Ígérem, nem csinálok személyes naplót a blogból – bár valamilyen szinten már most is az… De jól van ez így szerintem. Így legalább tudjátok, hogy kinek és miért is tetszhet az a valami annyira. Legyen az film, sorozat, könyv vagy csak egy ártatlannak látszó kép… Ez lesz az eddigi legszemélyesebb írásom… (És ilyenekből azért nem lesz sok…)
Szóval én a 36. évemet taposom. És még soha nem voltam osztálytalálkozón. De ez – kivételesen – azt hiszem, hogy nem rajtam múlott. Egy szakközepes volt eddig csupán megtartva, amit persze valamiért kihagytam. (Már nem tudom az okát.) Ez a mostani meg általános iskolás volt. Kb. 22 éve nem találkoztam egyesekkel. Ezek a tények, az meg már egy másik kérdés, hogy volt-e kedvem ehhez az egészhez. Most épp nem nagyon. De ha megígértem… Azt sem tudtam ki lesz ott, miközben én meg a felszínes diskurzusok sorát már előre lezongoráztam magamban. (Na jó, ez nem teljesen igaz, de hát volt egyfajta elképzelésem…) Persze a legfontosabbat – én idióta – elfelejtettem… (Innen is látszik, hogy amúgy mennyire nem ezen „kattogtam”…)
Az egész évfolyamból mindenki meg volt invitálva az eseményre. Úgy 36 fő… Ebből aztán eljöttünk úgy 10-en. (Azért idővel befutott még 1-2 ember… De az iskolában nem sokan voltunk.) Meglepő, hogy jó pár helyben lakó sem jelent meg, de ez legyen az ő dolguk. Szóval ott voltunk mi, valamint három tanárnőnk is. Sajnos csak három, de hát húsz év elteltével…
És akkor jöhet a személyesebb rész. Szinte mindenki kicsípte magát valamennyire, én meg beállítottam fekete kapucnis pulóverben. Hehe. 😅 (Hideg volt na!) De megborotválkoztam. Mármint úgy Patrickosan. Többet nem tették meg, szóval azért na’. De az kicsit váratlanul ért, hogy mindenkinek beszélnie kellett magáról… Innen is látszik, hogy mennyire kezdő vagyok, mert erre pl. nem is gondoltam. Azt hinné az ember, ez amúgy tök egyszerű… Hát persze, végül is… Annyira az volt, hogy én két perc alatt letudtam az egészet. 😅 Elmeséltem, hogy 13 éve egy helyen dolgozom, hogy van egy kis lakásom, és hogy „keresem” az igazit. Slussz-passz. Hozzátettem kissé zavartan, de finoman elnevetve, hogy „elég kitartóan keresem”. 😅 Tisztára el is vörösödtem, nem is néztem a vége felé senki szemébe pár pillanatig… Ezzel a keresés szöveggel meg úgy éreztem, mintha belém láttak volna. Persze vehették volna akár poénnak is, vagy nem is tudom. Ahogyan azt sem, hogy miért mondtam ezt el, de ha igaz… Páran úgyis „ismernek” közülük… Mondjuk az arckifejezésem lehet valakinek sok mindent elárult. 😬 (Jut eszembe, melóban két napja lecseszett valaki, hogy olyan vagyok néha, mint egy 14 éves lány… Próbálna meg a helyemben lenni. Még szoknyát is hordana szegény szerintem… 😂 Ezen nem sértődtem be amúgy, viszonylag határozottan kiálltam magamért, és egyébként is egy szemét volt. Utána mondjuk valami már sok volt, de akkor meg fogtam magam, és leültem bent dolgozni inkább…)
Szóval bár nyilván regélhettem volna a szakközépről vagy a pesti OKJ-s és fotós sulikról, csak hát nem akartam annyira belemenni a dolgokba. Lehet ezzel kellett volna kezdeni, még ha csak tömören kifejtve is. Csak ugye én azt gondoltam, hogy azok nagyon rég voltak már, meg amúgy sem érdekelné őket… Azért nem voltam olyan gáz. Azt hiszem… A többiek pedig… Szóval az úgy volt, hogy a napló szerint végigmentünk mindenkin. És voltaképpen a nagyon nagy többségnek _minimum_ egy gyereke már van. Barátnő és pasi szintén elég régóta – akikből aztán hamarosan feleség vagy férj lesz… Hmm. Cuki. 😳 De hát erre számítottam. Valaki jobban belement, hogy mit tanult, mit ért el… Hát én nem. Mondjuk nem is olyan sokat… De ugye (?) minden csak nézőpont kérdése. Meg amúgy sem érdekelt nagyon ez a része a dolgoknak. Az ilyen féle „méricskélésekre” teszek. Persze örülök, ha másnak jól alakultak a dolgai, és érdekelt is valamennyire, ki merre nyitott, de ez azért elég komplex dolog. Na persze nem mintha nekem annyira nagy gondjaim lennének… (Pláne, azt is figyelembe véve, hogy azokról is beszéltünk valamennyit, akik nem voltak jelen… És hát valakinek annyira nem jött be az élet sajnos. 🙁) Na, de szóval karrier; ki mit csinált, tanult… Ezek önmagában nem is motiváltak soha, és egyébként is lehet attól még valaki konkrétan egy utolsó szemét, hogy kiváló vállalkozó vagy üzletember éppenséggel. Meg hát ki vagyok én, hogy tudjam, ki mennyire akart felvágni, vagy mennyire tudott volna egyébként? (Nekem is ott volt még végső esetre a tarsolyomban ez a blog… 👀😆) Mondjuk az biztos, hogy volt valaki, aki többet beszélt, mint szerintem kellett volna… (És előtte őt is tippeltük meg apuval… 😅)
Aztán hogyan éltem meg ezt az egészet? Mivel tudtam, hogy ez lesz nagyjából, nem volt vészes. Kicsit ideges voltam a nap elején; mi is lesz, hogy is lesz, mennyire lesz kedvem ott beszélgetni? És hasonló dolgok… Egyébként is kicsit pocsék passzban vagyok egy ideje. (Minden egyes nap álmodok valamit, általában tök szomorú dolgokat szenvedek össze. Bűntudattal, kis csalódottsággal, meg a mindenféle érzéseken túlmenően azzal is mixelve, hogy úgyis itt rohadok meg egyedül. De persze csak nem…)
Azt azért eldöntöttem, hogy nem iszok sokat, és este 19:30-kor lelépek. (Az elmúlt 8 hónapban egyszer ittam többet, mint kellett volna, annak is sírás lett a vége… Mi más ugye…) Idén/tavaly mellesleg megúsztam (szerencsére) két disznótort egymás után – a túlórák miatt elsősorban –, és hát egy ideje amúgy sincs nagyon kedvem inni. Nem mintha régen olyan sokat ittam volna, maximum, ha volt valami alkalom, ok, társaság, akkor odacsaptunk néha páran… A lényeg, hogy most is tartottam magam ahhoz, hogy nem nagyon iszom, aminek örülök, mert nekem ez az egész így pont annyit adott, amennyi kellett. (Remélem persze, hogy én is feldobtam pár embert. Igyekezetem. Annak ellenére is, hogy volt 1-2 óra amikor alig szólaltam meg… Apu azt mondta, hogy politizálni ne is kezdjek el, mert megvernek. 😅 (Nincs tisztában azzal, hogy a pulóver alatt milyen karjaim vannak… 😀) Vele sem beszélgetek politikáról és közéletről már semmilyen szinten. (Ez is egyfajta fejlődés a részemről nem?) Na aztán persze mi történt itt? Három sráccal – a vacsora helyszínén – azonnal elkezdtünk politizálni… 😂 Eskü, nem én akartam! De hát ez ilyen. Most komolyan menjen bele az ember, hogy mit és miért is csinál szabadidejében? Szinte mindenki nagyon sokat tudna ezekről beszélni. Meg lehet nem nagyon értékelnék, ha most éppen bizonyos francia, koreai meg japán filmeket kezdenék éltetni. Sokfélék vagyunk. A politika viszont ilyen szinten biztos terep. Aki „olvasott”, az képben van. Itt nincs olyan, hogy én ugyan nem nézek szuperhősfilmeket, de köszi. Például a pecázáshoz nem nagyon tudnék hozzászólni, még ha azt is hihetnétek, hogy olyan biztos nincs… 😅 Mondjuk különböző „oldalak” persze ebben is vannak, de szerencsére a többség elég kritikus – mocskos libsi – volt… Oké, tudom, hogy csak négy fős volt a mintha (velem együtt), de ezzel szerintem meg is találtam a településen tartózkodó majdnem összes kritikus hangot. 😆
Szóval az van, hogy a magánéletről valaki többet, valaki kevesebbet mesélt… Van aki elvált, és pont nemrég kezdte újra az életét úgy, hogy gyereke is volt már. Vannak akik viszont 20 éve együtt vannak. Volt itt minden. Ami feldobott, hogy azt hiszem jó döntés volt elmenni, meg korán lelépni is. És nem is nagyon hisztizett miatta senki (nem csodálkoztok mi?), még ha – látszólag – csalódásként is élték meg egyesek. Ami jól esett, de tényleg nagyon jól, hogy az egyik osztálytársnőm – amikor elköszöntem tőlük –, azt mondta, hogy sajnálja, de „akkor majd öt év múlva”. Mondtam, hogy akkor tovább maradok majd… Ő meg erre még megjegyezte, hogy addigra már biztos megtalálom az igazit. 😅 Mire én azt mondtam, hogy legyen úgy, de akkor ott táncolok majd az asztalon. 😅
Hmm… Mit is akartam még… Hazafelé utazva „kicsit” szomorúnak, elveszettnek éreztem magam, de hát próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni. Most szerintem még jobban beletemetkezem pár dologba, de úgy, hogy közben azért nem betonfalakat húzok magam köré. Aztán majd lesz valami. Ha más nem is lesz, majd blogolok itt tovább, arra úgy is olyan rohadt nagy igény van ugye. 😅
Amúgy nem meséltem, de tavaly a születésnapomra aputól és a – most már csak – volt barátnőjétől kaptam három olvasmányt. Bedő Imre írta mindhármat. A Férfienergia, A megbízható férfi és a Teremtő tűz című önismereti, önsegítő (?) könyveket. Hehe. (Nem röhögni!) Gondolták ez majd segít rajtam. (Szegények…) Persze megmondtam nekik, hogy azért annyira nem vagyok én elveszett, lehetett volna nem egy kapcsolatom már, (vagy valami olyasmi féle is), és egyébként meg lazán vehettem volna sértésnek is szinte a dolgot, de persze a szándékot „díjaztam”, meg ugye inkább viccként „tároztam el magamban”. Egyik kolléganőmnek ezt elmeséltem, és ő azt mondta, hogy szerinte jók ezek, legalábbis ártani biztos nem árthatnak. Hát nem tudom. Szerintem elolvasnám, és egyből túlagyalnék (paráznék) mindent, és nem tudom… Lehet nálam most még visszafelé sülne el ez a dolog. Egy oldalt nem olvastam még el belőlük (valószínűleg nem is fogok egy ideig), de szerintem én elég jól ismerem magam, és azért tudom, hogy velem annyira nagy gond nincs talán. (Olyan szinten legalábbis, hogy ne tudnám elképzelni, mi kellene „egy nőnek” egy kapcsolatban. Úgy általában. Meg persze nekem. Mondom ezt most még ugye. 😅) Azzal már inkább volt gondom, amit apu párja mondott arról, hogy a nőknek mi kell a férfiaktól. És akkor még nem beszélek arról, amikor visszakérdeztem, hogy oké, de akkor „ők” mit adnak ezért. Na attól a választól lehidaltam kissé…
Most meg ugye, amikor már leírva is látom és tudom, hogy „csak túl érzékeny” (khm. szuperérzékeny) vagyok… Innentől kezdve kicsit máshogy is kell megközelíteni a dolgokat… Pl. én mindig abba menekültem amibe éppen kedvem volt. És azok ugye nem a párkapcsolatok voltak. (Film, sorozat, zene, játék, túrázás…) Mert az aztán bizony mindig necces. Nekem főleg. Ott könnyű sebeket szerezni; nem biztos, hogy “megéri”. Meg eléggé félénk is voltam, vagyok… Plusz ugye van az, amikor valaki megkapja, hogy mennyire válogatós. Nekem is sokan elmondták már. Az is voltam, vagyok, de lehet annyira nem is, csak hát ez a „védekező mechanizmus”… Valamire mindig ráfogtam idővel, hogy miért nincs senkim…) Ettől még ez is igaz, de azért így már összetettebb a képlet. Nem megyek bele, de az ezzel foglalkozó könyvek ellenben érdekesek lehetnek. Változni radikálisan már nem nagyon fogok. Ez elég nyilvánvaló. Szerintem nem is akarnék. De hát ezzel szerintem a legtöbben így vagyunk. (Meg ezt nem is lehet csak levetkőzni; azt mondják, írják, hogy ha ilyen vagy, akkor ilyen vagy.) Mondjuk ha kicsit más lennék, lehet „nem csesztem volna el” bizonyos dolgokat, és ennél jobb és talán könnyebb életem is lenne. De azért alakítgatni, formálgatni – csak lehet dolgokat. Kár, hogy anyukámmal már nem beszélhetem ezt át… Nem mintha biztos lennék benne, hogy elő merném hozni ezt a témát. De ha valaki, akkor ő (is) biztos látta ennek a „jeleit”, még ha nevesítve nem is volt így a dolog „tudományosan”. Lehet pont ezért is szeretett annyira. Fene tudja…
Amúgy lehet megműtenek nem is olyan soká. Remélem. Nem nagy dolog, de lesz úgy legalább egy hónapom itthon. Sokat fogok olvasni, az biztos. Most kicsit pakolászás, mosás, aztán folytatom a könyvet…
