Úgy négy napja láttam Kim Ki-duk filmjét. Azt a munkáját, amivel már akkor is szemezgettem, amikor a filmek komolyabban elkezdtek érdekelni. Nem ma volt már az sem… Emlékszem milyen meseszép kiadásban lehetett kapni, ahogyan arra is, hogy annyira birizgálta a fantáziám, hogy annak ellenére is úgy gondoltam szükségem van rá, hogy még egy percet sem láttam belőle. Persze pénzszűke hiányában akkor letettem róla…
Aztán azóta eltelt már egy kis idő… És mit tagadjam; a rendezőtől azóta sem láttam semmit. Gondoltam mi mással kezdjek hát, ha nem azzal amelyet egyik legnagyobb elmaradásaim egyikének tartok… A Bin-jip – Lolakodó lelkek igazán különleges filmélmény. Olyan, amely után legszívesebben semmit nem indítana el az ember egy ideig. Megpróbálhatjuk persze, de nehéz attól az érzéstől szabadulni, amit ez az alkotás kivált a nézőjéből.
A története meglehetősen egyszerű, ám ez mit sem von le az érdemeiből. A Bin-jip akkor is elvarázsol, ha szinte semmit sem értesz belőle. Hogy ez hogyan lehet? A válasz mi sem lehet egyszerűbb: borzasztóan keveset beszélnek benne. Hogy ez zavaró vagy mesterkélt húzás lenne? Abszolút nem. Engem nagyon hamar magával ragadott ez a romantikus kis dráma. Furcsa, hogy valami ennyire nyers és érzelmes, intim és ugyanakkor szinte taszítóan durva egyveleg is legyen egyben. De működik.
Ehhez a filmhez nyilván azért kell egyfajta nyitottság is. (Vagy érzelmi érettség?) Nem azért mert annyira nehezen emészthető művészfilmről lenne szó, sokkal inkább mert ez a produkció meglehetősen meditatív. Olyan csodálatos képekkel és zenékkel érik el ezt a hatást, hogy tényleg öröm nézni.
Számomra azért is kiváltképpen telitalálat volt most, mert néha annyira, de annyira elfáradok már bizonyos beszélgetésekben. Sokat tud alapvetően járni a szám, de néha én is lemerülök… Sőt. Olykor-olykor legszívesebben elbújnék, és hosszú időre magamra zárnám az ajtót… Oké, ennyire nem rossz talán a helyzet. Legalábbis nem mindig. Az ellenben biztos, hogy jó lenne már ennyi idő után, ha kevesebbet kellene (?!) beszélnem, és végre többet tudnék látni, érezni. Akiben kérdésként megfogalmazódna: nem az IKEA-s bútorok összeszerelésénél előforduló enyhe, visszafogott szitkozódásaimat szeretném kiváltani az adott termék önnön valójában való gyönyörködésével, hanem természetesen az emberi kapcsolatokról lenne inkább szó. Szívmelengető volt itt látni, szinte már érezni, hogy a kettős között miképpen alakul a kémia úgy, hogy közben bizony egy árva szót nem szólnak egymáshoz…
Így aztán nem nagyon vannak elcsépeltnek ható szófordulatok, bókok, monológok és dialógusok. Érzékelnek valami szinte megfoghatatlant, aztán így vagy úgy, de reagálnak rá. Annyira bensőséges, meghitt és szép egy ilyen fajta kapcsolat egyes pillanataiba betekintést nyerni, hogy mást nem is nagyon tudok rá mondani, minthogy „ide vele azonnal”. Persze ki nem szeretne így, csendesen pulzálni…
Ennek kissé csúnyácska olvasata lehet, de nem nagyon tudom igazából, hogy miről szól, vagy mit is állít a film. Hiszen tényleg annyi mindent beleláthatunk… Talán persze leginkább a szeretetről és a szerelemről mesél. Egy ilyen szerelemről. Arról, hogy vannak olyan dolgok, amelyek megfogalmazására tett mindennemű kísérlet erőtlen és reménytelen próbálkozás csupán. Ellentmondásos, hogy ilyen gondolatok mellett egy blogon pötyögök, de hát csak nem streamelhetem milyen fejeket vágok filmnézés közben… (Bár egyébként tudom, hogy nagy divatja van a reakciókkal operáló videóknak is…) De nem tudom… Van valami bája, hogy ha akarnék sem nagyon tudnék érdemben idézni a filmből. Ahhoz, hogy átérezd, hogy szerencsés esetben a lelked mélyére hasson nincs más lehetőséged: ezt neked is látnod és hallanod kell.
Azon azonban, hogy mennyire zseniális is a film, lehetne vitatkozni. Nálam sokáig 8-asra állt, de aztán napok után is ezen jár az agyam, és lehet erőt is merítek belőle, sőt… Még az is megeshet, hogy részben ennek hatására változok is kicsit. Tekintsük ezt tudatosnak vagy tudatalattinak, lehet csak egy lépcsőfok lenne ez is. Hogy ez aztán felfelé vagy lefelé vezet majd? Ki tudja… De most tényleg: hányszor mondhatja el egy élet során az ember magáról, hogy egy mozgókép ilyen hatással volt rá?
Nálam nagyon betalált, és már szinte vicces, hogy pont most tekintettem meg, mert annyira aktuálisan mozgott bennem valami ezzel kapcsolatban. És erre itt van egy ilyen film… Néha csak annyira jó lenne csöndben lenni, olvasni a másik tekintetéből, a szemeiből, és szavak nélkül elmondani, elmesélni azt amit az ember érez.
Boncolgathatnám egyéb aspektusaiból az alkotást, belemehetnék a legapróbb részletekbe is… Például, hogy van amikor minden jó (és ártalmatlannak vélt) szándékod ellenére is ostobaságot csinálsz… (Nem, én nem vagyok ilyen…😅) Nem nagy dolgok ezek persze, hiszen ki nem tudja, hogy ilyen az élet… De mindezek ellenére annyira üdítő látni, hogy – bizonyos esetekben – az ember lelke szinte már látható és kézzel fogható módon is össze tud fonódni a másik legapróbb rezdüléseivel is. Igazi kincs birtokában lehet az, aki valami hasonló kapcsolat részesévé válik – miközben szerencsére a Bin-jip – Lopakodó lelkek igazi kincs nekünk, filmkedvelőknek is.
9.1/10
