Kitettem hát ugye ma hajnalban az első „kis” írásom. Bosszantóan soknak, helyenként aztán kevésnek vagy gyengének érzem, de azért igazán fun volt megírni, dolgozni vele. Lesz ennél azért sokkal izgalmasabb, és teljesen más hangulatú, illetve témájú is. Totálisan másfajta karakterrel természetesen. Átírhatnám még, vághatnék ki belőle részeket, gondolatokat, de maradjon meg csak így. Majd lesz jobb… (Ha befutok egyszer, akkor maximum letagadom. „Hogy én ebből korábban akár csak egy karaktert is láttam volna!? Ugyan kérlek… Kikérem magamnak!” 😅)

Ellenben most nem is erről akarok mesélni, hanem gondoltam, ha már a Theatre of Tragedy zenekartól két tételt is említettem, akkor jó lenne legalább azt a kettő live felvételt megosztanom, amelyeket már nagyon régóta szeretek. Mit szeretek?! Imádok! És gondolom nem is olyan sokan ismerik őket itthon, vagy ha valaki éppenséggel igen, akkor sem vagyok benne biztos, hogy látta ezeket a videókat…

Két napja egyébként újra szinte csak őket hallgatom, de ebben még nem is lenne semmi extra. Abban azért már inkább van valami, hogy a Lorelei koncertfelvétele milyen elképesztően energikus és romantikus is egyben. Tudjátok; libabőr a négyzeten, meg ilyesmi. Volt is ma sokszor, ráadásul jó hosszan és kitartóan, pedig azért nem egy friss találat ez a koncert számomra – aztán mégis úgy vigyorogtam miközben néztem, hogy ilyenkor jövök rá, mennyire nagyon is tudok annak örülni, hogy az vagyok, aki vagyok – mindenféle defektes dolgom ellenére is… Kicsit egyébként féltem is, hogy mi lesz, ha a szőrszálak úgy maradnak rajtam… Legalább akkor teljes joggal lehetne szörnyetegnek is hívni… 😂 Tessék, így néztem volna ki, csak nem lettem volna ennyire aranyos: 🦔

Az 1996-os Velvet Darkness They Fear meglehetősen erotikus beütésű borítója.

Na de vegyük komolyra a szót. Az együttes első három lemezét tudom leginkább ajánlani. Azok mindegyike igazi gothic metal. A műfaj és a szó legnemesebb értelmében. Nyilván az Aégis a legkiforrottabb, legmodernebb hangzású, a Velvet Darkness They Fear, valamint a Theatre of Tragedy egy kicsit más, de valójában mind a három megkerülhetetlen a műfaj berkein belül – és még szerintem azon túl is.

A Lorelei live felvételére azonban – mindezektől teljesen függetlenül – szavak nincsenek. De tényleg. Annyi erő, dinamika, harmónia és egy csöppnyi diszharmónia, valamint szépség és fájdalmasan lüktető karcosság van benne, hogy azt szavakkal leírni már szinte képtelenség. (Meg 12 órás éjszakás műszak után ne is várjatok tőlem sokat…) Tényleg hallgassátok, nézzétek végig, mert kötve hiszem, hogy ehhez foghatót sokat láttatok és hallottatok volna.

Most leírhatnám, hogy érzelmileg milyen húrokat pendít meg bennem leginkább ez a fajta – hol egymást váltogató, hol aztán lépten-nyomon egymásba érő, a másikat azonban soha el nem nyomó – végtelenül kontrasztos duó a vokált tekintve, de hát szerintem egyértelmű… Annyira bennem van, hiszen annyira mágikus, annyira parázsló, annyira feszes… És amikor egymásra néznek, és úgy énekelnek tovább… Ahogyan közben és mellettük a gitárok, valamint a dobok szólnak… A dal lezárását már kár is kiemelnem… De a végén az a „Lorelei, Lorelei, Lorelei… Lorelei…”, mi más lenne ugyan tökéletes, ha nem ez?!

Most megyek, aztán megint veszek egy acélbetétes bakancsot. (Na jó, azért talán még nem. 😅) Pedig hasznos is lehetne, mert utána aztán majd abban és erre a dalra indulnék harcba egyszer talán valakiért. 😅 Az első 30 másodperc lehet egyeseknek túl egyhangú lesz, kiváltképp, ha csak most ismerkedik az ilyen zenékkel, de tartson ki mindenki! Szerintem megéri. 🖤 Most hirtelen kedvem támadt dalszövegeket is írni… Kész vagyok…

A másik nagy favoritom pediglen ugye a Venus erről a lemezről. Nem is nagyon szeretnék ezúttal sok mindent hozzáfűzni. Ha elkap, akkor nagyon elkap. Ha nem, hát akkor így jártatok, de én most megyek, beteszem valamelyik lemezüket, és remélem álmodom egy piszok jót. 😅

Ha mindezek mellett valaki még a további kedvenceimre lenne kíváncsi tőlük, annak – szigorúan a teljesség igény nélkül – ezen dalokat ajánlanám a továbbiakban: Hide And Seek, Cassandra, Fade és persze az örök klasszikus; a Der Tanz Der Schatten.