Katsuhiko Maeda, azaz ismertebb nevén World’s End Girlfriend új hanganyaga a napokban jelent meg. És hát eléggé magas átlagon áll 258 értékelés után… Viszont csak elég lassacskán pontozgatják le a felhasználók. Hogy miért? Hát mert az új lemez hossza eléggé meredek lett: 145 perc és 19 másodperc! 😮 Kétszer is rá kellett néztem amikor először megláttam. 😅
Érdekesség, hogy az úr ugyanúgy november 1-én született, mint én. 🙂 (Nem véletlen szeretheti a hosszabb dolgokat! 😅) A másik apróság, hogy úgy 10 éve, amikor a legdepisebb zenéket kerestem a világon, több helyen belefutottam a World’s End Girlfriend-be, mint ajánlásba. 🙂 Ő post-rock-ban utazik – legalábbis ez írja le talán a legjobban a munkásságát.
Nyilván nem most fogalmazok meg kritikát erről az új, 36 tétellel sokkoló új korongról. Hiszen ezt fel kell fedezni, ízlelni, kóstolgatni kell, becsukott szemmel elmerülni benne, aztán átadni magam mindannak, amit kivált majd belőlem. 🙂 Ez pedig egy ilyen album esetében azért idő.
Viszont addig is ajánlónak hoztam két live felvételt tőlük. Ráadásul milyen live felvételeket, milyen dalokkal… ❤️✨🩶 (Plusz 1 tételt a nagylemezről.)
Annyira érzelmesek és gyönyörűségesek ezek a dalok, hogy szavakat nem talál az ember. Úgy visszalöktek ezekkel a saját kis szentimentális, sokszor talán túlidealizált, de mégis leginkább apróságokból szemezgető, reménytelenül romantikus – és talán kicsit szinte már mérgező – világképem bűvöletének feneketlen tengerébe, hogy már nem tudok néha mit csinálni: csak mosolygok és nevetgélek saját magamon. Meg ha már ott vagyok, elhempergek én abban, amit az élet az utamba sodort éppen. 😅
Szóval itt lesz lentebb ez a két régebbi videó, amit látnotok és hallanotok kell – mielőtt bármit is mondanék az új, Resistance & the Blessing címet viselő korongról. Munkába menet mostanában ezeken csüngtem a buszon. Minden nap többször – khm, inkább sokszor; amikor csak tudom – előveszem őket, néha még akkor is, amikor aztán lehetne jobb dolgom is talán. Nem tudom miért, de mintha valamiféle szupererőt tulajdoníthatnék neki. Mi ez, ha nem a szegény ember kriptonitja na’?! A lényeg, hogy bizony annyira imádom mindkettőt, hogy amikor ezen sorokat írom, akkor sem tudom, melyiket illesszem be először. De hát csak dönteni kell…
Akkor hát legyen ez a megigéző, mindent is elsöprő, érzésekkel nem éppen fukarkodó kis tétel az első. Lehet több, mint 9 perces, de ne pörgessetek bele, mert ami a 40. másodperc után történik, – ahogyan szépen bekúszik az a csodálatos, simogató ének –, az valami egészen leírhatatlan. Annyira bensőséges és megható, hogy szinte már bedumálom magamnak, hogy nekem szól, nekem írták, nekem és rólunk énekel. Miközben gyengéden, ártatlanul, először csak a kézfejünk éreget össze minduntalan, – mintha a gravitációt átkapcsolták volna horizontális állásba –, majd aztán egy kis idő elteltével már újfent nincs mit tenni: hol finoman, hol picit erősebben szorítja meg a kezem. (Én meg csak mosolygok, mint egy idióta. 😂)
A második szám pedig, amitől elalélok… Hát igen. Most mit tegyek hozzá a fentiekhez? Leírhatnám szinte ugyanazt… Igazából persze gőzöm sincs miről dalolgatnak, de lehet nem is akarom egy ideig tudni. Belelátok mindent, amit csak akarok és szeretnék. Néha talán túl sokat is. Szívecske alakú kis hangjegyek repkednek, majd tapadnak meg a hallójárataimban alatta, miközben én meg úgy nézhetek ki, mint aki először látott és hallott valami olyan zenét az élete során, amely minden porcikájában megmozdított valamit. Vagy mint amikor először lesz igazán szerelmes az ember.
A lemez egyébként szokásosan izgalmas; mondhatnám, hogy már szinte kaotikus, helyenként kifejezetten zajos szerzeményekkel operál. De van itt spoken word-től kezdve, tényleg minden. Sokszor egyes tételeken belül is elég meghökkentő dolgokat művelnek. Még keresem a kedvenceimet róla, de szerencsére van egy, amihez van egy live felvétel is, és nekem nagyon-nagyon tetszik.
Szépen, dallamosan, már-már elringatós dallamokkal indítanak, aztán – csilingelő hangok kíséretében – erre kúszik rá fokozatosan – egy egyre zajosabb masszaként – egyfajta, a rendszer szerves részeként lüktető, ellenállhatatlan káosz, amely olyan karcos, annyira élettel teli és atmoszférikus varázslat, hogy az ember keresve sem nagyon találhat hasonlóan lélegzetelállító felvételt. A szám egyik irtózatosan kiemelkedő csúcspontja számomra az, ahogy és amikor 5:05-től szépen ráfordulnak a fentebb említett, egészen hidegrázós részre. Arra, amely nem csak hanghullámait tekintve, hanem vizuálisan is egészen elképesztőre sikerült. Miben veszhet el teljesen az ember, ha nem ebben?
