Nem sok olyan zenekart ismerhet az ember élete során, akik készítettek pár dalt, aztán ennyivel le is tudták a zenei pályájukat… (Olyat meg pláne nem nagyon, akikre ilyen sok idő elteltével is ennyien hivatkoznak…) Nem akarok belemenni abba, hogy mi történt, talán nem is találnék ezzel kapcsolatosan számottevő információt, csupán meg szeretném osztani veletek ezt a dalt, és még néhány gondolatot…

Azt a dalt, amely sokak szerint a (!) leglélegzetelállítóbb és legjobb dream pop / shoegaze tétel, amelyet valaha is szereztek… Nincs hozzá klip, nincs live felvétel, és még a hangzás is csak olyan amilyen… De ettől még… Nem is hiszem el szinte, amit hallok… De erre térjünk még vissza később – ha csak néhány sor erejéig is. Addig pedig itt van még pár mondat, melyeket a bandcamp oldalukon találtam. Csak a legvégét idézném, hogy érezzétek, – többek között – miért is olyan különleges még ez a szám.

„A 90-es évek elején – sok fiatal zenekarhoz hasonlóan – az Ozean is túl hamar feloszlott. De az 1992-es felvételek véletlen újrafelfedezésének köszönhetően itt egy újrakiadás. Sajnos az eredeti DAT-mestert sehol sem találták. Tim Greennek, a Louder Studios-nak köszönhetően azonban letölthető az egyik eredeti kazetta remasterje.”

Ha meghallgatjátok, akkor tulajdonképpen úgy teszitek majd ezt, mintha egy kazettát tettetek volna be a lejátszóba. 🙂 Valahol szomorú, hogy nincs jobb felvétel belőle, de szerintem igazából lehet észre sem vennénk nagyon a különbséget. Ez a fajta zene már csak ilyen…

De milyen is? Hú… Hát úgy is, hogy régóta ismerem ezt a dalt… (Hamar rákaptam, azonnal ment is a kívánságlistára bandcampen…) Szóval jaj… Olyan érzésem van tőle most is, mintha egy gyönyörű és szomorú angyal, de inkább talán egyenesen álmaim hercegnője énekelne nekem. (Kérem, láthatjátok milyen vagyok, angyalokkal már be sem érném… 😅 Vagy fordítva kellene? Hmm…) De most komolyan… Egy olyan valaki, akit aztán – akárhogyan is próbálkozom – nem érhetek el… Hiába nyújtom ki a karom – miközben egyre távolabb és távolabb sodródom tőle –, csak némán, egyre csak csillogóbb szemekkel figyelem, ahogyan vele együtt lassan az összes szép emlékem és minden reményem is tovaszáll… Tudom, hogy ennyi volt. Tudom, hogy semmit nem tehetek… De nem érdekel, a kezem még mindig ott van, és ő még mindig énekel nekem. Mintha egyenesen az űrben lennénk, csak ő és én… A csillagok végeláthatatlan, de egyre halványuló fénye által beragyogva… Vagy valami ilyesmi. 😅😳 Mindig is reménytelenül nagy álmodozó voltam, kicsi gyerekkoromtól kezdve… Nem lesz ez jobb… De legalább volt és lehet is még mibe kapaszkodni. Legalább az álmok megvannak még.

Gyönyörű, varázslatos, éteri, keserédes, melankolikus és hipnotikus is egyben. Ha valaki nem hallgatott még semmit a műfajon belül, akkor annak ez bizony könnyedén egyfajta kapudrog is lehet…

Mondjuk így, hogy mai napig sem tudhatjuk, mi is a dalszöveg, tényleg mindenki minden baját, félelmét, vágyát és bánatát beleláthatja. Kerestem ám, de nem nagyon találtam. Megelégszem azonban annyival, ami most szembe jött velem. Az egyik teli van kérdőjelekkel, míg a másik meg alapból kicsit más… Nem baj, legyen itt mindkettő.