Hónap 2022 szeptember

Fallen Angels [ Bukott angyalkák ] – 1995

Nem is olyan rég, a heti (olykor napi) rutin részeként kattintgattam rateyourmusicon – ezúttal a filmes szekcióban. Aztán láttam, hogy az 1995-ös toplistán a Fallen Angels bődületesen magas értéken áll, konkrétan 3.9/5, amellyel az év ötödik legjobb produkciója lett. “Hmm, mi is ez” – mondtam magamban… Majd kiszúrtam – mert ugye én ilyen ügyes vagyok –, hogy műfajilag bizony ez egy romantikus krimi / dráma egyveleg lenne. Hát ennél nagyobb hívószó nekem már nem is kellett…

A kontextus kedvéért nem árt leszögezni, hogy Wong Kar-wai rendező úrtól eddig két filmet láttam:  az egyik az az In the Mood for Love, a másik pedig a Chungking Express. Mindkettő romantikus dráma, utóbbi azonban szerintem jobban sikerült, ráadásul még vicces is. Tetszettek, de hatalmas kedvencemmé nem váltak, holott tudom, hogy sokan nagyra tartják őket. (Előbbi 8.1-es, utóbbi kerek 8-as átlagon áll imdb-n.) 

Szóval térjünk vissza a Fallen Angels-re. Ambivalens érzéseim vannak. De nagyon. Bizonyos szempontból mérhetetlenül zseniális az egész, más szemszögből megközelítve viszont egy egoista trip ez a másfél óra, amelyet lehet ugyan egyfajta kísérletező stlílusgyakorlatnak is tekinteni, de nekem ez nem hozzáadott a filmhez, hanem inkább elvett belőle. Mit értek ez alatt? Mondjuk azokat a nagylátszószögű, plusz gyakran szaggatott, szó szerint akadozó felvételeket, valamint pl. a színektől burjánzó képkockák hirtelen átmenetét a fekete-fehérként megelevenedő jelenetekbe.

Nekem ez művi, abszolút nem kifinomult, szinte ad hoc jellegű eltakarása annak, hogy itt ilyen téren bizony nincs koncepció. Nem arról beszélek, hogy nem tudatosan lett olyan a film amilyen, hanem arról, hogy a kreativitás hiányából fakadóan tényleg rohadt olcsó megoldás ilyen szélsőséges eszközökbe menekülni. A durva az egyébként, hogy annak ellenére, hogy nekem nem jött be, nyugtaton ez a fajta képalkotás a filmkedvelők között mégis nagyon népszerű és menő lett. Miért? Mert formabontó, merész és progresszív. Nem a szokásos beállításokat használja a filmben, nem unalmasan kimért és profi ilyen téren Wong Kar-wai alkotása. És ez sokaknak már elég is. Nem vitatom, hogy üdítőleg hathat arra, aki több ezer film után valami mást, vagy máshogy szeretne látni, de ez nem változat azon, hogy én ilyen szinten azonban – talán már mondanom sem kell –, meglehetősen konzervatív vagyok. 

Na de akkor térjünk rá a pozitívumokra. Mert vannak azért bőséggel. Kezdjük a karakterekkel. Két férfi és két nő életébe nyerünk bepillantást. Az egyik pasi egy laza, magányos bérgyilkos, akinek van egy női társa, aki távolról segíti… A másik hapsi pedig egy néma figura, aki hol itt dolgozik, hol ott, és bár nagyon szerethető és humoros alak, nem sok választja el attól, hogy ne nézzük teljesen hülyének. A lényeg, hogy ezek az arcok, és az életük ezen szakaszában jelen lévő nők igazán izgalmasak és hát mondjuk ki: aranyosak is.

Most például eszembe jutott egy jelenet a filmből az egyik kettőstől, és egyből konkrétan fülig ért a szám. Egyébként is: hozzám elég közel állnak az ilyen “elesett” személyiségek. Mármint nincs senkijük, és semmilyük. Próbálkoznak. Keresik a szerelmet. Megtalálják. Vagy nem… Néha szenvednek is éppen eleget. De közben azért teszik a dolgukat. És ha mindehhez hozzáveszem még azt is, hogy mennyire fedobja az összképet az, ahogyan kitárulkoznak nekünk a szereplők… Hát tényleg nem túlzok ha azt mondom, hogy ebből a filmből – mármint ilyen alapanyagból és ennyi ötletből merítve – lazán lehetett volna egy 10/10-es, hibátlan mozgókép is. Sajnos nem így lett. 

Ennek ellenére egy eléggé egyedi, és kétségkívül emlékezetes darabról beszélhetünk, és bár közepesen jóra értékelt filmekről nem nagyon szoktam írni – sem időm, sem kedvem mindig azt boncolgatni, mi és hol ment félre –, de ez egyenesen az iskolapéldája is lehetne annak, hogy valamiről akkor is érdemes megemlékezni, ha egyébként messze nem a – minden elemükben – remekbeszabott produkciók szűkös táborát erősítő filmes élményről volt most szó.

6.8/10

Whisper of the Heart [ A könyvek hercege ] – 1995

Hayao Miyazaki írása nyomán Yoshifumi Kondō által rendezett, 1995-ben bemutatott filmmel régóta kacérkodtam. Aztán valahogy mindig eltoltam magamtól. Kicsit féltem tőle. Részben a film plakátjának túlontúl fantasy beütésre hajazó mivoltra riasztott el, részben meg mert valami átlagos, kiszámíthatóan bájos, aranyos, szinte már giccsbe fulladó, unalmas családi kalandfilmként gondoltam rá, és hát emiatt sokáig nem vett rá a lélek… Egészen eddig. Néhány napja azonban két apróság meggyőzött arról, hogy ezt nekem márpedig gyorsan látnom kellene.

Az egyik az egy twitteren felbukkanó kép volt. A másik pedig az a Netfliixes, meglehetősen tömör, de belőlem azonnal egyre fokozottabb érdeklődést kiváltó, és az arcomra rögvest mosolyt csaló leírás volt, amely így hangzott:

“Amikor egy iskolás lány megtudja, hogy minden könyvét ugyanaz a személy kölcsönözte ki előtte a könyvtárból, elindul felkutatni az illetőt.”

Nem is húztam sokáig az időt, gondoltam próba szerencse… Ezt követően viszont – ahogy teltek-múltak a percek – úgy tetszett egyre jobban és jobban. Pedig ezer helyen elbukhatott volna. Hiszen hát belecsempésztek egy kimondottan zenés részt, és bizony néhány fantasy elemet is felhasználtak benne. Mindezekeken túl ezt még képesek voltak megfejelni egy kövér cicával is. Macskás vagyok – szó se róla –, de hát mennyi esélye volt, hogy ne legyen sok nekem ez az egész? Aztán most ott tartok, hogy úgy pötyögök itt, mintha muszáj volna.

A Whisper of the Heart az álmok meséje. A fiatalság, az iskolás évek és az első szerelem megidézésének remekbeszabott története. Egy egyszerű, szívmelengető, és meglepően földhözragadt mozgókép az emberi lélekről, a vágyakozásról és bizonyos dolgok iránti odaadó rajongásról. És mindezt olyan könnyedén tálalva kapjuk meg, hogy tényleg jószerével elrepül ez a majd két óra.

Nem csupán arról van szó, hogy megmutatják, milyen is volt talán fiatalnak lenni, hanem kvázi kimondják: “az energia nem vész el, csak átalakul”. Oké, nem így, ebben a formában és ilyen konkrétan, de aki megnézi ezt a kis csodát, az érteni fogja, hogy miért is jutott ez az eszembe.

Tényleg nagyon szerettem. Élveztem. Mosolyogtam. Olykor velük együtt nevetgéltem, majd aztán szomorkodtam. Elragadó, végtelenül kedves, szórakoztató és megható film ez, amely már-már talán tüneményesen naív is, de hát ez ennek az egésznek a lényege. És akkor még nem is lelkendeztem a zseniálisan eltalált képekről, valamint a ragyogó hangulatról, amelyek összessége okán garantáltan nagyon sokszor előveszem még. Akinek jó feliratosan is, az a Netflixen megtalálja – a szinkronos verzióért viszont máshova kell fáradni.

9.5/10

A Love Song – 2022 – október 3-án az Apple TV-n

Megint milyen kis potenciális kincset találtam. Max Walker-Silverman első egész estés filmje október 3-án válik majd elérhetővé az Apple TV kínálatában. Előzetest ismét nem néztem, de az aranyos plakát, a hegyek, a meglehetősen jó kritikák meggyőztek arról, hogy azonnal nézős legyen. Aztán meg kivételesen bátorkodtam elolvasni a kis leírását, ajánlóját is… (Lentebb megtalálod!) Most mondjam ki tényleg, hogy pontosan ez kell az én lelkemnek?! Szóval először a poszter…

“Faye (Dale Dickey) magányos utazó, aki horgászattal, madármegfigyeléssel és csillaglessel üti el az idejét egy vidéki, coloradói kempingben, miközben régi ismerőse, Lito (Wes Studi) érkezésére vár, aki saját kísérletező és nomád útját járja a zord nyugaton. Ahogy a countryzene, ami hagyományosan az összetört szívekről és az önmagukat és másokat kereső amerikaiak kitartásáról szól, úgy az A Love Song lírai, de végső soron vidám refrént alkot az egyedüllét személyiségformáló hatásáról, és emlékeztet rá minket, hogy a szerelem bármely életkorban erőt adhat és elkápráztathat.”

Ugye mennyire jól hangzik? Sajnos magyar feliratos előzetest youtube-on nem találtam. De itt van legalább addig ez…

A The Washington Post ezzel zárta a kritikáját. / 100 pont /

“Like silent meditation, “A Love Song” isn’t for everyone. The movie requires its audience to both remain still and stay engaged. Those are skills many directors no longer value, so they’re skills many moviegoers no longer possess. But for those who will do the work, “A Love Song” is a special film that will stay with you long after the clamor of real life rushes back in around you.”

A The New York Times összegzése egy mondatban. / 90 pont /

Slow, sweet and subdued, A Love Song, Max Walker-Silverman’s lovely first feature, is about late-life longing and needs that never completely go away.

A The Wrap utolsó bekezdése pedig ez lenne az írásukban. / 100 pont /

“As exquisitely transcendent a film as 2022 will likely see, “A Love Song” is a cinematic rhapsody told in whispers of truth that confirms that love, for a lifetime or for a moment, merits the effort to be pursued in other people and in the overlooked wonders of existence.”

75 pont alatti értéket mindössze 6 kritika alatt kapott, de az is nagyon bíztató, hogy a tomatometer 96%-os rotten-en. Hát meglátjuk majd. Már nem sokat kell aludni.

Nem nézem többet az F1-et

Hajnali három óra volt, amikor egyik nap elkezdtem ezt írni – mert már nem tudtam aludni. Bezzeg azelőtt délután a melóban raklapokkal kellett kiékelnem a szemgolyóimat, hogy azok ne akarjanak már lecsukódni 5 percenként. Szóval gyors letudtam pár gondolatot, aztán angolozás jött – kávéval a kézben – még a meló előtt. Aztán ma hajnalban volt időm és kedvem befejezni…

Aztán igen, lehet mostantól kezdve már nem nézem az F1-et tovább. Egy ideje érik bennem ez a gondolat… 1998 óta követem, azóta gyakran minden második szombatom és vasárnapom meghatározza valamilyen szinten. Ráuntam. Gyerekként sokat fociztam, meg meccseket is néztem. Annyira, hogy apu ugye foci-suliba akart íratni. Anyu nem engedte… 🙂 Ezektől aztán annyira megszabadultam, hogy hosszú évek óta nem néztem meg egyetlen mérkőzésből sem még csak 5 percet sem. Az összefoglalókat is kihagyom, a gólokat is – elengedtem mindent. Most sem néztem, amikor vertük a németeket. Nem érdekel. Alapból milliomos (és akkor még olcsón megúszták), és közpénzen hizlalt focistáknak szorítani, egy olyan sportban, amely már szinte természetéből adódóan képtelen a megújulásra, hát köszi, nem érdekel. Üzlet. Pénz. Igen, a válogatottság is az bizonyos szinten. És lehet itt jönni az irigységgel, meg ehhez hasonló hangzatos állításokkal – miközben azért tudat alatt biztos benne van talán az is –, de ennél azért összetettebb, miért is vetem meg az ennyire abszurd módon már jóformán csak pénzről szóló sportokat. Nem tetszik az sem, hogy az állam az adófizetők pénzét ilyen mértékben szórja – nem csak a focira, hanem – a hazai futamok rendezési jogaira is…

Tl Design twitter / instagram [ érdemes követni – a győztesekről ehhez hasonlóan remek képek születnek a kezei között ]

Ahogy az F1 is ugyanígy. Igen, nem most jöttem rá, csak hát most tényleg azon izguljak, hogy a holland szupertehetség, vagy a monacói szépfiú nyeri-e majd a VB-ket a következő években? Mármint most komolyan. Értem én, meg tudom, hogy az érzelmek néha az anyagi javak felett állnak – bár azért ennek mélységét és általánosságát azért erősen megkérdőjelezném –, és igen, nekik már annyi mindenük van, hogy “csak a győzelem számít”, de mindeközben szinte mindenki adóparadicsomba menekül, amikor pedig szinte legalább annyit keresnek egy évben, mint amennyit egy átlagos európai adófizető egész élete során sem. És akkor most komolyan, ezekért rágjam le a körmöm, vagy ezekre csesszek el évi mennyi időt is?! Számoljunk. Jövőre 24 futam lesz. Egy futam 2 órás legyen átlagban, de SC, egyebek miatt lehet ennek többnek kellene lennie. Időmérő legyen egy óra. 24 * 2 + 24 = 72 óra. És ebbe nem számoltam a sprintversenyeket sem, meg hogy híreket olvasol, megnézed mi lett a szabadedzések vége, stb… Ennyi idő alatt meg lehet nézni 4 dél-koreai sorozatot, lazán el lehet olvasni egy-két könyvet, vagy csinálhatsz valamit a szabadban. Kötetlenül. Családdal vagy anélkül. Vagy lehet tanulni is – többet és többet…

Tavaly kihúztam a játékokat a hobbijaim listájáról, nincs gamer PC-m, nincs konzolom, nincs semmim. Idén az F1-et. Egyébként is változtatnom kellene néhány dolgon… Egy évet adok magamnak arra, hogy megtanuljak angolul, vagy legalábbis tényleg jelentős előrelépéseket tegyek ez ügyben. Egy hónapja nagyjából nyomom is már aktívan. Van, hogy napi 4-6 órát is. És ezt szeretném még fokozni… Még van pár dolog amihez fel kellene nőnöm, illetve bizonyos dolgok, amelyeket meg el kellene szintúgy felejtenem. Például vannak olyan haverok akikre több időt, valakikre meg sokkal kevesebbet kellene szánni. Vagy semennyit. Az angollal meg nem késtem még el szerintem, már tudom miért akarom, mit akarok majd, és még lehet van 20-30 évem használni is. Hehe. 🙂 Meg most komolyan akarom. De majd erre térjünk vissza úgy egy év múlva. Bár biztos írok még ezzel kapcsolatban addig…

Így maradnak a sorozatok, filmek, zenék és a könyvek hobbinak, meg ez a blog persze. Épp elég nem? Ezekből néha egy is elég lenne, de majd okosan válogatok. Közben azért valahol vicces, hogy itt van a JackOneill-től kapott F1-es ajándékutalvány, amiből már rég meg kellett volna vennem valamit, de kivártam, hogy ne használódjon el hamar, és egyébként sem tudtam biztosra, mit szeretnék. Aztán most úgy érzem, hogy valahol lehet jól is tettem, hogy nem vásároltam semmit. Most majd szépen megveszek valamit, aztán felrakom a polcra. Emléknek. 2022-ből.

Beautiful Beings [ Csodálatos teremtmények ] – 2022

Éjszakás műszak után nagyon lelkesen caplattam fel Budapestre; részben lecserélni a megdöglött fejhallgatóm, nagyobb részt viszont megnézni ezt a Guðmundur Arnar Guðmundsson által rendezett izlandi drámát, hiszen bár elég kevés kritikát találni róla a neten, azok viszont nem győzték dicsérni a rendező úr második egész estés munkáját.

Ha olvastok majd még erről a filmről valahol máshol is, biztos rendszeresen vissza fog köszönni, hogy mennyire nehéz néznivaló, és hogy bár egyszer mindenképpen érdemes megnézni, másodszorra nem szívesen ülnének neki ennek a meglehetősen súlyos drámának. Szerintem ennyire azért nem vészes a helyzet, de hát én lehet már edzettebb vagyok az átlagnál…

Egy földhözragadt filmről van ugyanis szó, amely a “hétköznapi” fiatalok “rosszabbik” oldalát mutatja be. Igen, olvastam sokszor, de egyébként is tudjuk, halljuk; kint sincs kolbászból a kerítés. És hát ez a film is azt bizonygatja, hogy szinte bárhol padlót lehet fogni – akár szülő, akár gyermek az illető. Persze bele lehet menni, hogy ebben a gyerekek szüleinek mekkora (kizárólagos?) felelőssége van, hogy mégis milyen utakat bejárva lehet megnehezíteni egy serdülő, kamasz felnövését. Néhány ilyen kiragadott példával is találkozhatunk, de ebben aztán – mondhatnátok –, ha úgy vesszük, semmi igazán új nincs. Nincs is. A lényeg a hangulaton, a kereten, a történtek elmesélésének mikéntjén van.

Oké, hogy roppant sötét dolgok is történnek a filmben, de valahol szerintem szívet melengető érzés, amikor a barátságok szárba szökkenésének lehetünk szem- és fültanúi. Igen, lehetne arról vitatkozni, hogy mégis milyenek is ezek a barátságok, de hát szerintem maradjunk csak csendben, mert lehet mindenkit ért már ilyen téren is pár nagyobb pofon az életben.

Szóval néhány nehéz sorsú srác egymásba kapaszkodik, és így merítenek erőt a túléléshez – igen, már csupán azzal is, hogy közösséget vállalnak egymás szarságaival. A kérdés, hogy ez a túlélés milyen életet eredményez? Mert ha valahonnan, hát akkor innen nehéz kievickélni. A Csodálatos teremtményekben az talán a legkülönlegesebb, hogy egyébként nem sok csodálatos dolog van benne. Még talán pozitív karakterrel sem nagyon lehet benne találkozni. Igen, van aki annyira nem szemét, és van aki kevésé balhés gyerek, de ettől még ő sem feltétlen lesz azonosulható karakter. Többek közt ezért is nehezen emészthető ez a film.

A képek és a zenék hangulatosak, de utóbbiakat nem vitték túlzásba azért. Itt nem kell azonnal a Shazam után kapni, hogy megtudjuk mi is az a klassz dal éppen ami szól. Vannak kiemelkedőbb pillanatai, de alapjában véve ez egy eléggé nyers film, amit helyenként feldobtak ezzel-azzal. De nem is lehetne másmilyen egy ilyen sötét, realisztikus, hiteles és mély betekintéssel szolgáló két óra.

Mint már említettem az elején, engem annyira nem vágott agyon érzelmileg, de persze erre azért nem is vártam. Azonban bevallhatom nektek – a többséggel ellentétben –, én viszont kifejezetten szeretném újranézni majd. Nem tudom miért. Mert oké, hogy fáradt voltam, álmos voltam, de ebben a filmben volt valami. Kicsit visszarepített abba a korszakba, amikor suli után (néha közben), illetve bizonyos hétvégeken sokat haverkodunk, vagy csak lógtunk együtt pár órát – csak úgy, gyakran a semmiért. De hát aztán ugye ez a semmi jelentette akkor a mindenünket néha. Persze én ennyire rossz sosem voltam, még ha ordító hülyeségeket én is csináltam…

Igen, biztos találtok majd ezerszer jobb kritikákat, de úgy gondolom felesleges lenne szaporítanom a szót. És igen, sokat lehetne beszélni a szeretet fontosságáról, hogy ezekre minden egyes gyermeknek és fiatalnak mekkora szüksége van, még akkor is – sőt talán akkor a leginkább –, ha ennek talán a jelét sem látjuk. De én nem vagyok szakértő, pláne nem szülő, szóval majd mindenki érez ahogy érez.

Nehéz megfogalmazni, hogy mit is hiányolok igazán belőle. Talán túl sok a karakter, így meg aztán talán túl sok a felszínesen leírt, megjelenített probléma. És hát a kérdések is… Lehet ütősebb és drámaibb lett volna, ha két karakterre fókuszálnak. Persze valamit, valamiért…

Furcsa lesz ezt a szót használni itt az utolsó bekezdésben, de valahol igazán üdítő egy film lett a Beautiful Beings. Többek közt mert végre úgy mutat be egy fiatal baráti társaságot, ahogyan korábban azért nem sokszor láthattuk. Így a megtekintése után (és először) letudtam kíváncsiságból az előzetesét… Aztán most még jobban dolgozik bennem az, hogy ezt bizony újra kell majd élnem. Nem vagyok benne biztos, hogy annyira “jó lesz” – de hát ha akarom, akkor akarom…

8.4/10

Aki gondolja, az nézze meg az előzetest, szerintem baromi jó hangulata van ennek is. Maximum ne olvassa közben, már ha annyira tart a spoilerektől.

Szépséges fiatalság – Han Ji-min

Az 1982-es születésű hölgy – az One Spring Night című sorozatban – engem teljesen levett a lábamról. És akkor még finoman fogalmaztam. Keresgéltem képeket róla, aztán bár találtam is pár jobbat, de közben belebotlottan a Hancinema oldalába, és ott olyan frenetikus fotók jöttek egymás után magából a szériából, hogy most – kénytelen-kelletlen – leszűkítettem erre az egy mozgóképes darabra a képek forrását.

A hölgy egyébként legutóbb a szintén Netflixen látható Our Blues (Szigeti történetek) című dél-koreai sorozatban volt látható, amely mellesleg eléggé magas értékelésekkel áll, és még egy trakt-es “barátom” is 10 pontot adott rá… Jaj nekem…

A tovább mögött találhattok még 14 darabot, és hát azt kell mondjam, hogy több mosolygós és aranyos képpel, mint szomorúval.

További képek…

Részlet az A Tale of Winter című Éric Rohmer filmből

Hit, szerelem, filozófia, lélek… Ez meg egy nyolc perces, szerintem nagyon aranyos részlet a filmből. Tipikus Rohmer. Mondom ezt úgy, hogy csak két filmjét láttam még, azok is a “Négy évszak meséje” első két darabját jelentik csupán.

Youtube-on nem lehet megosztani, a blog tárhelye meg nagyon hamar elfogyna, ha ide raknék fel ilyeneket, szóval aki nem ismeri a filmjeit, vagy érdekli egy jó kis elmélyültebb beszélgetés, az kattintson erre a linkre. Nem kell izgulni, csak a google drive videóra irányít. Kedvcsinálónak itt egy kép a filmben szereplő, szavakat nem találóan bájos Charlotte Véry-ről.

Egyébként nekem egyik film sem hatalmas kedvencem eddig, bár a második – ahonnan ez a pár perc is van – egész jó azért. De ettől még nem lehet kérdés, hogy ez a beszélgetés, vagyis bizonyos momentumok igenis nagyon tetszenek a rendező úr munkáiból. Persze az elismertebb alkotásai még hátra vannak; nagyon érdekel A Summer’s Tale c. filmje is; 91-es metacritic és 7.6-os Imdb értékkel csak nem lehet gyenge. A történetek egyébként nem függenek össze, szóval aki kedvet kapott valamelyik Rohmer filmhez, az kezdheti a “jobbnak” véltekkel is – például az utóbbi megemlített A nyár meséje cíművel.