Másznék már, de a szó visszaránt,
Létrám szelídíti a mélységet, magasságot egyaránt.
Kérdésem rétegeket hánt elmémről,
Felelet gyanánt néha fogadd el a talánt
Tékozoloja magasát a menny,
Hullajtja nagyságát a hegy,
Lépek: a mostban gázolok

 

Mióta néhány órája az egyik haverommal – akivel régebben többször is túráztunk együtt elég nagy távokat megtéve –, megnéztük a címben szereplő alkotást, folyamatosan az a dal szól a fejhallgatómból, amelynek első sorait fentebb olvashatjátok. A Platon Karataev nevet viselő zenekar – 2022-ben megjelent – Létra című szerzeményéről van szó, amely a stáblista alatt csendült fel. Nekem pedig azonnal rá is kellett keresnem, hiszen annyira passzolt hangulatilag nem csak a filmhez, hanem hozzám is… (A dalt a kritika végén megtaláljátok beágyazva.)

Nagyon kellett ez most egy Avatar után. Mintha valami terápiás kezelésen estem volna át. Csoma Sándor produkciója ha nem is az èv legjobb filmes élménye számomra, de mindenképpen üdítően hatott rám. Egy ilyen munkát persze viszonylag könnyű gondolatébresztő alkotásként lefesteni, hiszen órákon át lehet vitatkozni már csupán arról is, hogy mi is az a hobbi, mennyire válhat az életünk szerves részévé, illetve kell-e egyébként mérlegelnünk, hogy mi és mennyi rizikót ér meg.

De ez még mindig csak a felszín karcolgatása. Hogy miről szól a Magasságok és mélységek? Arról, hogy miképpen éli meg Erőss Zsolt hegymászó felesége, a kétgyermekes Sterczer Hilda, amikor megtudja, hogy a férje eltűnik. És hogy mi minden következik ezután. Ebben a 98 perces mozgóképben nem a hegymászásé a főszerep. Konkrétan szinte alig látunk hegyeket. Pillanatképekben és személyes drámákban ellenben nem sok hiányunk lesz. És ez így is van jól. Végre nem a győzelemig tartó úton, és nem is az addig meghozott áldozatokon van a hangsúly. De ugyanígy nem is a tragédia van a központi szerepben. Hanem a veszteség feldolgozásán, magán a gyászon. A poklok poklán.

Merész választás ez a téma. Mármint még kívülállóként is nehéz megítélni, hogy mennyi minden játszódhat le egy magára hagyott családanya fejében egy ilyen csapás után. Nyilván a film ezzel foglalkozik, így ez nyújt is egyfajta támpontot számunkra… De nem tudom… Maradjunk annyiban, hogy ha az én párom hegymászó lenne, és a legmagasabb csúcsokat mászná meg sorozatban, annyira lehet nem repdesnék az örömtől. Mert hát – mint utaltam már rá –, mi a fontosabb? Miért kell ennyit kockáztatni? A hegyekbe vagy a párodba, gyermekeid édesanyjába (adott esetben édesapjába) vagy szerelmes? Lehet egyszerre mindkettőbe? Könnyű lenne azt mondani, hogy el kell engednünk az életünk során bizonyos dolgokat. De a szenvedély az bizony szenvedély. Számos dolog már lehet az életünk szerves részévé vált, mire megtaláljuk azt a személyt, akinek oldalán meg szeretnénk öregedni. Ha a párunk elfogadja azt a csomagot, ami velünk együtt jár, akkor erre lehet persze hivatkozni. De meddig? És ha akkor még nem volt gyerek? Ha akkor még nem tartoztunk akkora felelősséggel? És ha később voltak intő jelek arra vonatkozóan, hogy ezt lehet abba kellene hagyni, de mi persze tettünk az egészre? Akkor ki a hibás? Számít egyáltalán? Vagy csak a jövő generációi okuljanak belőle? Vagy majd lesz valahogy?

A film egyik nagy erénye, hogy nem csinál hőst Erőss Zsoltból. Nem tudom jó dolog-e ez, de szerintem nem sokan fognak elismerően biccenteni a teljesítményét „látva”. (Ezekbe egyébként is csak említés szintjén megyünk bele.) A fókusz ugye a feleségén és a nagyobbik lányán van, akiknek ezúttal nem a magasságokkal, hanem a mélységekkel kell leginkább megküzdeniük. Hogy mennyire sikerül? Majd meglátjátok…

A művészmozi bejáratánál elcsíptem egyébként a vetítés után egy gondolatfoszlányt egy beszélgetés során, amelyben egy hölgy azt taglalta, hogy nem tudja, mennyire volt hiteles az a jelenet, amikor egy pszichológussal beszélgetett Zsolt felesége. Szerinte a doktornőnek nem teljesen úgy és azt kellett volna mondania Hildának, mint amit végül is vele közölt – még az első találkozásuk alkalmával. Nem mintha ostobaság hangzott volna el a filmben, de hát nem is vagyok szakmabeli, hogy ezt kiértékeljem… De látjátok, még ilyen szinten is érdekes eszmecseréket lehetne folytatni…

Emlékszem amikor apuval az Everest-et megnézettem, ő azt állította, hogy nem is sajnálja azokat, akik odavesztek… Én szerettem nagyon azt a filmet. De a Jon Krakauer által írt Ég és jég című könyvet meg egyenesen imádtam. Szóval hozzám nagyon közel áll ez a téma. Sok filmet láttam amely ehhez hasonló tragédiákkal foglalkozott, és bizony nem egy könyvet is elolvastam. De ilyen élményben még nem volt részem. Nem mondom, hogy ez a legemlékezetesebb, leghatásosabb utazásom, amely a messzi magasságokba, majd aztán mélységekbe vezet, de hogy ezzel nem kevesebb, hanem több lettem, az egészen biztos. Csoma Sándorra pedig érdemes lesz a továbbiakban is figyelni. A korábbi munkái közül két kisfilmjét is láttam, és mindkettő tetszett. A Casting annak ellenére – vagy éppen azért is – volt különösen jó, mert egy ilyen kényes téma kétségtelenül megérne akár egy egész estét feldolgozást is. A másik pedig a Tabula Rasa volt. Lehet ideje lenne pótolni a többit is…

8/10

https://youtu.be/qwcMkmWtseA