Hónap 2022 április

Our Beloved Summer [ Egy felejthetetlen nyár ] – 2021

Hát idáig jutottam; megnéztem egy kimondottan romantikus sorozatot. Meneküljön, ki merre lát – kiálthatna fel mindenki. De ez egy nagy és ostoba hiba lenne, hiszen így egy nagyon aranyos, igényes és kellemes kis coming-of-age sztorival kevesebbek lennétek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, mert azért volt már olyan – sokak által nagyra tartott – dél-koreai széria, amelynél nem jutottam tovább a pilot epizód felénél, de itt már az első 15 percben megvettek kilóra…

Ódákat tudnék zengeni miért is olyan jó ez a sorozat. De tényleg. És ez alatt nem csak a technikai aspektusát értem, hanem magát az írást, a karaktereket, azok fejlődését, valamint az egész történetnek önmagában az ívét is.

Nem egy nagy titok, hogy két főszereplő dinamikája tölti be a képernyőidő legnagyobb részét, de közben nem felejtkeznek el a mellékszereplőkről sem. Sőt, kimondottan sokat tesznek hozzá ezek a figurák ahhoz, hogy ne legyen önismétlő és fárasztó ez a produkció; egyszerűen nem ül le egy pillanatra sem a történet, nem tud kipukkadni a dolog, mert mindig előrántanak valami érzékeny vagy fontos momentumot valakinek az életből, amelyre fókuszálva aztán tovább mélyíthetik ezt a kis, elképzelt világot.

De miről is szól tulajdonképpen ez az egész? Nem szeretnék kimondottan spoileres lenni, így a felütését sem reklámoznám most, meg hát ez egyébként is nyilvánvalóvá válik mindenkinek az elején. A lényeg talán, hogy ennek a – bonyodalmak középpontjába kerülő – párosnak van néhány barátja, vannak családtagjaik, kollégáig, és ehhez hasonló, magától értetődő szociális háló öleli át őket, miközben ebben az életben ki így, ki úgy boldogul… Legyen szó akár munkáról, akár magánéletről. Nagy-nagy pozitívum, hogy amikor kitekintenek bizonyos karakterekre, azok sem hatnak töltelékszerű időhúzásnak, mindig van valamilyen mögöttes tartalom, amely hozzáad egy csipetnyi extrát a cselekményhez, és megfelelő keretet ad ennek a felnövés-történetnek.

A zenékről még nem is beszéltem… Néhány dalra az a jelző, hogy nagyon szép, szinte sértően karcsúnak érződhet. Az Our Beloved Summer, a Red String of Fate, a Christmas Tree is ilyen, a személyes kedvencem mégis talán az alábbi Home című tétel, amely a cikk írásakor is rendszeresen visszatérő kíséretként tett meglepően “hasznos” szolgálatot.

Hogy ettől független kinek ajánlanám ezt a sorozatot? Túl kézen fekvő lenne, hogy mindenkinek. Sokatoknak ez lehet túl unalmas, illetve mondhatnám, hogy szimplán túl sok is lenne a jóból, hiszen itt meglehetősen hétköznapi problémákról mesélnek nekünk, de aki szereti a földhöz ragadtabb, kimértebb drámákat, annak ez egy telitalálattal is felérhet, mert nagyon szimpatikusan és következetesen mesélnek benne, a szereplők pedig egytől egyik igazán megnyerőek. Szóval valóban mindenki találhat benne valakit, akivel tud majd azonosulni. Aztán ott van még az is, hogy mennyire jól egyensúlyoznak a sorozatban; a csalódásokról, a belső vívódásokról, a beteljesületlen szerelmekről, a karrierrel járó áldozatokról és az anyagi nehézségek leküzdéséről is olyan könnyed és természetes módon közvetít bizonyos üzeneteket és értékeket, hogy az ember néha szóhoz sem nagyon tud jutni.

Ez az egy évad pontosan 16 darab egy órás epizódot ölel fel. Én elég hamar letudtam, és hát nem különösebben esett nehezemre, de ez gondolom ilyenkorra már mindenkinek nyilvánvalóvá válhatott. A nézettsége elég jól alakult, és meglehetősen népszerű is lett (IMDb-n a pontozók 63%-a 9-esre vagy 10-esre értékelte), de valószínűleg ebből sem lesz második évad, ahogyan elég sok dél-koreai sorozat sem kap – csak úgy – egy újabb berendelést. De nem is gond, ez így volt kerek és szép.

Most belemehetnék, hogy belőlem mi és mit váltott ki, de ez annyira úgy sem érdekel talán senkit, és egyébként is elég összetett dolog. Mikor, mit ugye… Sok mindent átgondol az ember, amikor egy ilyen (időben is) szerteágazó, apróbb részletekbe is betekintést engedő szériát néz éppen. Hol felemel, hol összetör, hol megnevettet…

Nem állítom, hogy mindenki lerágja majd a körmét Choi Ung és Yeon-soo kettőséért, de ha valaki nyitottabb és kicsit ki akar szakadni a kommersz, nyugati popkulturális posványból, annak ez egy tökéletes kezdő lökés lehet.

Az Our Beloved Summer egy olyan – érzelmes, de nem érzelgős – sorozat, amelyre ebben a modern, elidegenedő világban talán sokkal nagyobb szüksége lenne mindenkinek, mint amennyire azt a többség – akár csak önmagának is – be merné vallani.

9.2/10


El is gondolkoztam közben, hogy ezt meg hogyan csinálják ott kint. Mármint ezt a minőséget, ilyen mennyiségben. A sorozatos aranykorszak kezdete óta nem nagyon született a nyugati világban ehhez fogható sorozat. (Ha valaki mégis tud, jöhetnek a tippek!) De miért? Bele lehetne menni, hogy ki vagyunk, voltunk éhezve a negatív hősökre, lásd pl. Breaking Bad, House of Cards, és ehhez hasonlók, de valamiért ehhez hasonlót mintha meg sem próbáltak volna írni. Sem az USA-ban, sem Európában. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire helytelen az is, amit a kormány nem csak a focival, hanem – úgy néz ki – a filmes iparral is tesz. Rengeteg pénzzel, adókedvezménnyel támogatja a nagy stúdiókat, csak azért, hogy itt, Magyarországon forgassanak, mindezek mellett pedig most pl. majd 5 milliárd forinttal megtolnak még egy Petőfi-filmet is… No comment. Tudjuk mennyibe kerül egy mozijegy. Oszthatunk és szorozhatunk, de hogy ez iszonyatos bukta lesz, az már borítékolható. De nem számít. Ebből mennyi és mennyi kisebb projektet lehetne finanszírozni, tehetségeket felfedezni, képezni… Ezt a pénzt fel lehetne használni arra is, hogy a hazai filmkészítést és írást népszerűsítsék, iskoláknak támogatást nyújtsanak, ha mondjuk több ilyen szakot is indítanának… De nem. Kicsit azt érzem, hogy ezt is erőből és ész nélkül próbálják meg maguknak és a haveroknak kisajátítani, úgy mint a fociban is teszik… De nincs mit tenni, ha összeszerelő és díszletépítő üzemet akarnak Magyarországból csinálni, hát akkor az lesz.

Dél-Koreában is mindössze csak 51 millióan laknak, aztán mégis képesek olyan minőségi tartalmak legyártására, amelyekről nyugodtan kimondhatjuk, hogy bizonyos szinten igazi űrt töltenek be ebben a – streaming szolgáltatók ádáz versenye által – meglehetősen túlzsúfoltnak ható piacon. Sok oka lehet annak, hogy miért tarolnak mostanság az általuk készített mozgóképek, de talán az egyik legfontosabb intézkedésük, amellyel megalapozták ezt a kreatív alkotói közeget, az az lehetett, amikor még ’67-ben képernyőidő kvótát vezettek be, amelyhez aztán a mai napig ragaszkodnak is. Ebben előírták a moziknak, hogy az év 73 napján kizárólag hazai filmeket mutathatnak be, bár az is igaz, hogy ez korábban volt 146 nap is. Persze nem kérdéses, hogy ezt időben meg kellett lépni, mert a torrentezés és az internet miatt ma már hiába korlátoz itt le akárki bármit is. (Maximum azt érnék el, hogy az előfizetők egy részét újra a torrentezés felé terelnék.) Az EU elvileg kötelezi a Netflixet és a hasonló streaming szolgáltatásokat bizonyos kvótákra, azaz a kínálatuk egy jelentős részének (30%) európainak kell lennie, sőt, egyes tagállamok ezt az értéket – a saját országukban – felemelhetik akár 40%-ra is. Ez is valami persze, de ettől ez még csupán egy EU-s intézkedés, a magyar kormánynak a filmiparral kapcsolatos hosszabb távú tervei számomra ismeretlenek, vagy nem túl optimista jövőképet sejtetőek. Most kicsit elkalandoztam, de úgy gondoltam, ha már bennem van, akkor kiírom magamból…

Flower Face: Pisces Moon – Talán az év legszebb klipje és legjobb szerelmes dala

A kanadai együttes legfrissebb szerzeménye egészen zseniális darab lett. Ez a “live” felvétel azért is érdekes valamilyen szinten, mert túlmutat a sima, jól beállított pózerkedésen, van valamiféle “története” is, miközben egyetlen helyszínen lett tulajdonképpen felvéve az egész.

A fiatal Ruby Mckinnon zenei projektje, a Flower Face elsősorban érzelmes vonalon mozgó indie- és dream pop dalokat szerez. A nagy zenerajongó hírében álló hölgytől a legutóbbi lemeze, a ‘Baby Teeth’ kapcsán megkérdezték, hogy mégis mi inspirálta elsődlegesen annak készítése során.

Baby Teeth egy olyan album, amely arról szól, mi is történik, amikor elveszíted az első szerelmed. Különösen, ha a kapcsolat nagyon intenzív volt. Ez akár traumatizáló dolog is lehet. Az ártatlanság és a hit elvesztése – megtapasztalod a szerelmet, ezt az őrült, vad és gyönyörű új dolgot, amely aztán hirtelen eltűnik. Ez a dalgyűjtemény az egész folyamaton keresztül megy: tagadás, zűrzavar, harag, kétségbeesés és pusztulás. A végén egy kis elfogadással.

Ruby Mckinnon egyébként 5 éves volt, amikor a szülei elkezdték zongorázni taníttatni. Ezért nagyon is hálás volt, mert a középiskola évek végén így már ő is vállalhatta, hogy elkezd leckéket adni, ahelyett, hogy mondjuk elmenne a kiskereskedelembe dolgozni. A Flower Face nevet a nagymamájától kapta – még kicsi korában. Szerinte az első hangszeren a legnehezebb megtanulni zenélni, a többi már viszonylag könnyen megy. Dalszerzéssel komolyabban akkor kezdett el foglalkozni, amikor elkezdte a középiskolát. Ruby mindezek mellett nagyon szereti a vizuális művészetet és a filmezést. A zenei videók készítése az egyik kedvenc elfoglaltsága zenészként.

2018-ban jelent meg a legutolsó lemeze, azóta pedig kislemezekkel jelentkezik, ennek lenne a legutóbbi darabja az alább látható, csodálatos Pisces Moon.

A dalszöveg pedig ez lenne:

I survive on a second chance
I feel your love secondhand
It’s someone else’s flowers on the table
But I don’t mind
I’m crawling through your window, babe
I’m falling at your feet again
Right before you run out the door
I’m calling your name

I’m trying to be less volatile and
I’m finding new ways to get high
But I do it again every time
I can’t walk away with my pride
I’m always running after that train
I’m always running after that boy
After he leaves me at the station again
Cause I know it’s in his heart to be good
I know it’s in your heart to be good

He was born with the Pisces moon
Dim light and honeydew
I know that he’ll never love me
But I can’t let it go

He’s walking through my dreams again
In the palm of someone else’s hand
His dark eyes still watching me spinning
Through the chemical glow

I’m always staring at my phone
I’m always trying to get you alone
My wires crossed along the way
Now I’m standing here with nothing to say
Fell in love with the Pisces moon
Now i’ll follow you wherever you go
Til you leave me at the altar some day
Well I think that I’d love you anyway
Yeah I know that I’d love you anyway

The Dry – 2020

Az utolsó homokszem elhelyezését is olyan műgonddal abszolválták ebben a két órás filmben – amely egyébként Jane Harper azonos címet viselő, 2016-ban megjelent regényét dolgozza fel –, hogy szinte csodaszámba megy, ha találunk valami olyan produkciót, amely komolyságát, komorságát és zsigeri zsenialitását is ennyire természetesen könnyedén tudja érzékeltetni a nézőjével.

Robert Connolly munka közben szerencsére nem felejtette el; megfelelő érzelmi állapot nélkül ez a történet sokaknak túl száraz lenne. Valamilyen szinten még így is az lehet, hiszen a The Dry nem könnyű néznivaló. Hogyan is lehetne az, ha már az első percekben is olyan kegyetlen képekkel kezdődik a történet felvezetése? A későbbiek során aztán egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk ebben a vidéki mocsokban.

Ezen mozgókép magával ragadó mivoltát – elsősorban – az atmoszférateremtéssel éri el. Itt nem csupán arról van szó, hogy Peter Raeburn milyen kellemes zenét írt hozzá, hanem arról, hogy milyen lebilincselő módon lett felépítve maga a forgatókönyv is. Pedig abba aztán könnyen beletörhetett volna a bicskájuk, hiszen a film során – flashbackek segítségével –, kimérten, tökéletes ritmusban adagolva, apró üvegszilánkok darabjainak összeillesztése után megtudhatjuk, hogy milyen tragikus eseményt is kellene, kellett volna feldolgoznia karaktereinknek…

Az talán a legfantasztikusabb ebben a produkcióban, hogy úgy képes a múlttal, a jelennel és a bizonytalan jövőképpel egyszerre játszani, hogy ezek felvázolása, lefestése nem válik közben görcsösen mesterkéltté. A karakterek motivációi érthetőek és logikusak, miközben a régi sebek által okozott lelki útvesztőből való menekülésre talán már azt hihetnénk, hogy igényük sincs. Tökéletesen passzol ez a fajta kietlen, homokos, száraz és kopár vidék a film történetéhez. Attól még, hogy a szél az idő segítségével lassan maga alá temet bizonyos dolgokat, a hegek nem tűnnek el. Ahogyan az sem lehet kérdés, hogy néhány – szinte elfeledett – terület magában rejtő titkait – akár a legapróbb repedésekig is – képes idővel felszínre hozni.

A karakterek ebben a történetben nem túl boldogok. És akkor még finoman fogalmaztam… Mert bizonyos eseményeket a múltból olykor nagyon nehéz elfelejteni. Hiába telt el azóta sok-sok év, az ember néha úgy érezheti magát, mintha a saját elméje börtönében őrlődne csak végeláthatatlanul… Ennek ellenére nem lesz reménytelenül depresszív hangulata az egésznek, mert közben ott vannak az olykor üdítően ható flashbackek, amelyek alatt olykor egy-egy mosollyal is találkozhatunk. És hát közben folyamatosan ott kísért bennünket a megnyugvás és az igazság ígérete is.

Robert Connolly rendezése alapvetően egy lassú lefolyású krimi, amelyben bár pontosan tudjuk mi lenne a főszereplő, Aaron Falk célja, de hogy egy ilyen kilátástalan vidéken miképpen érhet el bármi féle eredményt is, amikor lelkesedésnek és reménynek csupán halovány szikráját vélhetjük felfedezni az ott élő emberek tekintetében, az sokáig nyitott kérdés marad…

Engem személy szerint meglehetősen mélyen megérintett a sztori. Nincs mit tenni, ilyen vagyok. Illetve azon lepődnék meg a leginkább, ha nem így reagálna erre az élményre mindenki más is. A The Killing (US) sem véletlen a kedvenc sorozatom. Valamiért kiemelten tudok ragaszkodni és szorítani az elveszett, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes és kiszolgáltatott karakterekért. Pláne, ha azok még fiatalok… De persze ez önmagában semmire nem elég, ha egyébként a hitelesség, a rejtély, a karakterek vagy akár csak a hangulat területén elvérzik az egész csomag.

Az Ellie-t alakító BeBe Bettencourt kevés játékideje ellenére is tökéletesen hozza azt az átlagos, szép de nehéz sorsú lányt, akiért valószínűleg mindenki odáig tudna lenni, akinek mindenki segítő kezet nyújtana. A film soundtrackjéhez egyébként a hangját is adta az ifjú hölgy. Az Under The Milky Way című dalt konkrétan ő énekli el. Érdemes akár külön is meghallgatni…

Olyan film ez, amely már szinte az első pillanataival magával ragad, hogy aztán zenéivel, képeivel, visszatekintéseivel és karaktereinek belső vívódásaival együtt egy olyan drámai krimi részesei legyünk, amely bár történetével nem váltja meg a világot, számomra valahol mégis pont ez a fajta mértékletesség és visszafogottság miatt lett és lesz nagy kedvenc.

9/10