Tudtam, hogy nem kellene filmet néznem még egy ideig. Legalábbis mostanság. (Pláne nem ilyet…) De hát erre (is) kíváncsi voltam. A kritikusok nagyon szerették (89-es metacritic átlag), mindeközben pedig a nőzői visszajelzések is egyöntetűen és meglehetősen pozitívak voltak. És hát ismét nem tudtam az alkotás történetéről semmit sem; csupán pár háttér-információ birtokában voltam… A fentiek mellett persze a címe volt az, amely önmagában nézve is sok jóval (?!) kecsegtetett.

Colm Bairéad első egész estés alkotását volt szerencsém tegnap megtekinteni a Puskin moziban. Érdekesség, hogy elég régóta vetítik már, de ennek ellenére is teli volt a terem. Igaz, hogy ez a legkisebb Annie Hall-ban esett meg (két sorban 14 szék), de akkor is. Nyilván közrejátszott ebben, hogy péntek is volt, de azért kár lenne elvitatni, hogy még mindig akadnak érdeklődök a produkció iránt. Ami nem véletlen. Mert a The Quiet Girl egy remek film. Pedig kifejezetten komótos tempóban indul, és igazából soha nem is pörög fel. Közben pedig annyira hétköznapi dolgokat láthatunk benne, hogy sokak biztos csak legyintenek rá… Viszont aki szereti a komolyabb, tényleg módfelett realisztikus drámákat, annak valószínűleg tetszeni fog.

És hogy miről is szól a történet? Ki a poszteren az a kislány? Nos, nem hinném, hogy sokan meglepődtök most, de ez a film elsősorban a szeretetről szól. Arról, hogy milyen az, amikor valaki már gyerekként sem annyira „érzi jól magát a bőrében”. (És most nagyon finoman fogalmaztam…) Annyira nem, hogy bár ő maga sem tudja még, – hiszen hogyan is tudhatná szegény –, de szinte biztos, hogy egy életre megmérgezik… Hogy miért? Mert bizony otthon nem éreztetik vele mindazt, amire egyébként talán mindenki érdemes lenne… Szóval egy ilyen közegben felcseperedett, csendes, visszahúzódó és elhanyagolt lánynak az útját követhetjük nyomon. De itt ne gondoljon senki komplex felnövéstörténetre… Egy viszonylag rövid időszakot mutatnak meg nekünk az életéből. De nem túlzok, ha azt állítom és gondolom, hogy ez a rövidke nyár élete legmeghatározóbb élménye lesz. Akkor is, ha nem tudhatom, mi vár még rá a későbbiek során…

Mivel némiképp eléggé rövid ír drámáról van szó, nem is nagyon szaporítanám tovább a szót. Én szerencsémre eléggé könnyen átéreztem ennek az aranyos kis teremtésnek a helyzetét. De azt hiszem ezzel nem csak én voltam így… Annyit azért bátran elárulhatok, hogy ha nem is fogtok alatta szakadni majd a nevetéstől, azért találtok benne nagyon kedves és vicces pillanatokat is. A mellettem helyet foglaló hölgy aranyos volt. A cipőjét levette, aztán feltette a lábait még a film kezdetekor… Eléggé vékony volt, szóval bőven megtehette… Nos vele eléggé egy hullámhosszon voltunk a film során. Tetszett, hogy ő is viccesnek talált valamit, amit a többiek annyira talán nem, illetve ő is a „fejét fogta”, amikor mások valószínűleg már (vagy még) nem… Sejtettem, hogy ebből még baj lesz… És hát persze mit csinált a végén? Szipogott. Sírt. Szerencsére senki nem rontotta el az élményt azzal, hogy idejekorán távozni szándékozott volna – megnéztük szépen a stáblistát… És hát pff… Vajon én mit csináltam még az előtt, a film utolsó jeleneteit látva? Na mit? Gondolom tudjátok… (Úgyhogy ezért is jó mondjuk olykor nem barátokkal moziba járni, mert én utána is kész voltam még kicsit…)

8.4/10