Pár személyesebb gondolat a hyperól, meg arról, hogy…

Valami biztos eltört bennem az elmúlt pár év során. Egy kezemen meg tudnám számolni mennyi mindent várok nagyon, de tényleg kiemelten idén. Ezek között van egy regény második kötete, egy másik könyv – amelyről majd írok röviden ezután a poszt után –, egy LP megjelenés, meg még néhány film… De miért van ez, amikor pedig ez az oldal is – részben ezen – dolgok éltetése miatt létezik?

A dolog összetettebb. De kezdjük az elejéről. Valamiért sosem nagyon érdekeltek az iszonyatosan körülrajongott dolgok. Mármint igen, van egy csomó régebbi klasszikus, amiért én is nagyon odáig tudok lenni, de pl. gyerekként és felnőttként sem tudtam egyszer sem végignézni mondjuk még az első Star Wars részt sem. Nekem az már gyerekként is gyerekes volt. 🙄 Majd egyszer talán. Mondom lassan több, mint 15 éve… Gyűrűk Ura? Első rész megvolt, tetszett, de annyira nem, hogy folytassam, illetve úgy volt, hogy el akartam olvasni. Csak aztán jött Steven Erikson kanadai archeológus, antropológus aki A Malazai Bukottak Könyvének regéje c. sorozatának első kötetével úgy levett a lábamról, hogy azóta a Gyűrűk Ura gagyi kis novellának, gyerekmesének hat már csupán érzésre is. Valószínűleg ez is kimarad már nekem, már ha nem vesz és kényszerít rá valaki…

Emlékszem amikor kicsiként először láttam az Amerikai história X-et, akkor mennyire tetszett. Nem tetszett. Kicsinált. Igazából a címeket akkor még nem memorizáltam annyira, de mai napig emlékszem, hogy tulajdonképpen rémálmaim voltak az utolsó jelenetek egyikétől. Persze ehhez kellett maga a film is; önmagában a jelenetben sok extra nem volt, láttam már durvább dolgokat is akkor… Aztán valahogy szépen leragadtam a drámáknál, krimiknél… Próbálkoztam én kommerszebb filmekkel, de valahogy köszönöm, nem. Az első Bosszúállók film is… Életem egyik legnagyobb csalódása volt, pedig aztán nem vártam tőle kifejezetten sokat. Megnéztem közben trakt.tv-n mennyit adtam rá. Sejtettem… Le sem merem írni. 😅

Igazából egyébként a sorozatokon töprengtem mostanság, mit nézzek, mit ne… Aztán ha visszatekintek az elmúlt pár év sorozatos élményeire, hát nem is tudom… Oké, csak felsorolom mi nem tetszett, mit nem folytattam, mit kaszáltam el viszonylag hamar, pedig hát „mindenki ezekről ír és beszél”. Stranger Things (négy részt láttam belőle, elég volt), Squid Games (ez mondjuk pont dél-koreai cucc, amelyekkel mostanság nagyon jól elvagyok, de ebből egy rész is sok volt), a The Boys-nál a második évad első részéig jutottam, aztán elengedtem, ahogyan a Battlestar Galactica-ból is megvolt az első évad, de itt be is fejeztem. Ilyeneket mindenki tudna mondani, de hogy mennyire nem érdekel az új A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi vagy „az új Trónok harca”, azaz a Sárkányok háza, azon már én is meglepődöm.

Igazából roppant mód unom a felhajtást. Az összes portálon írnak ezekről, de úgy, és annyit, mintha nem lenne holnap és egyébként sem létezne semmi ismeretlen kincs vagy gyöngyszem, amiről írni lehetne. Értem én persze, hogy kiemelt sorozatok, nagy költségvetéssel, és hát hozzák is a kattintásokat rendesen, de én csak ásítozom az egészen. Persze a Sárkányok háza várakozási indexét erősen csorbította a Trónok harca utolsó pár évadjának mélyrepülése is…

De ott van a Better Call Saul is. Sosem volt kimondottan nagy kedvencem bevallom, az utolsó évadokra meg odáig jutott, hogy egyszerűen se erőm, se kedvem folytatni. Három részt láttam az utolsó szezonból, és bár még csak nem is értékeltem őket rossza – eddig szokásos BCS szint –, de nem is tudom, inkább belekezdtem más dolgokba, mint hogy folytassam. Lehet letudom még idén azért, de kétségeim vannak – annak ellenére is, hogy bizony itt motiválhatna még az a tény is, hogy ezzel lezárnám végleg ezt a történetet.

Amúgy is visszataszító, amikor valami a csapból is folyik. Nem tudom, ilyen különc vagyok, szinte idegesít, feszengek tőle. És ez nem új dolog. Még szakközépben esett meg, hogy amikor vettem a Metal Hammer magazinokat, egyre nagyobb csalódásként éltem meg, hogy kik és miért vannak a címlapon. A logika ott is ugyanaz volt. Értem én, hogy piaci verseny van és volt; az olvasók, előfizetők számát növelni, illetve tartani kellene, de köszi, nekem a metálkodás, meg a rock zene szeretete változatosabb, bátrabb magazinokat szeretett volna látni. Azóta sem vettem egyetlen egy számot sem.

Egyébként meg kifejezetten gyűlölöm tényleg, amikor kijön egy új franchise filmből valami előzetes, akkor még olyan oldalak is lehozzák hírként, amelyeknek a profiljába rohadtul nem illik ez az egész. Értelme semmi egyébként, mivel mindenhol máshol is látni, de ha másra nem is, arra jó volt, hogy legalább tovább szűkíthettem a teendőkön; pár oldallal kevesebbet kell – legalább időközönként – szemrevételeznem majd. Mondhatnánk, hogy ami sok, az sok. A hype vissza is üthet. Hát vissza is ütött. Hogy ezzel egyedül lennék? Kötve hinném… Nem Scorsese-hez mérem magam persze, de ugye ő is elmondta: a Marvel-filmek nem filmek. Szerintem ő más okból kifolyólag is unhatja, hogy most ez a trendi egy ideje…

Nem is olyan rég tudatosult bennem egyébként – amikor a közvetlen műszakos kollégám rákérdezett pár dologra –, hogy igazából semmi nagyon trendit nem nézek. Oké, ő sci-fi, meg fantasy fan, de ezeket én sem zártam ki azért, csak valahogy nem érdekelnek a friss bejáratott címek, nincs kedvem felülni minden egyes új vonatra, csak azért, hogy legyen miről dumálni, és ne maradjak ki valamiből. Így hagytam ki a The Witcher-t is mondjuk, amiről pedig szintén azt mondtam, hogy majd elkezdem ám egyszer… Aztán mi lett belőle… Semmi.

Nem is olyan régen twitteren írta egy srác aki az egyik gamer magazinnak írt cikkeket, hogy az utóbbi években nem látott még olyan jó sorozatot, mint a már korábban említett – amazonos – The Boys. Nem vagyok alapvetően negatív, csak nem szeretem, amikor tudatosan félrevezetően nagyot akarnak mondani az emberek. A Twitteren pedig ez kiemelten igaz, a karakterlimit miatt egy jól sikerült néhány mondat az üthet, hozza a like-okat, feliratkozókat. Nem is kellett félteni, bekérdeztem a tweet alatt, hogy aztán egyébként mennyi sorozatot próbált be az elmúlt időszakban, és hát töredelmesen bevallotta, hogy „határozottan keveset”. Hát köszöntem szépen, nem akarok bunkó lenni, de akkor a The Boys éltetése – a részéről – kb. semmit nem ér. Persze ezt már nem írtam meg neki, kulturált egyén vagyok. 😃 Nem, nem azt mondom, hogy nem találhatna be valaki család, túlórák, mindenféle gondok és teendők közepette – kevés szabadidő mellett is – nagy kedvencekbe, csak hát ez a „a #TheBoys a legjobb dolog amit sorozatilag sokéve láttam” megfogalmazás egyből más értelmet nyer, ha hozzáveszi az egyszer olvasó, hogy egyébként szinte semmit nem látott. Csak hát úgy nem hangzott volna olyan jól…

Na de nem akadok ki apróságokon ám. Viszont lehet pont ezért is jó, hogy nem vagyok újságíró. Még. 😃 Tudjuk ma már, hogy bárkiből lehet bármi, csak fideszesnek kell lennie. De a gyenge „viccet” félretéve valahogy tényleg nem bánom, hogy nem kell valamit csak azért megnéznem, mert „a megrendelő” elvárja, hogy ekkor és akkor ide és oda mész. Valószínűleg egyébként sem nagyon élnék meg itthon – többségében akár – művészfilmes kritikákból, forgathatnám én aztán akármilyen jól is a tollat hozzá.

Ezek a koreai sorozatok egyébként tényleg jók. És szerencsére egy évados általában egy történet, aztán kész. Ilyen szinten ez kevésbé tesz függővé, nem halmozódik a néznivalók végeláthatatlan sora egy idő után; hiszen elkezded, aztán ha tetszik befejezed, szereted, elengeded, majd maximum újra előveszed egyszer… Egy 5-6 évados sorozatot mikor néz újra az ember? Vagy mennyit? Szerintem a legtöbben maximum pár (ilyen hosszúra nyúlt) sorozatot néznek újra életük során.

Aztán még belemehetnék abba is, hogy egyébként szerintem tök jó dolgok lélekkel rendelkező gyöngyszemeket találni, és adott esetben azt elmesélni, ajánlani másoknak – ellentétben azokkal, amelyekről mindneki – de tényleg mindenki –, még a szomszéd kis pincsi kutyája is hallott már… 😃

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük