Címke Loïc Rossetti

The Ocean koncert – Azt a rohadt életbe

Tegnap este az Akváriumban lépett fel a The Ocean nevet viselő német progresszív metál banda. És hát wow. Just wow.

Időben ott voltam természetesen, legurítottam egy sört, aztán elfoglaltam az engem illető helyet, valahol bal oldalt, az elejében – részben közvetlen a hangfalak társaságát is keresve. A fejhallgatóm szépen ment a tokjába, majd előkerítettem a kis fülvédőm, bedugtam, aztán indult is lassan a móka. De még hogy…

A terem kellemes méretű, nem is túl nagy, nem is túl kicsi. Sokan, de tényleg szép számban voltunk jelen, amelyet én magától értetődően örömteli fejleményként konstatáltam. Szóval elindult az első dal, amelyet meglehetősen misztikusra vett feelinggel dobtak fel: iszonyatosan nyomatták a füstgépet, de szerencsére pont annyi ideig és úgy, hogy az még ne legyen zavaró. Nekem bejött. Persze szinte haraptam a levegőt, de néha kell az ilyen is. A telefont koncert közben olykor előkaptam, hogy aztán pár kép, illetve néhány rövidebb felvétel után eltegyem. Pedig lett volna mit rögzíteni. Az énekes Loïc Rossetti ugyanis nagyon elemében volt. De hát ilyen zenéket, ilyen témákkal és szövegekkel nem is lehet nem szenvedélyes átéléssel előadni. Egyszer például úgy ahogy van, mikrofonnal a kezében beugrott a közönségbe, és miközben a nézők percekig ide oda passzolgatták a magasban, ő nem szórakozott, tolta tovább a dalt. Vagány volt na!

Egy másik alkalommal meg felrúgta véletlen azt a sört amit kirakott valamelyikük magának. Pár deci ment is a levesbe… Aztán valahonnan – valamikor – érkezett egy rongy erősítésnek… Ezek után viszont végre eljött az én apró, ám még örömtelibb kis pillanatom. Merthogy amikor véget ért a sokadik tétel, úgy döntöttem, hogy hátha most – hátha szerencsém lesz. Mármint nyilván nem akartam végig telefont bámulni – meg másokat is ezzel zavarni –, de szóval akkor és ott előkaptam a kütyüt, hogy aztán láss csodát: a Pleistocene következett. Kétségetek se legyen – végig felvettem. Nem is hiába szerencsére, hiszen már nem is tudom hanyadik alkalommal néztem azóta vissza…

Libabőr, katarzis, minden benne van ami egy jó kis dal velejárója. És igen, mint egyszer egy kedves személy megjegyezte nekem; (sajnos?!) a borzasztóan hosszú számokat szeretem, ami így is van… Igazán jó szerzemények 5 perc alatt nem is nagyon létezhetnek. 😀 Ez csak 7-et vesz el az arra kíváncsiak életéből szerencsére, de milyen 7 perc is volt ez…

Örülök, hogy nem akkor kezdtem el rögzíteni amikor már szólt a tétel, hanem benne van minden; az is, amikor rájöttünk, hogy mi következik, az is, ahogyan felépül az egész; tényleg egy másodperc sem hiányzik. Az a hangosabb “húúú” a 12. másodpercnél természetesen én vagyok, és a végén is kifejeztem tetszésemet. 😃 Mondjuk ez a minimum, ha már nem zúztam középütt… 😅

De akkor lássuk ezt a híres felvételt, amelyet kénytelen voltam állítva felvenni, mert így kaptam a legtöbb hasznosan rögzíthető területet és így nem takarta ki mindig a kamerakép felét valakinek a feje – vagy mondjuk a hangfalak. A hang- és képminőség olyan amilyen – majd egyszer lesz jobb is –, de a hangulatot szerintem kiválóan visszaadja a felvétel. Akkor hát itt a videó, aztán utána elmondom, miért szeretem még nagyon ezt a dalt, és visszatérek még a sörhöz is…

Szóval hogyan is indul a dal? Lassan, komótosan, szinte már unalmas, monoton ritmusban, amely remekül szimbolizálja a – részben a szürke hétköznapokkal is járó – fásultságot és reményvesztettséget. Nagyon klassz, hogy annak ellenére, hogy megérkezik az ének, nincs különösebb ritmusváltás, hanem továbbra is az ott jelen lévő, már szinte nyomasztó hangok hátteréből előtörve varázsol igazi dalt ebből a számból, méghozzá az alábbi sorokkal:

We all can only take so much
Some more than others
And our individual tolerance
For stress, for loneliness
Is so subjective
But there’s no tolerance at all
For hopelessness

Ezek után aztán bekeményítenek. Az alábbi négy sor már egyfajta menekülés: dühös, agresszív feszültséglevezetés:

Yes you sure did your best to smile
When I took you once more to the isle
But all the serenity
Just served to augment your pain

Egy röpke, de a lehetőségekhez mérten nagy levegővétel után aztán itt megint visszatérünk egy kifejezetten dallamos, szinte már táncolható részhez… Imádom.

You’ve always been intrigued by death and the other side
You got yourself too close to the to the abyss
And no one of the closest ones around you
Realized how your stare turned empty
How the flickering faded from your eyes
And emptiness invaded

Az utolsó sorral azonban most nem csak az üresség tör ránk, hanem bizony innentől nincs megállás a tempót illetően… Aztán a fényekről már nem is beszélnék… 🤪😎

Yes you sure did your best to smile
When I took you once more to the isle
But all the serenity
Just served to augment your pain

And no one could tell the moment
When you disassembled
When your restless heart froze
And you sank below the ice
Eyes wide open

Your saviour’s soul is consumed by guilt
Your faith in him won’t be saving you
Your saviour’s soul is consumed by guilt
Your faith in him won’t be saving you

És amikor már azt hinnénk, hogy nincs fentebb, hogy nem lehet már fokozni a fokozhatatlant – amikor a legtöbb zenekar egy nagy huszárvágással már az 5. perc elején lezárta volna a dalt –, akkor ők még belecsapnak egy két perces, már szinte black metálra hajazó ráadásba…

My whole life I have been searching
Digging deep
Turning over every stone
Questioning everything I know
Maybe there’s no fire deep behind these mountains
This light is something else
We are just atoms

Colliding, clashing
Melting, merging
Existing, spinning
Colliding, burning
…out

És hát ennyi. Hatalmas kedvencek. A szöveg is milyen remek már… Tényleg nagyon örülök, hogy ez így sikerült most. Vicces volt egyébként, hogy a színpadon lévő doboz mellett letett sört sikerült még egyszer felborítania… Na nem mintha nagyon érdekelte volna persze. 🙂 Erre egyébként az 5. perc 27. másodperce után került sor, még mielőtt hozzácsapta a mikrofont a dobozhoz. És ott a rongy is. Micsoda pazarlás volt ez egyébként kérem… 😅

Értem, hogy vannak ennél sokkal látványosabb, és jóval drágább show-elemekkel tarkított fellépések is, ahol akár gitárokat is képesek szétzúzni – ha éppen úgy tartja kedvük (vagy inkább úgy van alapból rendezve a dolog) –, de ez nem az a fajta műsor – és nem is ennyiért. Ez kérem szépen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Most megyek, beteszem az utolsó lemezüket és alszom egy nagyot végre.