Nem vagyok teljesen normális. Persze mondták már mások is… Példának okáért egy ideje milyen filmeket nézek többségében? Igen… Szerelmi történetekről van szó. Mondjuk megvan ennek a maga oka, már azon túlmenően is, hogy valakinek valamiért erre van szüksége. De ez most ugye egy zenés poszt lesz, mert már amúgy is rég volt olyan, amely kimondottan csak egy lemezzel foglalkozik, meg hát ezt is nagyon szeretem; egyszerűen nem tudok nem írni róla. A témáját és műfaját kitaláljátok vajon a fenti borító és a blog zenei témájú, korábbi írásai alapján?
„When I was a little girlI always knew what I wantedJust to feel loveWas more than enoughWhen I was 26I never knew what I wantedBut we were so sureThat love was the cureFor everythingFor everything”
Így indul az Everything című dal, és én meg szinte lefagyok közben, annyira gyönyörű. Meg szomorú is persze. De hát a szerelem néha fáj is… De hogy kik is ők, miért és miről zenélnek?
Az első lemezük még 1997-ben jelent meg. A bandcamp profiljukon egy mondat szerepel csupán a leírásukban. Talán nem is véletlen, mert ez is éppen eleget elmond róluk… „Two highly sensitive beings writing songs about temporary feelings.”
Na most ebben az a kissé pikáns dolog, hogy azt a lemezt még meg sem hallgattam – szó szerint leragadtam a másodiknál, amelyre 24 évet kellett várni. Erről a 2021-es, Expectations című dalcsokorról azt nyilatkozták, hogy ugyan remek lett volna jóval korábban megírni és megjelentetni, de ezen idő szükséges volt ahhoz, hogy az album ebben a formában, ilyen érett benyomást magából sugározva megszülethessen. Mármint érzelmileg fel kellett hozzá nőni. A felnőttként való megtapasztalások sorával a hátuk mögött dalolnak nekünk ezen 9 dream pop tételen, melyet az indie, valamint a synthpop alkategóriába is nyugodtan be lehetne sorolni. Olyan szerzeményeket köszönhetünk nekik, amelyek alapvetően elsősorban a felnőtt párkapcsolatok témakörét boncolgatják. Mi másról is szólna ugye… (Meg hát azok a fránya sebek, amelyeket így vagy úgy, de mind magunkkal cipelünk.) Nem csupán azért indítottam azzal a részlettel és dallal – ezen kis ajánlómat –, mert annyira tetszett, hanem mert tökéletesen leírja, miről is próbálnak nekünk ők ketten mesélni.
Többek között arról, hogy milyen volt akkor, még fiatalon szerelmesnek lenni. És milyen az, amikor már tudod hogy: „But the love can never fix everything”. Ma, felnőttként – sok-sok évvel az ember háta mögött – már minden más. Még ha (legalábbis) lélekben sokunk talán jobb esetben örökké fiatal is marad majd. (És hát Rose angyali, éteri hangja…) De ismét idézek inkább…
„And now the words we used to trust withThey’re just silent and they leave us coldAnd now the hands we used to touch withThey just bind us and we need to let goEach hurt, we slip further awayEach wave, we driftFurther from everythingFurther from everything”
Maradjunk még ennél a dalnál kicsit. Rose kifejtette, hogy számára miről szól, milyen érzések ihlették az Everything-et.
„Azt hiszem, van egyfajta egyszerűség és könnyedség a szerelemben, ami elvész, amikor idősebb leszel. Amikor felnőtt vagy, tudatosan el kell döntened, hogy együtt akarsz-e lenni valakivel vagy nem. Ez a dal azon érzésekről is szól, amelyekkel akkor kell megküzdenünk, amikor már nem a másikat választjuk, és a kapcsolat helyrehozhatatlanul elromlik. Ekkor ez a két ember már olyan messzire sodródott egymástól, hogy lehetetlen, hogy valaha is újra összejöjjenek. A szeretet ebben az esetben nem elég a szakadék feloldásához: „Minden fájdalommal egyre távolabb csúszunk. Minden hullámmal egyre távolabb sodródunk mindentől.””
A másik kedvenc tételemről a lemezről (amely címadó is egyben) így nyilatkozott Rose:
„Az „Expectations” olyan tudatalatti beszélgetés két ember között, akik szeretik egymást, de sosem vállalnák ezt fel. Sok eltemetett érzelem van benne, sok lehetőség, de semmi sem valósul meg belőle. Mindketten túlságosan félnek attól, hogy tönkretegyék azt, amijük van. Olyan ez, mint egy olyan románc, ami sosem valósulhat meg. Amikor nem tudsz együtt lenni valakivel, és arra gondolsz, amikor vele voltál. Gyakran valószerűtlennek tűnik, mint egy álom, mintha aludnál. Ez kicsit morbid dolognak tűnik, de azt képzelem, hogy a dalban szereplő emberek a titkaikkal mennek majd a sírba: „Kimondatlan szavak, elménk olvasatlan. Teljesítetlen várakozásokkal aludtunk.””
És végül álljon itt a Someone című dallal kapcsolatosan pár gondolat, ismét Rose-tôl:
„Manapság, amikor szakítasz valakivel, hatalmas lépéseket kell tenned, hogy kitöröld őt az életedből. Nehezebb elkerülni, hogy lássuk vagy rájuk gondoljunk anélkül, hogy először törölnénk őket a közösségi médiában. Vannak, akiknek semmilyen körülmények között nem szabad együtt lenniük, de ettől még nem lesz könnyebb megtudni, hogy az exed megtalálta a lelki társát, miután elhagyott téged: „Nem akarom tudni, hogy megtalálta azt az embert, akit neki szántak. Mindenki azt mondja, hogy lépjek tovább attól a valakitől, aki korábban szeretett engem. Valakitől, akiről azt hittem, hogy szeretni fog.””
Roppant kellemes kis deam pop zene ez, atmoszférikus, romantikus és magával ragadó. Olykor persze kissé lehangoló is, de valahol ilyen az élet is. Ez a szép az egészben. Meg hát sosem tudhatja az ember, hogy mit is hoz a holnap. És ha mondjuk egyre kevesebb is az esélye egy mindent elsöprő szerelemnek így a 30-as éveim (éveink?) közepén túl, annál nagyobb csoda, katartikus élmény lehet azt újra megtalálni.
Ettől független nem lesz egyszerű. Mario és Rose – már jócskán felnőttkorukban – azt tapasztalták, hogy barátaik elszakadtak egymástól. Szűk körükben a romantikus optimizmust mi más, mint cinizmus váltotta fel. Az új kapcsolatokat illető izgalmakat és csúcspontokat a „várva várt” csalódások és veszteségek rémisztő jövőképe árnyalta be.
Oké, ez így meredek, unalmas, túl személyes, de ha valaki mégis talál olyat aki lelkes, érzékeny, legalább valamilyen szinten romantikus alkat, az annál boldogabb lehet majd. Ahogyan boldogabb lehet már csupán ettől a zenétől is. Mert valóban könnyen átélhető és emlékezetes dalokról van itt szó. Meg hát a művészet lényege, hogy személyes is legyen. Nem lehet és kell mindig csak a kormányokat kritizálni, vagy éppenséggel világvégéről szőtt rémálmokat hangszerek és hangjegyek képében megtestesíteni.
Egyébként a Shoestrings-re bandcamp-en bukkantam rá. Néha ott is keresgélek alig ismert előadókat: általában feltörekvő tehetségekre vadászok, olyanokra, akiket még RYM-on is csak elvétve találni fent. Ők mondjuk nem éppen kezdők, de az is biztos, hogy ennél sokkal nagyobb ismertségre és elismerésre lennének érdemesek. Csak hát ez a fajta zene annyira nem menő ma már ugye, mint mondjuk a hiphop… Pedig ugye…
Az Expectations nem váltja meg a világot, de a dream pop szerelmesei biztosan megtalálják benne mindazt, amiért rajongani tudnak az ehhez hasonló zenékért. Keserédes, kissé melankolikus, de reménykedésre is éppen elég okot adó ez a 43 perces vallomáscsokor. Számomra a fent is már megnevezett és belinkelt három tétel mellett (Everything, Expectations és Someone) nagyon tetszett még a Between the Lines, valamint az R.P.M. címet viselő zárótétel is.
Az albumon egyébként Sean Mahan szocreál figurális festő exkluzív alkotásai láthatók. (Érdemes lehet ránézni az instagram oldalára is, ahol számtalan munkáját megcsodálhatjátok.)
8.8/10
/ forrás: Big Takeover /
