A mindössze 18 éves, londoni énekes dalszerző Lexie-vel volt szerencsém YouTube-on összefutni. És mennyire megörültem neki… Ennek oka részben az, hogy szerintem az a legjobb dolog a felnőtt létben, hogy bár tizenéves korunkban belecsöppenünk egy nagy, bonyolult és igen színes világba, egy olyanba, amellyel jó eséllyel betelni sem tudunk majd – miközben a lehetőségek tengernyi tárháza tárul fel előttünk, később, a 30-as éveinkben – persze kellő minőségű érdeklődés mellett –, eljuthatunk oda, hogy bizonyos írókat, zenészeket és filmeseket a kezdetektől nyomon követhetünk… Velük együtt nőhetünk fel, miközben a segítségükkel formálódhatunk tovább…

Na de térjünk rá Lexie-re. A fiatal hölgy azóta ír, amióta csak az eszét tudja. Pontosabban 8 éves korában kezdett el ezzel foglalkozni, miután elkezdett gitározni. Hatalmas rajongója volt Ed Sheerannak. Kezdetben leginkább ő inspirálta, hogy aztán később, a tinédzser évei egy részét teljesen feleméssze Dodie iránti szeretete. Dodie zenéje bizonyosan jelentős hatással volt rá, amikor pedig látta, hogy kedvence is azzal indított, hogy videókat töltött fel a youtubera, elgondolkozott azon, hogy ezt akár ő is megtehetné. (Dodie-t én személyesen egyébként annyira nem ismerem, de itt van egy szépséges dal tőle: No Big Deal (I Love You).) Mostanában Phoebe Bridgers, Cavetown és Holly Humberstone mozgatta meg leginkább.

Lexie hivatalosan 2020-ban kezdett el zenét kiadni a Paint Me in Colours című dalával és a Birthday Cake debütáló EP-jével. A Seven Four Seven Six indie lemezkiadóhoz újonnan szerződött hölgy egy vadonatúj EP-vel érkezik majd májusban, további kislemezek társaságában. De most akkor vágjunk is bele egy friss szerzeményével. A Violet című dalával.

Imádom. Köszöntem a figyelmet. 😅 Na jó, azért ennyivel nem ússza meg senki… Szóval mit szeretek benne a legjobban? Hát elsősorban Lexie hangját és halk szavú énekét. Intim kis hangulatot kölcsönöz a dalainak. Aki ismer, követ vagy olvas az mondjuk nem is nagyon lepődhet meg rajta, hogy ez nekem ennyire tetszik. Ambivalens kicsit, hiszen ez a fajta énekmód egyszerre sugall titokzatosságot, sejtelmességet, talán valamilyen szintű magabiztosság hiányát is feltételezhetjük abból, hogy az ajkait mindössze annyira nyitja ki, hogy azokon át aztán még éppenhogy csak ki tudjanak szökkenni a korábban megírt sorok, ami viszont csak feltételez egyfajta magabiztosságot nem? Ahogyan az is, amiről dalokat ír nekünk.

Ezen szerzeményben ezúttal a küzdelemről, a kitartásról mesél nekünk. Mindannyiunk életében vannak kimondottan nehéz időszakok. Olykor a segítő kezeket sem vesszük észre. Vagy nem akarjuk észrevenni, és bizony eltolunk magunktól mindent és mindenkit. De ne felejtsük el, hogy soha nincs minden veszve. Akkor sem, ha nagyon nehéz beszélni róla… Gyönyörű sorok…

now everybody’s asking where you are
and heaven knows i hate the ghosts
that wore you down and took you over
promise it won’t feel like this for long

A refrén meg aztán – ezzel a remek indie pop hangzással karöltve – egy csodalatos kis szerzemény egyik csúcspontjaként teljesedik ki.

cause violet, violet
i know that you’re tired, tired
but oh you can fight it, fight it
you can fight it, violet
and it’s oh so frightening building back up
when i know your mind is telling you off
oh violet, violet
violet violet

Ezen kis pörgősebb, vidámabb, optimistább hangvételű dal után jöjjön aminek jönnie kell… 😅 Itt van nekünk az alig három hónapja megjelent annual birthday cry.

Annyira szép ez is… Annyira jó és egyszerű megint a videó, és hát Lexie is hozza amit kell. Mit hozza… Sokat nem is szeretnék hozzátenni… Számomra ez a szorongás, a szomorúság dala. És az idő múlásáé. Ami ellen nem sok mindent tehetünk. A legkevesebb amit ilyenkor tehet az ember, hogy azt mondogatja magában, hogy „I’ll be alright tonight„. Ha valamikor ismét nagyon magam alatt leszek, akkor tuti beugrik majd ez a dal. És ha más nem is, ez majd segíteni fog.

I don’t want to cry on my birthday
I hate how the mood changes
Every time I do
But it’s tradition, the annual panic
Another year on this planet
And I haven’t got a clue

But all I want this time
Is to learn how to live in my own damn mind
I’ll be alright tonight
I’ll be alright

I don’t wanna watch my mum getting older
And this house is getting colder
What if nowhere feels like home
And it’s a terrifying time to be somebody’s daughter
Oh there’s bodies in the water
And there’s children in the sky

But all I want this time

Lexie eddig kétségtelen, hogy szinte hibátlan úton jár ahhoz, hogy egyszer még a legnagyobbak közt emlegessük. Ehhez semmi mást nem kell tennie, mint folytatnia amit elkezdett. Minden egyes megmozdulásán, megjelenésén érezni az elhivatottságot, a zene és a művészet iránti rajongását. Legyen az egy klip, vagy akár csak egy kislemezhez tervezett borító… Igen, mert azok is zseniálisak ám… Mutatok is párat.

Az első kettőben a violet, valamint az annual birthday cry, az utolsóban pedig a 2020-as megjelenésű, a when the sun came up címet viselő második EP-jének az artworkjét köszönthetjük.

De ráadásnak legyen itt még egy kedvencem tőle…