Cold War [ Hidegháború ] – 2019

Pawel Pawlikowski a 2013-as Ida elsöprő sikere után (91% metacritic-es átlag mellett a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díja, valamint számtalan egyéb jelölés és elismerés) 2018-ban új filmmel jelentkezett.

Bevallom az úrtól még – jó régen – csak a My Summer of Love c. alkotást láttam, és hát akkor meglehetősen közömbösen hatott rám, csupán csak az egynek elmegy kategóriába tudtam besorolni. Azt viszont egyből sejtettem – amikor először megláttam a Cold War posztert –, hogy ezen esetben valami igazán különleges élményről lehet majd szó. A visszafogott poszter, a kontrasztos fekete-fehér kép, a kompozíció mind nagyon jó benyomást tettek rám. Nagyon megszerettem (már amennyire egy posztert meg lehet), és tudtam, hogy előbb-utóbb sorra kerül majd, annak ellenére is, hogy a zenei műfaj nem feltétlenül tartozik a kedvenceim közé.

Néhány napja végre valahára hát megnéztem, és nem mondhatnám azt, hogy a lelkesedésem nem volt jogos, mert ez a film zseniális képi világgal rendelkezik. A képarány, a helyszínek, a mélységélesség és árnyalatok finomsága, egyszerűen magával ragad, és már önmagában ezért is érdemes megnézni ezt a mindössze 90 perces filmet. Elég nagy gond viszont, hogy ezt leszámítva én meglehetősen üresnek érzem az egészet. Pedig a háború utáni időszak, és a film által átfogott sok-sok év ideális teret biztosított volna egy komplex, személyes, élményekkel és drámákkal tarkított történet lefestéséhez. Ehhez képest itt van nekünk egy olyan – viszonylag rövid – film, amelynek nem elhanyagolható részét a zenés és táncos részek teszik ki…

Ez azonban még csak a jéghegy csúcsa. Problémám van a karakterek közötti kommunikációval, azzal, hogy néha csak úgy megtörténnek a dolgok, később aztán ez az egész a nagy semmiben lógva hagyja a lelkes nézőt, arról nem is beszélve, hogy olykor mennyire mesterkéltnek is hatnak bizonyos drámázások. Nem, nem arról van szó, hogy a két főszereplő közötti viszony bemutatása során ne lennének hiteles, gyönyörű képekkel megáldott jelenetek, és szituációk, hanem arról, hogy olyan érzése van az embernek, mintha bizonyos köztes állapotokat, helyzeteket elfelejtettek volna megmutatni. Nyilván felesleges most belemenni, hogy egy kapcsolat mitől és hogyan lehet működőképes hosszabb távon, de itt olyan érzése van néha az embernek, hogy nem elég, hogy keveset beszélnek – idejük pedig lenne rá –, hanem még hibát is hibára halmozva élik le életük legfontosabb szakaszát.

Szerelmes film ez egyébként a javából, ahol persze a kor szokásos szellemével is meg kell valamilyen szinten küzdeniük, de nekem ez kevés volt, érzelmileg kicsit sem facsart ki, a közelében nem járt ennek. Mindezek mellett valahol mindkét szereplőt a totális érdektelenség fátyla lengte körül. Egy jobban megírt forgatókönyvvel, több szereplővel, jobb dialógusokkal, legalább plusz 30-40 perc játékidővel bizony akár egy igazi klasszikus is születhetett volna ebből a vizuális csodából, így viszont számomra megmarad annak, aminek egyébként szerintem mindig is tökéletes lesz; egy csodálatos mozgóképes körítés során bemutatott lenyűgöző fényképalbumnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük