Hónap 2022 augusztus

What Maisie Knew [ Maisie tudja ] – 2012

Pont az előző bejegyzésemben írtam David Siegel és Scott McGehee legutóbbi közös filmjéről, a Montana Story-ról, aztán mivel sokat nem mondott hirtelen a nevük, utána is néztem, milyen filmeket köszönhetünk nekik. És ott volt köztük ez a aprócska, de gyönyörű és szívszorító történet is.

Nem kifejezetten nagy elvárásokkal ültem le elé, de azért lelkes és óvatos optimizmus járta át a lelkem, pláne, hogy alig aludtam az elmúlt pár napban, de valamiért erre felettébb kíváncsi voltam. Jól is tettem, mert a film nagyon magával ragadó lett. Egy kislány útját követhetünk végig; láthatjuk, hogy a szülei egyre romló kapcsolatára és a válásuknak kihívásaira miképpen is reagál ez a hihetetlen aranyos kis csöppség. Mert tényleg az. A Maisie-t alakító Onata Aprile több mint imádnivaló. Ahogyan a történet maga is az volt. Együtt lüktettem a kicsivel szinte, szorítottam érte, miközben ezek felváltva, gyakran egymást erősítve kísértek a filmezés során: nagy levegő – visszafojtott lélegzettel –, mosolygás, szomorúság, düh, értetlenség, szeretethiány, csalódás, könnyek és hát persze szeretet és még egy kis adag szeretet.

Borzasztó giccses kis bevezető volt ez mi? Dehát ha valami ilyen… Mármint jó értelmében. A What Maisie Knew egyik nagy erénye, hogy bár a giccs határán táncol, azt nem lépi túl, viszont ettől még abban biztosak lehettek, hogy becsületesen megdolgozza az embert. A film elején bár nyilvánvalóvá válik az alapszituáció, azért így is lesz pár kisebb-nagyobb meglepetés, és bizony az én szívemhez egyre közelebb és közelebb lopta magát nem csak a kislány maga, hanem úgy ahogy van, ez a másfél óra, valamint lényegében az egész felvázolt helyzet is.

Nekem nagyon tetszett a film, vannak benne kifejezetten szép képek, Onata Aprile pedig szenzációs. Tényleg az. Most felsorolhatnék pár olyan filmet, amelyben szintén különböző fiatalok kiváltképpen nagyszerű alakításaikkal találkozhatnak a nézők, de úgy érzem, hogy ez a kis hölgy valami olyasmit tett le itt az asztalra, amelyre nem sok példa lehet a filmtörténelem során, sőt tovább megyek, szerintem ha gyerekek színészi munkáját és teljesítményét kellene értékelnem, ez lenne az új etalon. Egy olyan új mérce, amelyet túlszárnyalni nagy eséllyel lehet már senki nem fog az én életem során. Elhamarkodott megnyilatkozásnak tűnhet, de ez van. Maisie itt sokat van a képernyőn, rengeteg mindenre kell megfelelően reagálnia, érzésekre és helyzetek sokaságára kell hitelesen pulzálnia. És ő gond nélkül vett minden akadályt. Nem csupán néhány jelenet erejéig remekelt, hanem egy filmet töltött meg igazi élettel.

De ne féljetek, nem lesz annyira (jó értelemben véve) szenvedős ez az utazás, hiszen olykor kifejezetten fel is pörög a történet, és bár a film sok újat nem mond, attól még valami egészen ámulatba ejtő az, ahogyan elmeséli Maisie és a többiek ügyes-bajos dolgait. Rám tényleg kifejezetten nagy hatással volt ez a film. Többször is összetörték a szívem, hogy aztán pár perc elteltével megint tudjak mosolyogni, és bizakodhassam valami – remélhetőleg tartósabb – pozitív fordulatban.

A képek olykkor nagyon eltaláltak voltak, és felettébb örülök, hogy Maisie ennyi közelit kapott. Tényleg azt éreztem, hogy a rendező is nagyon tisztában volt a kislány kiváló alakításával, és nem félt ezt hozzánk sem közelebb hozni. Ami még nagyon jót tett a filmnek, hogy bár ő van a fókuszban folyamatosan, a többiek is élnek és mozognak, még ha valamilyen szinten felületesnek is hathat a ténykedésük. Engem szépen lassan beszippantott a dolog, és hát mint mondtam, teljesen át tudtam érezni ezt a helyzetet, néhány karakterért pedig szinte lerágtam a körmömet is.

Ki lehetne elemezni, és boncolgathatnám mi az, ami egy ilyen helyzet során fontos lehet a gyerekeknek, egészen onnantól kezdve, hogy milyenek is alapvetően ők fiatal korukban, de úgy érzem ezt azért – jobb esetben – mindenki tudja. Arról is lehetne sokat beszélni, hogy kinek, mikor mit kellett volna tennie és legfőképpen miért. De lehet az is éppenséggel, hogy ez volt az egyetlen járható út, és akkor most lehet pont így lett minden “a lehető legjobb”? Valamin persze felesleges lenne agyalni, ez azért csak egy film. Sok mindenbe bele lehetne még menni, főleg ha spoileresen is érinteném a dolgokat, de tényleg nem akarom elvenni ennek a csodás élménynek az élét. Szóval ha tehetitek, ne hagyjátok ki.

9.3/10

Montana Story – 2021 – ’22 szeptember 13-án premier az Apple TV-n

Nagy angolozásaim és egyéb hasznosabb vagy haszontalanabb időtöltéseim közben néha felnézek ide-oda, aztán látom, hogy húha, van felirat ehhez a filmhez. Ehhez a filmhez, amelybe már első látásra beleszerettem.

Mindenkinek biztos vannak kedvenc poszterei, könyvborítói… Lehet nézünk egy sorozatot, és készül az aktuális kedvencünkhöz pár jó új plakát – mondjuk a hatodik évadhoz. De mennyi valóban olyan poszter és könyvborító van, amely tényleg nem csak felkelti az érdeklődésünket, hanem akár mi magunk is rábólintanánk – már ha a döntés / a csapat élén / a mi kezünkben lenne? Mennyi olyan poszter van, amely adott esetben nem csak esztétikailag és formailag, hanem hangulatában, és hát úgymond fotós, kreatív szemszögből is megállja a helyét? Végignéztem trakt.tv-n milyen filmeket láttam idén, és a plakátok többsége… Hogy is mondjam… Meglehetősen meh kategória…

Ez a kettő viszont… Amilyen egyszerűek, olyan nagyszerűek. Kár is többet róla beszélnem, ide vele most azonnal. Pláne, hogy elég jókat is írnak róla. Az alábbi kis idézet pl a The Globe and Mail-ben olvasható (Toronto), ahol Chandler Levack az alábbi sorokkal zárta 100 pontos kritikáját.

Thanks to the specificity of Richardson’s performance in particular and Giles Nuttgen’s gorgeous cinematography (the movie is shot on 35 mm), Montana Story evokes a grandiose style of American frontier filmmaking, somewhere between John Ford and Kelly Reichardt. See it on the largest screen you can find. – Chandler Levack

Kellene ennél több? Keresem is azonnal, mégis honnan tudnám beszerezni, de sehol nincs fent normális minőségben, pedig az ilyet, ha nem moziban, akkor úgy kell megnézni, és hát látom, subrip… Akkor valahol csak fent kellene, hogy legyen – mondom magamban… Hát aztán rátaláltam, ott is lesz fizetős verzióban az Apple TV-n, szeptember 13-án. Alig várom már.

És akkor bele se mentem még, hogy Kelly Reichardt is meg lett említve, ugye ő egy nagy kedvenc nálam… Aztán ott van a szerintem roppant helyes Haley Lu Richardson is, akit a Columbus óta nagyon szeretek.

Spring – 2014 – OST

Ma este néztem meg a Spring c. filmet, és hát bizonyos szinten, egyes részei nagyon tetszettek, mások meg annyira nem. Átlagosan jóra azért lehetett értékelni, viszont a soundtrack egyből magával ragadott, elvarázsolt, kiszakított belőlem darabokat, de aztán lehet az is, hogy pont, hogy csak segített…

Egy biztos, már azért a néhány zenei részletért és képért megérte megnézni a filmet. Jimmy LaValle munkáját – azt hiszem a napokban – egészében is le fogom tudni. Egyébként is rég volt már alkalmam találkozni kifejezetten jó soundtrackkel, szóval remélem egyben, külön a filmtől is megállja majd a helyét. Bizakodó vagyok. Addig meg hallgassátok meg ti is ezt a kis csodát.

Like Crazy [ Őrülten hiányzol ] – 2011

Drake Doremus a filmjét úgy indítja, mint egy hétköznapi romantikus drámát, hogy aztán – apránként szintet lépve – a legjobbak közelébe repítse azt.

Így a megtekintése után annyi mindent akartam írni, most meg keresem csak a szavakat… De kezdjük el az elejétől. Van két szereplőnk, egymásba habarodnak. Ez gondolom nem annyira spoileres egy ilyen film esetében. Aztán az élet úgy hozza, hogy különböző problémákat kellene megoldaniuk. És akkor itt lenne a film egyik buktatója, hogy bizonyos dolgokat miért nem tettek meg, vagy miért úgy és akkor. Erről sokat lehetne beszélni, de én ezt a részét elengedtem, mert ezen kérdéseket rengetegen feltehetnék magunknak is – az életük bizonyos szakaszaira visszatekintve.

Ha ettől elvonatkoztatunk, vagy elfogadunk bizonyos dolgokat, akkor bizony egy nagyon erős kis filmélménnyel lehetünk gazdagabbak, amely bizonyos pillanatiban nem csupán csak él, hanem szó szerint beleássa magát a lelkünk legmélyébe. Drake Doremus másfél órás alkotása remek képekkel operál, miközben a vágásokra és a zenei aláfestésre sem lehet egy árva szavunk sem. És hát a színészek is remekelnek. Felicity Jones pedig legalább olyan cuki, mint Zoe Kazan. A többiek helyett el tudtam volna képzelni akár másokat is, de ennél nagyobb gondom tényleg ne legyen.

A történetre visszatérve. Jaj… Hát ez hol nagyon felemelt, hol nagyon lehozott az életről. Igazi kis hullámvasút, amely rengeteg olyan kérdést megfogalmaz, amelyekkel a hagyományos romantikus filmek nem hogy nem foglalkoznak, hanem még csak a felvetésük szándéka sem sejlik ki belőlük.

Az első és legfontosabb. Ő az igazi? Alapvetően persze a legtöbbünk ezt így nem tudhatja. Ebben a filmben is csak sejthetjük. Vannak bizonyos érzések, amelyek egy része – talán éppen a legfontosabbak –, lehetnek akár kimondatlanok is. Egy biztos; mindennek van valami következménye. És ezt a szereplők is megtapasztalják. Minden kérdést – amely felmerült bennem – én sem fogok felvetni itt. Meghagyom azt az erre tévedt – esetlegeses – új nézőknek inkább. Azt ellenben leszögezhetjük, hogy egy elég modern, nagyon klassz kis utazás, valamint szerelmes film részesei lehetünk, amely rengeteg más mellett foglalkozik a távkapcsolatok nehézségeivel is.

Valahol 7 pont körüli értékről felkúszott egészen 9/10-ig. Ami azért már önmagában sem kis fegyvertény. Én imádtam. Valahol nagyon várom, hogy újranézzem, valahol meg nagyon nem. De ez már az én problémám. Az élet nem egyszerű. Ahogyan a szerelem sem mindig az. Ezzel persze tudom, hogy sok újat nem mondok. A film befejezése ellenben valóban önmagáért beszél. A Like Crazy nem éppen klisés, meglehetősen igényes párkapcsolati dráma, amelyet én bárkinek, bármikor szívesen ajánlanék. Ez a pontszám pedig most csak így érzésre lett ideírva, bőven benne van, hogy lehet ez még több is…

9.2/10

Suzume’s Locking-Up [ Suzume no tojimari ] – 2022 – poszterek és előzetesek

Makoto Shinkai új filmje idén kerül mozikba, november 11-én. Hogy itthon mikor? Valószínűleg soha. Ha nagy siker lesz, talán valaki csak bemutatja…

Igazából csak plakátokat és két kis trailert hoztam, mert azok megint nagyon-nagyon jók lettek.
Az első videó rövidebb. Szerintem nagyon ígéretes anyagnak néz ki, annyira látványos, és annyira jó zenék lesznek benne, hogy szem lehet – már csak ezért sem – marad (megint) szárazon.

Nem olyan kimondottan sok filmet és sorozatot várok egyébként, de a fent megnevezett úr munkáit kiemelt figyelemmel követem – ezért hát gondoltam, hogy megosztom ezt a pár dolgot itt lent.


A trailereket egyébként meg lehet nézni, sokat nem szövegelnek benne szerencsére… Inkább a hangulattal játszanak. Személy szerint lehet jobban örültem volna valami visszafogott drámának az úrtól, de ha itt is megkapjuk a magunk kis érzelmi bombáját, akkor nagy baj nem lehet. Remélem így lesz.


Stranger [ Másképp gondolkozók ] – S01 – 2017-

Ismét egy dél-koreai sorozattal próbálkoztam, ezúttal azonban egy krimivel. Mivel elég jó értékeléseket kapott, hát mondom oké, legyen egy kis krimi is végre – a romantikus dolgok után. Meg is kaptam, de még milyet…

Nem egyszerű erről a sorozatról írni. Még szerencsém is valahol, hogy nagyon nem szoktam a cselekménybe belemenni, mert itt aztán nehéz is lenne. Miért? Hát mert iszonyatosan bonyolult volt. Sok szál, rengeteg szereplő, a motivációkat csak sejthetjük, a tettesek kilétét szinte az évad végéig meglehetősen nagy homály fedi. Mondhatnám azt is, hogy végig csupán a sötétben tapogatózunk. Ami valahol roppant mód üdítő, mert nem rágnak a szánkba semmit. Bíznak a nézőkben. De néha bizony, a gyengébb pillanataimban még én is úgy éreztem, hogy ehhez kevés vagyok. Pedig nem vagyok annyira buta talán, meg hát azért elég sok krimit láttam és olvastam már korábban, és általában nagyon szoktam figyelni a dolgokra.

De ez sok volt nekem kicsit. Persze roppant értékes élmény, amikor valami összeáll, és a nyomozókkal, ügyészekkel együtt esik le valami komolyabb, az ügy végkimenetele szempontjából nem éppen elhanyagolható apróság. De hogy megéri-e ez a fáradtságot? Hát, az már abszolút nézőpont kérdése. Persze ezt “leszámítva” a sorozat irtózatosan profi. Nagyon klassz a zene, olykor nagyon jó a fényképezés is, de ettől még néhány snitt nekem túl mesterkélt. Mondhatnám itt is, hogy túltolták, de hát ott – ezen és a korábbi tapasztalatok szerint – így dolgoznak.

A karakterek közül három nőtt igazából a szívemhez, az egyik ezek közül az ügyész, a másik a nyomozó hölgy. Nekik szinte szorítottam, hogy jöjjenek már össze, de aztán mindig emlékeztettem magam közben, hogy ez egy másik fajta műsor… De ettől még bármi is lehet ugye, nem is mondtam semmit. Máskülönben nem kimondottan töltöttek sok időt együtt a képernyőn, hiszen alapvetően más pozícióban dolgoztak. Ez (is) valamilyen szinten izgalmassá tette a dolgokat köztük. A harmadik karakter kilétét fel sem fedem, szerintem az évad vége felé mindenkinek le fog esni, hogy én kire gondoltam.

Nyilván rajtuk kívül is van még számtalan fontos szereplő, legyenek azok bármelyik oldalon is. Hogy mennyire jó a sorozat maga? Elég jó. Stabil 8 pontot ért nálam. A vége felé olykor többet is. Újranézném-e? Ez is jó kérdés. Nem tudom. Nem hinném. Annyira nem adta, viszont második nézésre lehet még jobban átlátnám az egészet, és jobban tudnám “élvezni”. Ami egyébként megnehezítette a dolgomat, azok a koreai nevek. Beszélnek XY-ról, aztán nehéz memorizálni olyan neveket, amelyekkel az életben nem találkoztam még. Pláne ennyivel. Egy pár rész után az új nézőknek lehet ajánlott lenne egyfajta segítségként lementeni a neveket és a karakterek fényképeit, hogy semmi se vesszen kárba, és folyamatosan teljesen képben lehessenek.

A másik kérdés meg nyilván az, hogy folytatni fogom-e. Igen. Biztosan. Nem most rögtön, mert van mit csinálnom, olvasnom és néznem, és kell egyfajta pihenés is – egy ilyen nehezebb anyag után… Egyébként kicsit jobban örültem volna, ha több személyes, magánéleti kérdéssel foglalkoznak a sorozatban, az pihentetően is hathatott volna, és bizonyos karaktereken tovább mélyíthetett volna. De ez, ebben az évadban már így marad. Aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a következő etap.

8.3/10

Submarine – 2010

MIlyen remek kis film volt ez. Rögtön az elején – erős nyitással – egy kamasz srác gondolataiba nyerünk betekintést, hogy aztán ez a fajta narratív, olykor önvallomással felérő kitárulkozása még jó néhányszor visszaköszönjön ránk. És ez nagyon jót tesz ennek a 2010-es, Richard Ayoade által írt és rendezett filmnek, mely alapjául Joe Dunthorne 2008-ban – itthon egyébként nem – kiadott regénye szolgál.

Nem mondanám azt, hogy megváltja a film a világot, nem fogsz tőle másként látni dolgokat, és katartikus vége sincs éppen. De vége van. Egy kezdetnek. Ahogyan egyszer vége lesz az első szerelemnek is általában. Nehéz szerintem ezzel a dologgal kapcsolatosan újat és maradandót alkotni. Mármint úgy értem, hogy fiatal korában előbb-utóbb mindenkit betalálnak az érzések. Sulis időszak, ismert problémák, nehézségek, vágyak, közhelyek – minden egyszerre. Ez egy meglehetősen impulzív időszak az életünk során, amit nehéz nagyon másként tálalni és elmesélni, hiszen szinte mindenki átmegy – így vagy úgy – bizonyos dolgokon.

Aztán az olló kinyílik. Az egyikünkből sikeres, jól menő üzletember, ügyvéd lesz, nagy és talán boldog családdal, addig a másikunknak valahogy és valamiért minden és mindig félremegy. De persze ezt is kicsavarhatja az élet még egyszer. Pontosan ezért aztán én általában izgalmasabbnak tartom a 30-as és 40-es korosztállyal foglalkozó filmeket, mert ott már bizonyos kötelező körökkel nem kell foglalkozni. Az első szerelemre, csókra és szexuális élményre való vágyakozásra már önmagában – a többség számára legalábbis – nem lehet filmet építeni ebben a korban, ellenben rengeteg minden másra viszont igen. Sokan vagyunk. Sokfélék. Felnőttként egy ideig kitárulnak a lehetőségek, felüti a fejét a “miénk az egész világ” érzése, hogy aztán idővel ismét beszűküljenek, és rosszabbik esetben egyfajta börtönben éljük le életünk egy jelentős részét.

Tudom, jó kis kitérő volt ez, de tényleg úgy érzem, hogy nehéz “az első igazit” illetően ma már maradandót gurítani. Ennek ellenére aztán mégis nagyon élveztem ezt a filmet. A hangulata, a képei, a zenéi olyan erősek, hogy ha ezeken túl semmi sem működne benne, akkor is egy elég jó kis élmény lenne, de erről azért szó sincs. Nem kimondottan humoros, de nem is kimondottan elégikus. Hol ilyen, hol olyan. Néha közben kifejezetten jókat is nevettem, hogy aztán persze a vége felé kicsit el is érzékenyüljek. Aranyos kis utazás ez, amely nem csak az első párkapcsolat(ra való törekvés) pozitív és negatív aspektusait taglalja, hanem a főszereplő srác szüleinek házasságának milyenségét és miértségét is górcső alá veszi.

Aki szeretné felidézni apró-cseprő vagy adott esetben nagyobb első botlásait, vagy csak szimplán szereti, ha valami nagyon jól van fényképezve és szeretné átadni magát ennek a – mondhatjuk, hogy kis túlzással – hangulatbombának, annak kétségek nélkül tudom ajánlani ezt a filmet. Mindezek mellett engem magával ragadott – egy ilyen meleg nyár során aztán meg pláne – ez az őszi táj, a falevelek színpompája, a hűs tenger finom, de kérlelhetetlen csapkodása. Bár több ehhez hasonló alkotással találkoznék. Nem is szaporítom a szót tovább, beszéljenek a képek is helyettem.

8.6/10