Címke Pablo Neruda

Stories We Tell [ Apáim története ] – 2012

“A szerelem olyan rövid, a felejtés pedig olyan hosszú.” Írta Pablo Neruda, Nobel-díjas chilei költő. De hogy miért is ezzel az idézettel kezdek? Hát mert Sarah Polley által rendezett dokumentumfilmben is szerepel ez a mondat, és mert elég jó támpontot is ad arra vonatkozóan, hogy miről is szól ez a majd két órás dokumentumfilm.

Régóta tervben volt ennek a filmnek a megnézése, pláne, hogy Polley 2011-es, Take This Waltz című alkotása is meglehetősen tetszett. És hát nem tudok nem hivatkozni azon tényre, hogy a nemzetközi sajtó mennyire egyöntetűen keblére ölelte ezen bejegyzésünk tárgyát. Felsorolni is nehéz lenne, mennyien adtak rá maximális pontszámot. Így tett például az IndieWire, az Empire, a The Guardian, a The Washington Post, valamint a The New York Times is… Ilyenkor mindig nagy várakozással ülök le a megnézendő produkció elé, hiszen egyfajta gyermeki lelkesedéssel átitatott kíváncsiság kezd el dolgozni bennem. Szóval az elvárásaim meglehetősen nagyok voltak.

És hát nem is kertelek tovább, engem ez nagyon betalált. Miről is szól ez a dokumentumfilm? Sarah Polley családjáról és szüleiről elsősorban. Szóval ha jót akartok magatoknak, ne olvassatok utána se a rendezőnőnek, se a filmnek, mert könnyen spoilerekbe futhattok. Nem mintha egyébként annyira pörgős és izgalmas lenne ez a dokumentumfilm. Mert – önmagában nézve – egy meglehetősen egyszerű történet tárulkozik ki előttük. Ezt az alkotást nem feltétlen a “cselekmény” milyensége határozza meg, hanem sokkal inkább az, ahogyan és akik nekünk tálalják ezt a valamilyen szinten hétköznapi életutat. Felettébb érdekes látni, hogy a családtagok hogyan is élték meg a történteket. Mert bizony ez egy ilyen film. Mindannyian részt vettek ebben a projektben, ők azok akik megosztják velünk a gondolataikat, érzéseiket, ettől pedig annyira bensőséges lesz az egész, hogy ilyet valóban nagyon ritkán lehet látni.

Felmerülhet a kérdés, hogy kit érdekel ez az egész, hiszen biztos vannak és lesznek is még olyan nézők, akik azzal érvelnek majd, hogy ez kizárólag rájuk tartozik; mégis mit érdekelje őket mások élete és családja? De pont ettől olyan intim az egész. És hát azért ne ijedjen meg senki: itt szó sincs róla, hogy a rendezőnő vagy egyes családtagjaik akárcsak az önnön nagyszerűségüket fennhangoztatva kürtölnék világgá, hogy hát náluk ez meg az bizony ilyen jól is ment akkoriban… Nem egy tablóképet festenek le nekünk, nem egy tetszőleges karrier csodálatos fénypontjaihoz vezető rögös út lépcsőfokainak árnyoldalairól értekeznek benne. Sokkal inkább szól ez az érzésekről. A kapcsolatokról, kötelékekről, a házasságról, a szerelemről, a veszteségekről valamint a csalódásról magáról.

A dokumentumfilm egyébként azért izgalmas kérdéseket is felvet. Például azt, amivel az előző bekezdést kezdtem. Érdemes erről ilyen szinten a nyilvánosságnak tudnia? Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ha készülni fog a történtekről egy film, akkor az mire és kire fókuszáljon? Számtalan kérdés, amelyre persze utólag már könnyű válaszolni. De akkor és ott bizony nem mindig és mindenben volt akkora egyetértés.

Nem tudom, hogy ki és milyen következtetést fog levonni a film megtekintése során. Amelynek egyébként ajánlott nem álmosan nekikezdeni, hiszen a bevágott videók önmagukban nem mindig vezetnek bennünket kézen fogva, így aztán meglehetősen sokat is beszélnek benne. Ha valamit mégis mondanom kellene, talán annyit tudnék hozzátenni, hogy Sarah Polley ezzel az egy munkájával is annyira lehetetlenül közel került hozzám, amennyire más rendező valószínűleg egész élete során nem fog tudni. És ha valamiért, már csak ezért is megérte megnézni a Stories We Tell című remekművét.

Mint a legtöbb nagyszerű, magával ragadó produkció esetében, úgy itt is bátran ki lehet jelenteni, hogy ezt is az apróságok tették naggyá. Az, ahogyan meg lett vágva, az, ahogyan és amiről beszéltek… Ahogy hagyták őket kibontakozni, és ahogyan – mindeközben – vezettek bennünket. Nem szabad elfejezetni azt sem, hogy különösen érdekfeszítő volt átélni azt is, hogy a fókusz – egy idő után – egyre inkább a kamera mögött tevékenykedő hölgyre helyeződött át.

A pontszám egy hozzávetőleges érték most csak. Lehet később még ennél is többre fogom tartani. Majd talán pont a második megtekintés után…

9.3/10