fusengirl festményeiből sosem elég

Nem tudom pontosan mikor fedeztem fel őt, de abban a pillanatban fennakadt a szemem azon a képen. Aztán jött a második, majd a harmadik… Én meg tényleg csak ámultam. És persze szépen haladtam tovább. Gondoltam leszedem az összes képét – ha már elérhető… Biztos nincs sok. Ahha’… Most tartok ott, hogy már letöltöttem 382 fotót, amelyek összesen 784 MB helyet foglalnak. És még közel nincs vége…

A twitteren tényleg elég jó felbontásban elérhetőek, instagramon, valamint az egyéb platformokon sajnos marad elsősorban a nézelődés és a szívecskézés. Néhányat közülük biztosan ki is szeretnék nyomtatni magamnak. Mert szimplán egy hatalmas ajándéknak tekintem, hogy a színek végeláthatatlan palettájával valóban élő alkotó munkái – akár csak ilyen szinten is – hozzáférhetőek legyenek. Azt nem hittem persze, hogy ennyi lesz… De aztán kérdezhetnétek, hogy mégis milyen célból kellenek ezek egyébként nekem? Hát még én sem teljesen tudom.

Az azért biztos, hogy szeretek elveszni a képekben. Mármint egy festmény vagy fotó a pillanatot képes megragadni. Nincs hozzá narráció, nincs szöveg, mozgás, hang. Nincs semmi. Csak te vagy és a kép. És mégis megmozdul az emberben valami. Mondjuk egy kissé talán szomorú, távolba révedő tekintet babonáz meg, egy már-már szinte – még elkeseredettségében is – ragyogó szempárral, melyeket az arca két oldala mentén leomló hajának varázslatosan védelmező vonalai úgy kereteznek be, hogy az már szinte önnön létezésének határait feszegeti.

Az is lehet, hogy csak magad látod bennük. Esetleg valakit, aki fontos volt számodra. Vagy éppenséggel fontos lehet… Egy régi szerelmet, egy barátot, egy rokont, egy kollégát vagy csak egy távoli ismerőst. Hordozhatja magában a reményt magát is, egy érzést, egy álmot, egy csalódást, egy felismerést…

Megannyi mosoly, bánat, szempár, szív és lélek. Talán néhányuk majd inspirál is. Erőt ad. Felvidít. Emlékeztet rá, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, vagy még jobb; elfeledteti velem azokat.

Ezek után kissé csalódásként éltem meg, hogy pár embernek megmutatva őket, nem olyan visszajelzések érkeztek, mint amilyeneket reméltem. Amilyeneket megérdemelnének. De hát valakit ez mozgat meg, valakit meg semmi. 😅 Oké, csak viccelek… De hát pontosan ezen apró „kudarcok” tompítása végett is van itt ez a blog. Minden bizonnyal akadnak olyan ide tévelyedő olvasók, akik az ehhez hasonló alkotásokat jobban értékelik.

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük