögnének, meg mondanák, hogy „sokat képzelsz te magadról” – mintha ennek nem lennének egyébként hátrányai is… Így azért, – még ha csak utólag is –, már elég sok minden „világos” lett egyébként… Tudnék mit mesélni… De gondolom ezzel vannak közületek is így páran…

A Goodbye First Love képében egy nagyon szép, visszafogott, mégis érzelmekben gazdag, a valóságot annyira hitelesen tükröző és megható kis történetet láthatunk, amely alatt aztán hol a fejünket fogjuk majd, hol meg velük együtt mosolygunk… De persze a fókusz egyértelműen Camille karakterén van. Szerencsére. Nyilván bizonyos szinten lerágott csont ez a téma, de bátran merem állítani, hogy az akkor még csupán 30 éves rendezőnő alkotása igazi, üde kis színfoltként ragyoghatja be legalább azt a két órát, amit a megtekintésére szántok. IMDb-n bár csak 6.6 (mi van veletek emberek?), de a kritikusok szerencsére eléggé szerették… Lásd pl. a Los Angeles Times vagy a The New York Times 9-es pontszámait. És hát Mia Hansen-Love azóta nem egyszer bizonyította már, hogy milyen kiváló filmes is ő.

Egyébként is imádtam ezt az alkotást, de ezzel a kis kereséssel, találattal valahogy még jobban tetszik az egész. Nem sok olyan film lehet az ember élete során, amely után az ember ilyen felfedezést tesz önmagára (és így másokra) vonatkozóan is. Azok, akik fogékonyak a témára, vagy csak az átlagosnál jobban át tudják érezni karaktereink helyzetét, könnyen lehet, hogy egy új kedvencet köszönthetnek a Viszlát, utolsó szerelem c. mozgóképben. És az is előfordulhat, hogy ők is úgy járnak majd az utolsó képkockákat látva, mint ahogyan én… (A zöld sugár, valamint a One Fine Spring Day mellett ezt is alig várom, hogy újranézhessem. Persze elkapkodni sem akarom… Aztán simán kinézem magamból, hogy itt sem fogok szórakozni a végén a tizedesvesszőkkel…)

9.5/10