Idén is lesz pár jó lemez… Többek közt itt van nekünk a Boygenius is, amely a lent látható három nagyszerű zenész hölgy (Phoebe Bridgers, Julien Baker és Lucy Dacus) 2018-as összeállását követően idén végre megjelenteti az első nagylemezét. Az album címe a „The Record” lesz. Már csak március 31-ig kell kibírnom…

Nem teljesen tudom mit várjak a lemeztől, hiszen kicsit félek tőle. Az első EP-jüket nem nagyon hallgattam agyon, hiszen sokáig alig – illetve csak pocsék minőségben – lehetett beszerezni, és közben a streaming szolgáltatásokat is sikeresen elkerülték vele… Mostanság viszont kezdek ráhangolódni az új lemezre… És hát egyébként is veszem elő a hiányosságaimat, plusz azokat a hanganyagokat szintúgy, amelyek (pár hallgatásos) lenyomatait még mind a mai napig magammal hordozom, de valamiért – egy ideig legalábbis – mégis távolságtartóan viseltettünk egymás iránt…

Azt tudom, hogy a Me & My Dog az régen és ma is kérdés nélkül 10/10-es dal. Iszonyatosan imádtam és imádom. Ahogyan most is kényszeresen mindig visszatérek ehhez a dalhoz… Annyira meseszépen, melankolikusan és szomorúan indul, hogy már szinte meglepő, mennyire jó kis ritmusos dal kerekedik ki belőle… A végére aztán meg kiváltképpen parádés, szinte már karcos kis rockzeneként maradhat meg bennünk. Szóval ez lenne az a tétel, 13:50-től (elvileg időzítve).

A dalszöveg szintén nagyon kedvemre való persze…

We had a great day
Even though we forgot to eat
And you had a bad dream
Then we got no sleep
‘Cause we were kissing

I had a fever
Until I met you
Now you make me cool
But sometimes I still do
Something embarrassing

I never said I’d be all right
Just thought I could hold myself together
But I couldn’t breathe, I went outside
Don’t know why I thought it’d be any better
I’m fine now, it doesn’t matter

I didn’t wanna be this guy
I cried at your show with the teenagers
Tell your friend I’ll be all right
In the morning it won’t matter

I wanna be emaciated
I wanna hear one song without thinking of you
I wish I was on a spaceship
Just me and my dog and an impossible view

I dream about it
And I wake up falling

Itt van még – közkívánatra – egy kicsit máshogy eljátszva is a dal, nekem ez szintén nagyon tetszik.

Szóval mire fel a félelmem? Hát kicsit tartok tőle, hogy ilyen remek zenészek, és alkotók mennyire tudnak összehangoltan dolgozni. Mennyire tudnak majd egységes, koherens dalok összképében ragyogó, minimum remek jelzőkkel illetendő lemezt megírni, amely után aztán a rajongók valóban azt láthatják és hallhatják ki belőle, hogy ennek a fajta egyesülésnek tényleg volt is értelme, és nem elvettek egymástól, hanem hozzátettek valamit – ahogyan a zenéhez, úgy talán egymáshoz is…

Egyébként ajánlom mindenkinek a fent megnevezett három előadónak utánanézni. Elég korrekt, sőt olykor kiváló anyagokkal jelentkeztek már eddig is. Hoztam kezdésnek néhány kedvenc dalt… Itt van pl. Julian Baker szívszorítóan elénekelt Go Home című szerzeménye, amely egyébiránt végig csupán zongorával kísért… Lucy Dacustól pedig mi mást ajánlhatnék; igen, itt a Hot & Heavy, amely a 40. másodperctől olyan ritmusos, remek ütemmel operáló, nagyszerű dallá növi ki magát, hogy legszívesebben egy órán keresztül erre táncolnék… A billentyűs résztől, leginkább 3:00-tól meg konkrétan feláll minden szőrszál rajtam. Meseszép, hipnotikusan magával ragadó az egész. Olyannyira igaz ez, hogy ettől elfelejtem egy pillanatra, hogy mennyi szarság van a világban – és körülöttem is olykor persze… Konkrétan talán még magáról a levegővételről is megfeledkezem… És akkor jöjjön a Phoebe Bridgers. A személyes kis kedvencem. Nem vagyok ezzel gondolom egyedül. És nem, már csak azért sem a Motion Sickness lesz ajánlva, hanem a Funeral. Még mielőtt nagyon nagy tánci lenne itt kérem szépen. Néha nem tudom, hogy az ilyen dalok miatt legszívesebben a nyakába ugranék valakinek, vagy inkább magamra húznám a takarót, aztán elbújnék a világ elől…