Gondban vagyok. De bár többször lennének ilyen problémáim… Úgy kezdem ezen sorokat is írni, hogy még most sem igazán tudom, hogy milyen pontszámmal illessem ezt az egyébként végtelenül csodás kis filmet. Oké, hogy jár neki egy imponzáns érték, de úgy mégis milyen magas?
A gond a következő… Irtózatosan tetszett, de közben mégis ott motoszkál bennem, hogy ha nem is pont ilyet, de hasonlót láttam már. Ez még önmagában talán nem okozna nagy fejfájást, viszont az már inkább elképesztett, hogy milyen hatással is volt rám ez a film… Történetesen néha szinte már „törlést” kellett kérnem, mert bizony nem kevésszer kezdtek el égni a szemeim, ahogyan nem is egyszer szorult el a torkom közben… Mondhatnátok, hogy ez már tuti kamu, ilyen nincs, de hát ha láttatok volna, biztosan azt mondanátok, hogy még finoman is fogalmaztam az előbbiek során… 😅
És hát ugye nem is minden filmről írok itt, csak amiről úgy gondolom, hogy érdemes, van értelme. Hát erről nagyon… És most akkor kifejtem miért is az. Nos, mert talán ez az egyik legcukibb film, amit mostanság – vagy inkább valaha – láttam? Annyira megmosolyogtató pillanatokat tudhat magáénak ez a két óra, hogy konkrétan már saját magamon is nevetnem kellett, mert bizony az, ahogyan közben – kissé összekuporodva – a kezeimet összekulcsoltam, vagy ahogyan az arcomat azokkal megtámasztottam, az szerintem mindent elmondana erről a nem éppen mindennapi élményről. Valakit biztos kiráz a víz a cuki szó láttán, és hát nekem sem éppen kenyerem a dolog, akkor meg pláne nem, ha túltolják a dolgokat, de ez a film annyira kedves, annyira szerethető, annyira aranyos momentumokkal bír, hogy legszívesebben most rögtön bevágnék ide nektek pár aprócska jelenetet belőle…
A történet viszonylag lassan indul be, de ez annyira jól áll neki, mert így van csak igazán idő és tér az apróságok és a gesztusok megélésére, valamint feldolgozására. Hamar elrepült az a 121 perc… Mondjam azt, hogy nagyrészt emiatt a film miatt nem aludtam az első éjszakás munkanapom előtt egy percet sem? Pedig aztán lazán megtehettem volna… (Felirattal szenvedtem kicsit, de sikerült teljesértékűen, problémamentesen megtekintenem. Kész győzelem…)
Négy bekezdés már meg is van, és még meg sem említettem volna, hogy egy romantikus drámáról van szó?! Hát remélem azért a képek segítettek… (Talán arra is ösztönöznek benneteket, hogy a megtekintését ne halogassátok sokáig.) Mert egyébként tényleg nagyon szép benne minden. Ahogyan a főszereplők közötti kémia, az egész film atmoszférája, a kor és a helyszín is az… Istenem… Tényleg imádnivalónak ugye?!
Az egyik pillanatban még örömömben könnyeztem, a másikban meg már a szívem megszakadt… Most leírhatnám miről szólt úgy nagyjából az egész, de úgy érzem, hogy erről most nem akarok írni. 😅 Kevés is vagyok hozzá, meg hát még csak sejtetni sem akarom, mi vár majd rátok…
A dillema mindettől független még mindig fennáll. Mármint nem egy forradalmi alkotásról van szó, objektív mércével nézve nem lenne talán olyan nehéz fogást találni rajta, de… Arra gondolok, hogy az ehhez hasonló filmekre van egyfajta recept. Csakhogy most őszintén, melyik más műfajnak nem sajátja ez a „probléma”? És most oké, hogy vannak igazán bátor, egyedi és nagyszerű drámák, akciófilmek, thrillerek és minden más is természetesen, de „a kényszeresen varázsoljunk valami olyan újat, amitől leteszik a hajukat az emberek” féle mozgóképalkotástól inkább kész vagyok, mint attól, ha valamit csak elmesélnek, amely egyébiránt úgy gyönyörű – minden egyszerűsége mellett is –, ahogyan van. (Nem is jött be sajnos sem pl. a Squid Game, sem pedig az Everything Everywhere All at Once…)
Most komolyan csupán azért ne adjak neki 10 pontot, mert idén már kiosztottam párat? Így kritikusabbnak látszanék? De ha a szívem szerint akkor is egy kerekített 10-est szeretnék adni? Én különben ezeket a filmeket akkor is imádnám szerintem, ha valakivel együtt, kettesben néztem volna meg. Azok a mosolygok, esőcseppek, könnyek, tájak… Az, amiről és ahogyan mesél… (Egyszerre irigylem és sajnálom is őket…)
Hozzám mindig is közel álltak az ilyen dolgok, és még nem is tudta más (bár sok esélyt nem is kaptak 😅) kiölni belőlem az ilyen fajta „reménytelen ábrándozással, álmodozással” átitatott tartalomfogyasztást. (Csúnya szó, de ugye nem csak filmekre igaz ez. És persze még én sem kukáztam magamban az efféle „vágyakozást”.) Pedig nem vagyok már kisgyerek. 😅
Egyébként meg nagyon klassz ez az év eddig filmes szempontból, és szerintem ha műfajukat tekintve nem is annyira mutat változatos képet az inkább ajánlott, mintsem kritizált filmek listája, azért ettől még tartalmukban igazi kis gyöngyszemekre bukkantam, amelyek bizonyos embereknél szintén nagyon könnyen betalálhatnak. Ilyen az Once in a Summer is. Keveseknek lesz lehet felejthetetlen, de nekik viszont módfelett.
Sok mindent mesélhetnék még a filmmel kapcsolatosan, hogy pl. milyen üzenetet közvetít, – márha tesz ilyet ugye -, de nem akarom én „életvezetési tanáccsá” silányítani ezt az utazást, meg egyébként is mindenki elraktározza majd oda magában a látottakat, ahova szerinte azt ildomos lenne.
Soo Ae egyébként milyen elképesztően gyönyörű teremtés már… Már csak a mosolyáért megérte megnézni a filmet… Egyből eszembe is jutott róla egy „csókjelenet”. Hát kérem, semmi gond nem lesz itt, most már nem leszek elveszve egy ilyen helyzetben. Majd én is ezt csinálom… 😳🤣
És akkor a pontszám… Hmm… (Most reggel – 24 óra ébrenlét után – fejeztem be ezt a kis írást, és lőttem ezeket a képeket is. Hát jaj nekem… Ezek a képek, meg persze a többi, amelyek nincsenek itt…)
9.7/10