Címke Ray McKinnon

Az első évad után viszonylag gyorsan letudtam a másodikat és a harmadikat is. Nagy elvárásokkal ültem le a sorozat folytatása elé, mint azt meg is fogalmaztam az első évados írásomban. Szerencsémre cseppet sem kellett csalódnom. Sőt… Egészen elképesztő milyen kiváló kis dráma is ez. Könnyű nagy szavakkal dobálózni, de ha a negyedik évadban így folytatják, a Rectify alsó hangon is a rögtön a legkomolyabb drámák előkelő táborát ékesíti majd a listáimon.

A Rectify ugyanis végtelenül sallangmentes: itt nem ugrálunk feleslegesen az időben, nem hoznak be különböző mellékszereplőket csak azért, hogy feldobják a cselekményt (vagy szimplán húzzák az időt), ezzel is erőltetetten dinamikusabbá téve a dolgokat. Írózatosan profin megírt anyaggal van dolgunk, de ez talán önmagában mit sem érne ilyen karakterek és a köztük vibráló feszültség nélkül.

Hogy mit szeretek a legjobban ebben a sorozatban? Talán azt, ahogyan egymással kommunikálnak. Annyira valóságos, annyira kézzel tapintható minden elemében, hogy azt szavakkal szinte le se lehet írni. Borzasztóan izgalmas, ki, mire és hogyan reagál. Annyira átélhető mindenkinek a maga kis – vagy éppen nagyobb – problémája, hogy tényleg meglehetősen könnyű a legtöbbükkel bizonyos mértékben azonosulni.

Imádom amikor leülnek egy padra, egy teraszra vagy egy akárhol is lévő lépcsőfokra és egymással beszélgetnek. Legyen szó itt akármelyik kettősről is éppen. Olyan kérdésekkel foglalkoznak, olyan dolgokon töprengenek, amelyeken el is kellene egy hasonló helyzetben. Ezekben a gyakran kifejezetten hosszú társalgásokban igazán könnyen el tud merülni az ember – annyira csordultig vannak élettel.

A karaktereket figyelve meg talán az a legnagyobb szenzáció, hogy mennyire is fontos láncszemekként lehet rájuk tekinteni. Mindenkinek fontos szerepe van: ha csak egyiküket levennénk erről a sakktábláról, máris lehet egészen másképpen festene a helyzet. A krimi szál pedig még mindig kifejezetten érdekes, és bár már a harmadik évad végére sejthetjük mi és hogyan történhetett, még mindig nem lehetünk benne teljesen biztosak, hova is futhat még ki ilyen szempontból a sorozat.

Azt hiszem maga a kémia az, amely annyira magával ragadó ebben a mozgóképes kis csodában. Szerintem soha nem láttam még ilyen erős szereplőgárdát korábban. Egyszerűen mindenki lubickol a szerepében. Mintha mindenki érezte volna akkor és ott, hogy valami igazán különleges sorozat alkotási folyamatának kiemelt részeseivé válhattak.

De nyilván mit ér egy kis dráma bármi romantika nélkül ugye? És akkor talán mondhatnám, hogy itt viszik be nekem a kegyelemdöfést. Nevezzük nevén a dolgokat. Volt egy olyan remek csókjelenet az egyik epizódban, amely alatt annyira eltalált zenét raktak be – most a tónusát inkább el sem árulom -, hogy konkrétan magamban könyörögtem a TV-nek, hogy nemár, haggyátok már abba, miért, de tényleg miért…

És akkor még volt egy másik jelenet is… Az egyik szereplő álma. Annyira, de annyira romantikus és megható volt, annyi érzelemmel átitatott, hogy nincs az a távolság, nincs az a tér, nincs az az idő, amelyet ezen jelenetsor ne tudna lélekben áthidalni. Ha a földönkívülieknek meg szeretném mutatni mit is jelent itt nekünk embereknek a vágyakozás – a másik iránt –, mi az az olykor bizony minden józan észt felülíró “szerelem”, akkor annak ellenére is ebből a sorozatból szemléznék, hogy ez alapvetően azért nem is kimondottan romantikus sorozat.

Az teszi talán még izgalmassabbá ezt az egészet, hogy bár az üggyel kapcsolatban lehetnek bizonyos sejtéseink, a karakterek sorsát és a magánéletüket tekintve azonban óriási kérdőjelekkel szembesülhetünk. Soha, de tényleg talán soha nem szorítottam valakikért még úgy, mint ahogyan azt ebben a pár évadban tettem. Kicsit félek az egésztől, mert meglepő lenne, ha egy ilyen széria vége felemelő lenne… Ritka az ilyen, de itt még lehet akkor is törölgetnem kellene az arcomat, ha végül aztán mégis minden óhajom teljesülne…

Ha választanom kellene, melyik kedvencemhez áll a legközelebb, azt mondanám, hogy igen, talán bizonyos elemeiben a Sírhant művekhez. A Rectify azonban kicsit más. Ugyanúgy véresen komoly, ugyanúgy egy családról és a kapcsolatokról szól, csak kicsit máshogy. Mondhatnám azt is, hogy itt még nem vágtak egymáshoz semmit a szereplők… Még… Itt félrenéző tekintetekkel és olykor súlyos, de látszólag visszafogottan, kétszer is jól átgondolt mondatokkal büntetnek leginkább…

Annyira nehéz, aztán közben mégis annyira felemelő ez a sorozat… Annyi ígéretet hordoz magában, annyira elgondolkodtató, annyira mély, annyira furcsán feelgood érzések tetszenek át a lehúzós téma szinte áthatolhatatlanul reménytelen szürkeségén, hogy egy már sokat látott néző is döbbenten meredve néz maga elé…

Legszívesebben befalnám egy nap alatt az utolsó évadot, de most hagyom kicsit ülni a dolgokat. Emésztem még. Hagyom, hogy hasson. Elteszem későbbre. Annyira hatalmas favorit lett már most is a Rectify, hogy ki van csukva számomra, hogy az utolsó évadot egy esetleges darálással tudjam le. Majd kipihenten – nem egy túlórákkal zsúfolt héten – szépen megadom a módját…

2. évad: 9.1/10
3. évad: 9.7/10

Még egy régi elmaradásom pótolom idén a Rectify c. sorozattal. Pontosan tudtam fejből is, hogy hol is hagytam réges-régen még abba. És ez azért jelent valamit. A második évad első epizódjánál. De ezt sem elkaszáltam, csak hol ez érdekelt, hol az, hol erre volt időm, hol arra… Aminek aztán az lett a vége, hogy 2023-ben tudom majd csak le a szériát. Nagy várakozással övezve ültem hát neki. Olyannyira, hogy miután ismét megnéztem a legelső epizódot, nem tudtam nem megnézni a maradék ötöt, pedig viszonylag nyugodtan ugorhattam volna a második évad első részére…

A Rectify bizony roppant érdekes és nyomasztó sorozat. De valahol kifejezetten felemelő is tud lenni. Nehéz egy utazás ez… Bonyolult, mi több, felkavaró… Ezúttal tényleg nem egyszerű az ember dolga. Most nem csak a szavakat nem találom, hanem gyakran valójában azzal sem voltam tisztában, hogy mit érzek és mit gondolok a látottakat és hallottakat mérlegre téve. Azért írom ezt, mert ezúttal talán saját magunkra vonatkozóan is értékes és elgondolkodtató felismeréseket lehet tenni… Már aki odáig merészkedne…

Az első évad mindössze 6 részes. De milyen hat rész is ez… Nem, nem kell a fejünket kapkodni. Ez nem az a sorozat. De ettől még olyan impulzusok érnek benne, amilyeneket nagyon kevés tartalom képes ilyen magas szinten átadni. Itt olyan érzésem volt, mintha valaki mélyen, a lelkem legeldugottabb bugyraiba is betekintést nyerhetett volna, aztán ha fel voltam rá készülve, ha nem, ha megérdemeltem, ha nem: újra és újra gyomorszájba ütöttek… Témájából adódóan roppant tömény, és súlyos sorozat a Rectify. Annyit bátran elárulhatok, hogy a sztori kiindulópontja az, hogy van egy felnőtt férfi, aki – miután sok-sok évet ült – kiszabadul a börtönből. És hát lehet ártatlanul került oda… A szülei és testvérei kint várják… Van aki elhiszi közülük, hogy semmi vér nem tapad a kezeihez. Nagy meglepetést nem okozok, ha azt mondom, hogy egyesek mindvégig kitartottak és hittek benne. De gondolhatjátok, hogy vannak, akik sosem tettek így…

A kérdés azonban nem olyan egyszerű… Hiszen mi magunk sem tudjuk, hogy mi a teljes igazság. Daniel Holden lehet tényleg ártatlan. De ugyanígy lehet bűnös is. Nem is akármennyire… Egy fiatal lány megölésével és megerőszakolásával csukták le régen… Szóval nem kell csodálkozni, hogy a média meglehetősen felkapja az ügyet, ahogy a helyiek is eléggé felháborodnak azon, hogy ideiglenesen szabadlábra helyezik a fent megnevezett urat. Vannak akik konkrétan a pokolba kívánják…

Ha ő tette, ha nem, valaki szemében így vagy úgy, de már örökre az marad ami – bármi is lesz a végleges döntés. Hogy miért, abba most nem szeretnék jobban belefolyni… Már azt leszámítva, hogy ennek persze van egy nyilvánvaló oka. Ilyenek vagyunk mi emberek. Olykor nehéz belátni, hogy mekkorát, de tényleg milyen hatalmasat is tévedtünk…

Szóval ezer és egy oka van annak, amiért ez a sorozat magával ragad. Aki vevő egy olyan egyszerű, hétköznapi drámára, amely egy nem éppen egyszerű témát dolgoz fel, és képes arra, hogy gondolatban ott legyen teljesen abban a térben és időben, annak könnyen egy igazán maradandó élményben lehet része. Annyi, de annyi mindenről szólt ez az első évad, pedig ugye kimondottan sok minden azért mégsem történt benne. És hát mégis…

Bizonyos apróságok magával rántanak, és olykor szétcincálnak. Nem csak a fájdalomról, a megvetésről, az érzések negatív kivetülésének terhéről beszélek, hanem többek közt a szeretet, a bizalom erejéről, a másokba és önmagunkba vetett hit törékeny illékonyságáról. Megbékélésről, megbocsátásról, egy új kezdet ígéretéről. Arról, hogy mire és hogyan rezonálnak a karakterek. Élnek a lehetőséggel, vagy a félelem mindent áthat és tönkretesz majd? Mennyit segít a hit? Képes az ember egyáltalán ezek után Isten felé fordulni? Ha igen, ha nem, fogja valaki a kezét majd? Vagy egyedül marad?

Az sem mellékes, hogy – nézőként – ki és hogyan áll az emberekhez. A legtöbben szerintem az ártatlanságára tippelnek, de simán lehet, hogy ezzel a tippemmel pofára esnék, és végtelenül naív vagyok. De az sem lenne meglepő, ha a készítők engem is többször jól arcon csapnának a további évadokat szemlélve. A Rectifyben egyébként pont az a lényeg szerintem, hogy hiába is tudnám már most is, hogy valójában mi történt, attól még azt látni, hogy egy család miképpen is kezeli az ilyen helyzetet, mennyire tudják (és akarják) megvédeni a Danielt a külső, taszítóan bántó behatásoktól, előítéletektől és magától a gyűlölettől is, hát az nem csak szimplán érdekes… Kérdéses az is, hogy mi lesz ezzel a nagy családdal a továbbiakban. Mert bizony számtalanszor mintha az árkokat és problémákat nem betemetni próbálnák, hanem csak gyorsan letakarnák, mondván majd kezdünk vele később valamit… Amelynek persze sejthetjük, hogy nem biztos, hogy jó vége lesz…

A Rectify mindenképpen különleges sorozat, és bizony azért izgalmas is. A felmerülő rengeteg kérdésre apránként kapunk válaszokat. Ezek egy részét elhisszük, mert bizonyos dolgokat a saját szemünkkel látunk. Az elmondottak egy részében talán viszont kételkedünk majd. Idővel egyre többet és többet tudunk majd meg. Én személy szerint nagyon-nagyon kíváncsi vagyok. Tudtam azt is, hogy a kritikusok szerették a sorozatot. Szégyen viszont, hogy egy ilyen tartalom mindössze egyetlen díjat és 17 jelölést tudhat magáénak, miközben az utolsó szezon konkrétan 99%-on áll metacriticen, amellyel a valaha volt legjobb (!) sorozat előkelő titulusát is kiérdemelte az oldalon. A pontszám csalóka talán, mert kevésnek érződhet a fentiek olvasatában. De ez csak a történet első kis szeletkéje, egy rövid kis bevezető, amellyel talán egy olyan három évadra fordulhatok rá, amelyet nem csupán elfeledni nem tudok majd, hanem még az is lehet, hogy valamiképpen kicsit más, esetleg több is leszek tőle.

8.4/10