Nagyon sokat vártam ettől az évadtól, és hát őszintén mondhatom, nem kellett csalódnom. Sőt, még azt is elmondhatom, hogy kifejezetten meg is leptek ezzel a záróévaddal. Pedig én azt hittem, hogy itt nagyjából már minden le van előre zongorázva, és bár kérdés nem volt, hogy piszok erős alakításokkal karöltve tudhatjuk le ezt az etapot is, de én azt merészeltem feltételezni, hogy ez egy sokkal inkább és jólelőre kitaposott út lesz. Nem az lett.

Azt gondolom, ha idén már egy sorozatot, de tényleg semmit, még egy epizódot sem tekintenék meg, akkor sem panaszkodhatnék semmire és senkire. A Rectify negyedik szezonja annyira betalált nálam, hogy emlékét egészen életem utolsó órájáig őrizni fogom. Lelkileg is rengeteget köszönhetek a sorozatnak. Azt hiszem ezt pedig tényleg kevés sorozat vonatkozásában lehet elmondani.

De hogy mit is kaptunk most? Hát talán leginkább egy kis levegőt… A Rectify utolsó felvonása leginkább az útkeresésről szól. Arról, hogy mindenki felismerje végre, hogy valamit kezdenie kellene az életével, a párkapcsolatával, de talán leginkább önnön magával. Ez pedig aztán tudjunk, hogy – előbb-utóbb – az életben is bizonyos lépéseket szül. De lehet jobban leírja a helyzetet, ha azt mondom, hogy az a legfőbb kérdés, hogy sikerül-e mindenkinek kilépnie nem csupán a másikról rávetülő, hanem önmaga által is kényszeresen felhízlalt, már-már mindent felemésztő árnyékból.

Ez az évad nem csupán hű volt a korábban látottakhoz, hanem közben még tudtak valami pluszt is hozzátenni. Mindezt úgy, hogy messze nem kavarták fel annyira a dolgokat, mint amennyire talán lehetett volna. Nem akartak minden áron megdöbbenteni, és egy eleve meglehetősen drámai szériát sem akartak a kelleténél is tovább dramatizálni. De persze ettől még nem fogjuk végigvigyorogni a részeket…

A kapcsolatok finomságait tekintve továbbra is zseniálisan hiteles képet festenek rólunk, emberekről. Komolyan néha nehéz nem elhinni, hogy itt minden csak fikció. A krimi szálat nem erőltették túl, de ez szerintem jól állt neki. A kevesebb néha több ugye. És hát ez a sorozat nem is elsősorban arról szólt. Hanem az emberi lélekről leginkább. Arról, hogy fel tudunk-e dolgozni bizonyos dolgokat. Hogy megpróbáljuk-e egyáltalán. Esetleg elfogadjunk, hogy nekünk ennyi jutott, ennyit érdemlünk, és így bár már vegetálva, de akár végkimerülésig is tovább evickélünk a folyó sodrásával szemben evezve, vagy merünk-e valami merészebbet lépni, és végre a saját utunkat járni. Amely szerencsés esetben egy boldog életet eredményez majd. Egyszerűnek tűnik ugye? Közben pedig…

Most is le tudnám írni mindazt, amit a korábbi évadok során (S01 / S02-03), hogy milyen hangulatos, milyen jók a párbeszédek, a szereplők közti kémia. Hogy annyi szomorúság és igazságtalanság ellenére mégis mindig talált az ember valami kapaszkodót a sorozatban. De ezt talán elmondhatom a szereplőkre magukra is… Nehéz néznivaló, amely azonban mégis képes volt a sötétebb felhők fölé emelni. Rengeteg érzést, emberi hibát, bánatot, bosszúságot, traumát, szeretethiányt és persze szeretetet is láthatunk (és kaphattunk) ebben az évadban. És hát a fentebb említett lehetőségeket…

Hogy aztán kinek merre, és hogyan vezetett az útja, ha egyáltalán vezetett valahova? Ezt megtudhatjátok, ha megnézitek a sorozatot. Elképesztően kiváló dráma, nehéz betelni vele. Most is eszembe jut egy annyira megható jelenet az utolsó epizódból, hogy a monitoromon lévő szavak és mondatok adott momentumban való olvashatóságáról inkább nem is nyilatkoznék… Nehéz lesz az emberi lélek és a kapcsolatok árnyalatait ennél jobban megfogni és bemutatni a jövőben…

Szerettem volna még tovább nézni, de ugye az élet is ilyen… Panaszra viszont semmi okom nem lehet, mert a gyönyörű és izgalmas évadnyitó után egy fantasztikus befejezéssel koronázták meg az egészet… És bár már céloztam rá, hogy nem minden úgy alakult – egyes karakterek sorsát illetően –, ahogyan én azt viszont látni szerettem volna, de vannak dolgok, amelyek így még szebbé, még varázslatosabbá tették ezt az utazást számomra. A pontszám nem is lehet kérdés…

10/10