Park Hoon-jung szép lassan az egyik kedvenc rendezőmmé válik. 1975-öt születésű úrnak az Egy új világ volt mindössze a második rendezése. Néhány napja fejeztem be ezt a filmet úgy, hogy sajnos két részletben tudtam csak megnézni… És biztos vagyok benne, hogy ez rontott is kicsit az élményen. Mert egyébként azzal aztán nem volt gond. Annyira, hogy még mindig itt motoszkálnak bennem bizonyos dolgok. Ez pedig a legjobbak ismertetőjele. Fel-fellángoló kérdések, valamint esetleges válaszok – mondhatni zenei kísérettel kirajzolt – képében nem is lehet kérdés, hogy ez a film is nagyon sokáig velem fog maradni.
Ez a második egyébként, amelyet tőle láttam. Az első a 2019-es Netflixe-es Night in Paradise. Azt is nagyon szerettem, és kimondottan érdekes, hogy ugyanazon dolog miatt tudok rajongani azért a produkcióért, amiért ezt is nagyon kedvelem. Ez pedig nem más, mint az, ahogyan a rendező úr az érzelmeinkkel játszik. Mondjuk ki nyugodtan, hogy olykor szinte szó szerint szétcincál. Igen, ez az egyik és legfőbb oka annak, hogy két film után máris a kedvenceim között emlegetem a dél-koreai rendezőt és forgatókönyvírót.
De miről is szól a New World? Hát ez egy vérbeli gengszterfilm. De azok közül is az egyik legjobb. Miért? Mert hatásos. Mert emlékezetes. És azért ennek a műfajnak hatalmas klasszikusai vannak, azokhoz pedig bármilyen szinten is felérni – akár csak a 2010-es években – meglehetősen nehéz feladat. Ezúttal azonban úgy érzem, hogy sikerült megugrani azt a bizonyos lécet.
Nem teljesen tudom miért fájt nekem így a New World. Az biztos, hogy a színek, a képek, a zenék és a téma maga egészen felkavaró helyenként. A Night in Paradise elveszett szerelmesei (?) után ezúttal a barátság (?) lesz az, ami – a háttérben meghúzódva – megtölti ezt az alapból elég nyers filmet lélekkel. És komolyan ez talán a legnagyobb és nem is akármekkora erénye. Ahogy a korábban említett munkájában, úgy itt sem egy az egyben épít egyfajta kapcsolatra. Nem rág a szánkba kimondottan semmit, sőt még azt is mondhatnám, hogy karaktereinek jellemét tekintve – szó szerint – már majdnem önmaga ellen is dolgozik.
A film egy lassan építkező, hosszú, szépen beérő produkció emlékét hagyta meg bennem. Amely olykor aztán persze kifejezetten erőszakos is. Nekem ezzel sem lenne kimondottan komoly bajom, és nem is mondhatnám azt, hogy túl vannak tolva benne bizonyos jelenetek. Egyszerűen inkább nem érzek néhány dolgot realisztikusnak, kellőképpen megalapozottnak. Ezeken pedig általában ki is szoktam akadni. Nem az a gond, hogy egy vagy két esemény úgy következett be ahogyan, hanem az, hogy nem teljesen értettem, hogy miképpen alakulhattak úgy a dologok. Szívesen megnéznék egy rendezői változatot is. De mondom, ez legyen most a legnagyobb bajom az egésszel…
A történetről talán nem is mondanék semmit, de én elégedetten álltam fel a film elől. Egyszerűen olyan érzésem volt, mintha bizonyos okok miatt minden apró hibáját el tudnám nézni ennek a 2013-as, 134 perces thrillernek. Mintha – a való életben – megrészegített volna egy gyönyörű szempár. Egyszerűen annyira meglepően érzékenyen érintenek Park Hoon-jung alkotásai, hogy olykor tényleg nehéz velük mit kezdeni. Messze nem mondanám, hogy a legjobb rendezők között lehet a világon, de hogy érdekel milyen ötlet pattant ki a fejéből, és milyen hangulat uralkodott el rajta, abban biztosak lehettek. Tudom, hogy tud majd valamit magából adni. Tudom, hogy valamiért és valahogy eléri, hogy hatásuk hetekkel, vagy akár hónapokkal és évekkel később is velem maradjon.
Képzeld el, hogy van egy romantikus film, sok-sok drámával, csókkal és öleléssel. Egy átlagosan jó produkcióra gondolj. Aztán ezzel szemben ott lenne egy film ettől az úrtól, ahol a szeretlek el sem hangzik talán, szerelmes történetnek meg aztán végképp nem lehetne tekinteni a munkáját. De van benne 4-5 olyan perc, pár olyan felvétel, pillanat, mondjuk csak egy kávézás a főszereplő párossal, nagyon esetleg csak egyetlen egy csókkal, kacsintással köztük, amely önmagában többet ér, mint a másik – még egyszer mondom – egyébként nem is kifejezetten rossz film – teljes egészében. És ez itt nem csak egyfajta mennyiségi kérdés, hogy a kevesebb az több… Sokkal inkább minőségi.
Ettől független – vagy éppen ezért – folyamatosan ott motoszkál bennem az érzés, hogy mi lenne, ha a dél-koreai rendező elfelejtené kicsit az akciózást. Ha tényleg arra fókuszálva készítené el a filmjeit, ami iszonyatosan megy neki. Hiszen az atmoszféra megteremtése, a csodás kémia varázslatos és csábító ígérete szinte kitörölhetetlen vágyálomként már most éket vert a fejemben… Kimondom: szeretnék tőle látni egy teljesen hétköznapi drámát, esetleges egy kimondottan szerelmes történetet.
Lehet nem erről a filmről fogok áradozni a haverjaimnak. Lehet nem ez a történet fog először beugrani, amikor egy gengszterfilmre gondolok. De hogy sokszor eszembe fog jutni, az kétségtelen. Bizonyos képkockák és zenei témák mellett a karakterépítés, valamint a lezárás maga is egészen példaértékű. Annak ellenére, hogy nem tudok neki még csak 9 pontot sem adni, szívesen újra elő fogom venni. A zenéjét meg hallgassátok meg szépen. Egészen elképesztő. Idővel aztán ki tudja, lehet még többre tartom majd ezt a felejthetetlen kis utazást…
8.4/10
