Az első évad után viszonylag gyorsan letudtam a másodikat és a harmadikat is. Nagy elvárásokkal ültem le a sorozat folytatása elé, mint azt meg is fogalmaztam az első évados írásomban. Szerencsémre cseppet sem kellett csalódnom. Sőt… Egészen elképesztő milyen kiváló kis dráma is ez. Könnyű nagy szavakkal dobálózni, de ha a negyedik évadban így folytatják, a Rectify alsó hangon is a rögtön a legkomolyabb drámák előkelő táborát ékesíti majd a listáimon.

A Rectify ugyanis végtelenül sallangmentes: itt nem ugrálunk feleslegesen az időben, nem hoznak be különböző mellékszereplőket csak azért, hogy feldobják a cselekményt (vagy szimplán húzzák az időt), ezzel is erőltetetten dinamikusabbá téve a dolgokat. Írózatosan profin megírt anyaggal van dolgunk, de ez talán önmagában mit sem érne ilyen karakterek és a köztük vibráló feszültség nélkül.

Hogy mit szeretek a legjobban ebben a sorozatban? Talán azt, ahogyan egymással kommunikálnak. Annyira valóságos, annyira kézzel tapintható minden elemében, hogy azt szavakkal szinte le se lehet írni. Borzasztóan izgalmas, ki, mire és hogyan reagál. Annyira átélhető mindenkinek a maga kis – vagy éppen nagyobb – problémája, hogy tényleg meglehetősen könnyű a legtöbbükkel bizonyos mértékben azonosulni.

Imádom amikor leülnek egy padra, egy teraszra vagy egy akárhol is lévő lépcsőfokra és egymással beszélgetnek. Legyen szó itt akármelyik kettősről is éppen. Olyan kérdésekkel foglalkoznak, olyan dolgokon töprengenek, amelyeken el is kellene egy hasonló helyzetben. Ezekben a gyakran kifejezetten hosszú társalgásokban igazán könnyen el tud merülni az ember – annyira csordultig vannak élettel.

A karaktereket figyelve meg talán az a legnagyobb szenzáció, hogy mennyire is fontos láncszemekként lehet rájuk tekinteni. Mindenkinek fontos szerepe van: ha csak egyiküket levennénk erről a sakktábláról, máris lehet egészen másképpen festene a helyzet. A krimi szál pedig még mindig kifejezetten érdekes, és bár már a harmadik évad végére sejthetjük mi és hogyan történhetett, még mindig nem lehetünk benne teljesen biztosak, hova is futhat még ki ilyen szempontból a sorozat.

Azt hiszem maga a kémia az, amely annyira magával ragadó ebben a mozgóképes kis csodában. Szerintem soha nem láttam még ilyen erős szereplőgárdát korábban. Egyszerűen mindenki lubickol a szerepében. Mintha mindenki érezte volna akkor és ott, hogy valami igazán különleges sorozat alkotási folyamatának kiemelt részeseivé válhattak.

De nyilván mit ér egy kis dráma bármi romantika nélkül ugye? És akkor talán mondhatnám, hogy itt viszik be nekem a kegyelemdöfést. Nevezzük nevén a dolgokat. Volt egy olyan remek csókjelenet az egyik epizódban, amely alatt annyira eltalált zenét raktak be – most a tónusát inkább el sem árulom -, hogy konkrétan magamban könyörögtem a TV-nek, hogy nemár, haggyátok már abba, miért, de tényleg miért…

És akkor még volt egy másik jelenet is… Az egyik szereplő álma. Annyira, de annyira romantikus és megható volt, annyi érzelemmel átitatott, hogy nincs az a távolság, nincs az a tér, nincs az az idő, amelyet ezen jelenetsor ne tudna lélekben áthidalni. Ha a földönkívülieknek meg szeretném mutatni mit is jelent itt nekünk embereknek a vágyakozás – a másik iránt –, mi az az olykor bizony minden józan észt felülíró „szerelem”, akkor annak ellenére is ebből a sorozatból szemléznék, hogy ez alapvetően azért nem is kimondottan romantikus sorozat.

Az teszi talán még izgalmassabbá ezt az egészet, hogy bár az üggyel kapcsolatban lehetnek bizonyos sejtéseink, a karakterek sorsát és a magánéletüket tekintve azonban óriási kérdőjelekkel szembesülhetünk. Soha, de tényleg talán soha nem szorítottam valakikért még úgy, mint ahogyan azt ebben a pár évadban tettem. Kicsit félek az egésztől, mert meglepő lenne, ha egy ilyen széria vége felemelő lenne… Ritka az ilyen, de itt még lehet akkor is törölgetnem kellene az arcomat, ha végül aztán mégis minden óhajom teljesülne…

Ha választanom kellene, melyik kedvencemhez áll a legközelebb, azt mondanám, hogy igen, talán bizonyos elemeiben a Sírhant művekhez. A Rectify azonban kicsit más. Ugyanúgy véresen komoly, ugyanúgy egy családról és a kapcsolatokról szól, csak kicsit máshogy. Mondhatnám azt is, hogy itt még nem vágtak egymáshoz semmit a szereplők… Még… Itt félrenéző tekintetekkel és olykor súlyos, de látszólag visszafogottan, kétszer is jól átgondolt mondatokkal büntetnek leginkább…

Annyira nehéz, aztán közben mégis annyira felemelő ez a sorozat… Annyi ígéretet hordoz magában, annyira elgondolkodtató, annyira mély, annyira furcsán feelgood érzések tetszenek át a lehúzós téma szinte áthatolhatatlanul reménytelen szürkeségén, hogy egy már sokat látott néző is döbbenten meredve néz maga elé…

Legszívesebben befalnám egy nap alatt az utolsó évadot, de most hagyom kicsit ülni a dolgokat. Emésztem még. Hagyom, hogy hasson. Elteszem későbbre. Annyira hatalmas favorit lett már most is a Rectify, hogy ki van csukva számomra, hogy az utolsó évadot egy esetleges darálással tudjam le. Majd kipihenten – nem egy túlórákkal zsúfolt héten – szépen megadom a módját…

2. évad: 9.1/10
3. évad: 9.7/10