A Meek’s Cutoff annyira tetszett, hogy nem is lehetett kérdés számomra, hogy Kelly Reichardt összes alkotását látni szeretném. Igazából magam sem tudom miért, de a Wendy and Lucy-val folytattam a rendezőnővel való ismerkedést.

A főszerepet ezúttal is Michelle Williams kapta. A történet most is meglehetősen minimalista, pár mondatban körül lehetne írni az egész cselekményt, de én pont ezt szeretem benne. Nem akar végtelenül sokat vállalni, nem lép öncélúan a cselekmény hatásvadász túlbonyolításának útjára, nem alkalmaz mesterkélt eszközöket a feszültség fokozására, nem célja ilyen vagy olyan jelenetek és karakterek megírásával különböző műfajú elemekkel feldobni egy meglehetősen egyszerű történetet, hanem fogja magát a rendezőnő, és elmeséli olyannak, amilyennek elképzeli. Persze értem én, hogy elengedhetné magát egy kicsit jobban az írás során, de ő láthatóan roppant mód ragaszkodik a realista nézőpont alkalmazásához, és ettől láthatóan semmi sem tántoríthatja el.

Kis emberek, kisebb-nagyobb problémáiról mesél filmjeiben, és bár lehet azzal vádolni, hogy unalmas, érdektelen, teljesen hétköznapi élethelyzeteket akar a nézőknek eladni, de pont ez a szintű kendőzetlen törekvése teszi olyan varázslatossá és lebilincselővé az egészet. Engem kikapcsolnak a filmje, el tudom engedni magam a megtekintésük során, itt sem lehetett kérdés, hogy mennyire bele tudom élni Wendy helyzetébe magam, egyszerűen én is ott vagyok vele; együtt sétáltatjuk a kutyát, együtt megyek velük vásárolni…

Mert hát igen, Lucy, a kiskedvenc is központi szerephez jut a filmben, és nagy titkot nem árulok el ha elmondom, hogy én nem kimondottan rajongom amikor kutyákra, macskákra építkezve húznak fel konkrét történeteket, de azért ha ez finoman és realisztikusan van tálalva, akkor bizony semmi gond nincs ezzel sem.

A film alapvetően Wendy személyes útkereséséről szól. A filmben nincsenek pörgős párbeszédek, akciók, igazából végtelenül egyszerű az egész. Elindul a főszereplőnk valahova, aztán idővel fogytán lesz a pénze, hiszen gyakran nem minden úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. Ezen megpróbáltatásokat veszi végig ez a szűk másfél órás dráma, és mindez egy valóban nagyon kellemes kis utazás. Mondanám, hogy néztem volna még egy órát, de igazából szinte semmi hiányérzetem nem volt a film megtekintése után.

Ettől független nem tökéletes a film; valami, valahogy hiányzik belőle, és hát elég nehéz megfogalmazni, hogy mit lehetett volna még tenni azért, hogy ennél is jobb eredmény szülessen. Első blikkre talán a háttérrel foglalkoztam volna kicsit többet, kicsit jobban felépítettem volna Wendy-t magát; honnan, miért, hogyan… Persze ezzel elveszthetnénk valamennyit a film árnyaltságából, de talán egy teljesebb élménnyel lehetnénk gazdagabbak.

Mindezeken túlmenően egy tipikus Reichardt filmről van szó: melankolikus, életszerű élethelyzetekkel, remek képekkel, hangulattal, egy mértékletes, visszafogott dráma, és ennél többet nem is nagyon lehetne várni egy filmtől. Újranézéssel akár több is lehet a végső pontszám, kevesebb viszont nem hinném…

8.3/10