2016 – film

Manchester by the Sea [ A régi város ] – 2016

Pár nap és itt az Oscar-gála, hogy aztán Kenneth Lonergan és Casey Affleck is gazdagabb legyen egy díjjal. Megérdemelten? Abszolút. Mondom ezt úgy, hogy még jó pár film kimaradt a legjobbaknak tituláltak közül. Viszont vannak, amelyek teljesen hidegen hagynak (tudom, hogy mondhatok ilyet), ilyen mondjuk A számolás joga (Hidden figures) és a Kaliforniai álom (La La Land) is. Meg aztán ott az Érkezés (Arrival) ami nálam csak egy 7 pontra volt jó, mit tegyek, ha az ötletet leszámítva (kár, hogy az sem saját kútfőből pattant ki) tényleg semmiben nem találtam kiemelkedőnek, holott Denis Villeneuve korábbi filmjei nagy részét megkerülhetetlennek tartom. (Gondolok itt a Felperzselt földre, a Fogságbanra és a Sicario – A bérgyilkosra.)

Szóval szkeptikusan állok hozzá, erős kétségeim vannak, hogy valaki megüti azt a szintet, amit Kenneth Lonergan vezetésével összehoztak odaát, az Amazon Studios berkein belül. Igen, jól olvastátok, ez az első streaming szolgáltatós film, amit jelöltek a legjobb filmre. Nem semmi mi?!

Na de térjünk rá konkrétan a filmre. Ebben a mozgóképes csodában teljesen hétköznapi emberek élik teljesen hétköznapi életüket. Így ne számítson senki akcióra, arra, hogy majd felpörög, beindul a cselekmény. Ez a film nem arról szól, a fókusz teljesen máshol van. Itt képkockáról képkockára szépen, fokozatosan lerántanak a mélybe, hogy aztán apránként feltárják a lelkünkben tántorgó apróbb repedéseket…

Amikor először megláttam, a plakátokon, hogy Michelle Williams játszik a filmben (egyből szerelmes lettem), rögtön a Blue valentine párosa jutott az eszembe. Na meg persze a legklasszikusabb és legjobb filmes trilógia, Linklater “Mielőtt…” filmjei. Lonergan a művében azonban teljesen más megközelítésben tálalja a kapcsolatok “alakulását”, mint a fent említettek. Itt viszonylag kevés konfliktus van, ellenben még több időt szánhatunk a látottak, hallottak megemésztésére. Így volt ezzel Lee Chandler-t alakító Casey Affleck is, igazából az ő útkeresése ez a 2 óra 17 perc. Joggal kérdezhetitek, nem sok-e ez. Szerintem nem. Sajnáltam volna akár csak egyetlen másodpercnyi vágást is…

Miért? Mert nagyon szép képekkel játszanak benne, mert 2 órára úgy elszakadok a saját valóságomtól, hogy abból tényleg csak maga, a kanapén mellettem ülő Randi (Michelle Williams) tudna kizökkenteni… Ó, dehát persze erre rengeteg film képes. Ez bizonyos mértékig így is van. Csak itt annyira hiteles minden, annyira nyomorúságosan sanyargatja az emberi lélek tűrőképességének határát, hogy néhány jelenetben tényleg köpni-nyelni nem tud az ember…

A sok-sok pozitívum mellett azonban van egy kis negatívum is, ez pedig a zenei választás. Nem értem néhol miért az szól ami, gondolom a hatásvadászat mindenféle elkerülése is egyfajta cél volt, de attól még esetenként lehetett volna hangulatukban sokkal jobban oda illő zenéket is írni. Sok helyen megemlítik, hogy azért egy csipetnyi humor belecsempészése is belefért a forgatási időbe, de azért nagy hahotázásra igazán ne készüljön senki… A régi város egy vérbeli dráma, egy meglehetősen lassú, kimért, elegáns, vérprofin rendezett és írt, szívbemarkoló kis film, tényleg szenzációs alakításokkal; nem hiába jött össze az a sok jelölés. Sikerült a rendezőnek egy roppant életszerű, mindenféle túlkapástól mentes, a nézőt is lassan felemésztő filmet összehoznia…

Itt ne egy sima párkapcsolati drámával számoljatok, nem a már sokszor ellőtt összejövünk, elvagyunk, majd szétmegyünk frázisokat járja át máshol és kicsit máshogy a film. Bár vannak visszaemlékezések, a film lényegét tekintve nem csinál mást, minthogy rávilágít a mindannyiunkban lakozó gyarló, olykor pokolinak ható természetünkre, hogy aztán a végén a saját levünkben főve, sok-sok véleményes, ám annál lassabban megfogalmazódó gondolattal és érzésekkel telítve hagyjuk el a mozitermeket.

Nálam az apróbb, zenei negatívum ellenére is: