Hónap 2022 február

Művész sarok – Loneliness #01

Ígértem, hogy jövök még a legutóbbi “szerelmes galéria” után valami mással is. Hát fogtam magam, majd úgy keresgéltem, mintha egyébként fizetnének is érte, hogy aztán találjak pár elég szomorú képet…

Gondoltam megosztom, ne csak az én kedvem legyen tőlük ilyen remek. Szívesen!

Először itt a nap egyik legnagyobb felfedezettje: Ivana Besevic. Iszonyat nehéz volt választani az alkotásai közül, hiszen rengeteg remek képet találhattok a link alatt.

Olvass tovább

The Birthday Massacre: Fascination – 2022

Bár már régóta ismerem őket, de idővel nálam az elfáradás jeleit mutatták; nem is nagyon hallgattam őket az elmúlt 10 évben, és ezalatt nem is sikerült igazán kitörniük a nagyobb elismertség és népszerűség irányába. Mondjuk általában egyébként is a karakteresebb, súlyosabb és komolyabb zenéket preferálom, szóval nem könyveltem el őket kimondottan nagy veszteségként. Tavaly valamiért mégis szerencsét próbáltam a 2020-as lemezükkel, de a Diamonds nem különösebben varázsolt el… Az idei viszont valamiért találkozásunk első pillanatától kezdve folyamatosan pörög…


De tényleg milyen jó az első dal; elszállós, dallamos, rock-os, pont olyan, mint amire egy elcseszett nap után a legjobban szüksége lehet az embernek… Nagyon erős indítás, és hát rögtön a lemez címadó tételét ellőni elsőként – minimum elég merész húzás. Kissé féltem is tőle, hogy oké, ez nagyon jó, de remélem lesz még pár remek hangulatbomba ezen a 38 perces anyagon… És szerencsénkre lett. Nem is egy!

Az egész korong nagyon korrekt, egyszerűn jó dalok sorakoznak végig rajta, miközben mindegyik más és más. A The Birthday Massacre sikerének és közkedveltségének legnagyobb titka talán abban rejlik, hogy ez a goth rock-os, hagulatában 80-as éveket is megidéző alapvetően talán synthpop lemez egyszerre tudd úgy felemelni vagy magával rántani, hogy közben észre sem veszi az ember, hogy mi a fene is történt éppen… Oké, lehet túlmisztifikálom, de azt mindenképpen tartom, hogy akár épp iszonyat rossz passzban van valaki, akár ő a világ legszerencsésebb embere, ezen a lemezen találni fog valami olyat, amely így vagy úgy, de talán mosolyt csal az arcára.

A dalszövegek egyszerűek, de a célnak tökéletesen megfelelnek, és akkor nem túlzok: az One More Time sokadszori (48x!+) végigdúdolása után már nem sok hiányzik, hogy – hajnali egykor – rögtönzött koncertet tartsak a szomszédoknak… De ott van az ellenállhatatlan Cold Lights is. Szinte hihetetlen mennyire belemászik az ember fejébe. Pedig az első fél percben ennek aztán nem sok jelét érezni; mondhatnám, hogy semmi extra, már szinte unalmas és túl monoton is, aztán bejön a szintetizátor, majd az ének, és úgy összeáll az egész, hogy a végéig már egy tapodtat se enged el…

A produkcióval a legnagyobb gond talán csak annak rövidsége. Egy-két dal szerintem elfért volna még rajta. Az viszont elvitathatatlan, hogy amit itt hallhatunk az minőségi, eléggé kreatív, valamint nem utolsó sorban kellemes zene is. Nem nagyon tudom megítélni, hogy ez a korábbi anyagaikhoz képest milyen jó, azt viszont tudom, hogy számomra kötelező hallgatni való, így a 8 pont minimum és élből jár neki, amit felhúz az a néhány, máris agyonhallgatott tétel.

Kár egyébként, hogy finoman szólva sem gondolták túl a videós jelenlétet – legalább az album megjelenésére ráerősíthettek volna, de hát így döntöttek. Szerintem egy következetes jelenléttel sokkal jobb számokat is produkálnának, de persze nézhetem én is máshonnan; őket most tényleg nem a megjelenésükért, hanem a zenéjükért szeretjük.

Kedvenc dalok: One More Time, Cold Lights, Fascination

8.5/10

Matt Haig – Éjfél Könyvtár

Ha létezik egy olyan könyvespolc a világon, amely telis-tele van olyan írásokkal, amelyek képesek úgy lehozni az életről, hogy közben bizonyos pillanataiban – karaktereinek, gondolatiságának és cselekményének vezetése útján – azért kellő lelki erőt is adjanak a folytatáshoz, akkor azok között Matt Haig története biztos előkelő helyen láttatná magát.

Az első néhány fejezetben annyi és annyi azonosulási pontot kaptam, amennyit talán még soha egy fő karakterrel kapcsolatosan sem éreztem. Hogy ez milyen fényt vet rám, az megint egy másik kérdés, de nem is ez a lényeg. Azért valahol tényleg megmosolyogtató volt, hogy Nora életkora mellett az egy helyen ledolgozott éveinek száma, valamint az is közös volt kettőnkben, hogy hasonlóképpen hozzám, őt is nem olyan régen érte egy nagyobb veszteség. És akkor a lelkiállapotról ne is beszéljünk…

A lényeg azonban nem is ez. Az író regényének központi témája nem csupán az, hogy feltegye azt a kérdést; “mi lenne, ha”, hanem próbál ezen történetek elmesélésével bizonyos üzeneteket is közvetíteni az olvasók felé. Az egyik nagy erénye ilyen téren, hogy úgy él ezzel a magától értetődő lehetőséggel, hogy közben nem lesz öncélúan didaktikus. Mondhatnám azt is, hogy az Éjfél Könyvtárat az élet 350 oldalas kézikönyvének is tekinthetnénk.

Úgy írt Matt Haig szórakoztatóan, hogy azért kellően komoly is tudott maradni, és bár szóba kerülnek bizonyos írók és filozófusok nézetei is, ezek nem száraz ismertető jelleggel, hanem logikusan felépítve lesznek felemlegetve.

A könyv egyébként szerintem nem mond sok újat, hiszen ki ne töprengett volna már el számtalanszor azon, hogy mennyi mindent rontott el az élete során, illetve melyik döntése bizonyult talán a legrosszabbnak az összes közül, aztán ezekből melyiket szeretné akár örökre semmissé tenni… De nem szabad itt leragadni, mert nem csak azt tudhatjuk meg, hogy Nora Seed miképpen reagál ezen lehetőségek kapujában, hanem hogy bizonyos alternatív énjeiként létezve milyennek látja majd nemcsak a világot, hanem saját magát is. Számtalan opció és kihívás – adott esetben sikerre vezető – rögös útjai közül aztán melyiket választja, azokat hogyan éli meg, és milyen hatása lesz ennek az érzelmi hullámvasútnak a valódi énjére nézve? Rengeteg kérdés, nem egyszerű válaszokkal.

Néhány nem kimondott szó, elkapkodott döntés és néhány balszerencsés véletlen – pillangóeffektus képében – igazi felfordulásként kész káoszt, vagy éppen totális ürességet is tud okozni az életünkben, de vajon máshol élve, más munkát végezve, mást ölelve mennyivel lennék valóban boldogabbak? Illetve találunk-e egyáltalán olyan életet amelyre mindenféle fenntartások nélkül azt tudnánk mondani, hogy az lesz az igazi, azt kérném szépen?!

Mennyi időt emészt fel ez az egész, mennyi időt szánjunk a keresésre, mennyi időnk van még helyrehozni a dolgokat, és egyébként meg valóban tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi minden tenne bennünket boldoggá és elégedetté? Tanulunk-e a korábbi hibáinkból, valamint az újabb tapasztalatokból? Az életünk megelőző szakaszában bekövetkező – látszólag – végzetes törésvonalakat képesek vagyunk-e bármilyen szinten pozitív kontextusba helyezni, hogy aztán azokból építsük fel újra önmagunkat? Vagy minden csupán ócska önámítás?

Minden nem lehet a miénk… Ahogyan a könyvben megfogalmazódik az is, hogy nem kell ismerned az összes zenét a világon, hogy élvezni és szeretni tudd őket.

Valahol nagyon szomorú, de kedves és szeretetre méltó is lett Matt Haig olykor szinte filozofikus regénye. Nem markol túl sokat, de egészen addig nem is engedi el azt amibe belekapaszkodott, amíg ki nem bontja úgy, hogy abban valóban mindenki megtalálhatja a saját életének és reményeinek egy kis szeletkéjét. A többi meg már a mi dolgunk…

9/10

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – 2020

Nem tudom ezzel miért vártam eddig. Pedig az egyik legérdekesebb magyar film volt a premierje környékén. Miért? Hát erről készítettem egy táblázatot még az oldal FB csoportjába régen. Eléggé szerette a “hazai szaksajtó”. Valamiért aztán eddig nekem kimaradt…

Pedig tényleg nagyon finom, érzékeny alkotásról van szó. Csakhogy iszonyat csalódást okozott. Miért? Mert a párbeszédek olyan silányak voltak, annyira életszerűtlen volt minden egyes mondat, – mit mondat –, minden egyes szó és pillanat a két főszerelő között, hogy az totálisan hiteltelenné tette az egész filmet. Pedig a felütés még nem is lett volna feltétlen rossz, már ha elfogadjuk azt az abszurd döntést, amit Vizy Márta meghozott… De legyen. Utána is voltak ettől függetlenül kellemes momentumai Horvát Lili rendezésének, gondolok én itt a hölgynek a pszichológussal való kommunikációjára, a fényképezés nagyszerűségére, illetve a produkciót körüllengő atmoszférára, de ez nem menti meg az iszonyatosan fapados diskurzusoktól, amelyek úgy magával rántják az egészet, hogy azt szinte elmondani nem lehet. Ritkán láttam még filmet így földbe állni. Ezeken túlmenően azt sem gondolnám, hogy a karakterek komplexek, vagy árnyaltak lennének, mármint mondjuk ki: utóbbihoz szerintem kell mélység is, itt meg olyan felszínes volt minden egyes pillanat, hogy az már fájt…

A szerelem vak – szokták mondani. Persze, csak közben azért az ember alapvetően egy racionális lény. Pláne igaz lenne ez az állítás a két diplomás, szakmailag is nagyon elismert orvosra. Nekem visszatetsző volt az is, hogy míg a munkájuk során tudnak érthetően, világosan, olykor kimondottan logikusan és számonkérően is beszélni, addig – a hétköznapi helyzetekben – egymással, vagy másokkal a magánéletben olyan kínosnak érződött minden másodperc, hogy csak a fejemet csóváltam, és azt mondtam magamban, hogy ilyen bizony nincs. Persze lehetne azzal jönni, hogy őket – pont ezért – az isten is egymásnak teremtette, meg attól még, mert valaki szakmailag profi, jó előadásokat tud tartani, nyilvánvaló, hogy simán belefuthatnak olyan fatális helyzetekbe a szerelmi életük esetleges hajnalán, amelyek egy külső szemlélő számára röhejesek, vagy akár kimondottan bicskanyitogatóak is lehetnek, de ami sok, az bizony sok.

Alapvetően a hölgy rajongását sem érzem kellőképpen megalapozottnak, és mivel egyik ostobább jelenet követi a másikat, én a film felénél körülbelül már el is engedtem a kezüket. Az úr nyilvánvalóan lehet jó szakember, de egy ilyen nő, aki korábban csak pár szót váltott vele, mit látott meg benne? És akkor persze elő lehet megint hozni azt, hogy a szerelem útjai bizony gyakran kifürkészhetetlenek…

Ezzel nem is lenne tényleg gondom, de ezek a karakterek nem érdekesek, nem izgalmasak, a sztori is teljesen fapados, pedig egy ideig jól állt neki az, hogy nem tudtad, mi is a helyzet valójában, de aztán mi is maradt a másfél óra végére ebből? Semmi. A lezárás, ahogyan az odáig vezető út is pocsék volt. Nem tudom ki hagyta jóvá a szöveget és a forgatókönyvet, de minden elismerésem Horvát Lilié, hogy ehhez a munkához talált finanszírozót és színészeket is… Más kérdés, hogy ebből, így filmet készíteni meglehetősen felesleges volt…

5/10

Comet – 2014

Nem tudom mi lesz ennek a vége, azt pláne nem, hogy miért, de idén biztosan egyéni rekordot döntök olyan tekintetben, hogy annyi romantikus filmet nézek meg, amennyit még soha egy éven belül. De nincs is ezzel gond, amíg ennyi jobbnál jobb mozgóképes alkotás várja azt, hogy elmerüljek bennük…

A Comet is ilyen. De tényleg. Első körben talán nem árt tudni róla – bár az sem gond, ha valakinek ez nem feltétlen mond semmit –, hogy a készítője az a Sam Esmail, akinek a meglehetősen népszerű és nagy sikernek örvendő ’15-ös Mr. Robot-ot köszönhetjük. Ez a produkció viszont 2014-es, szóval konkrétan ez az első írása és (egész estés) rendezése a ’77-es születésű úrnak. Viszont már itt is rengeteg olyan hangulati elemmel találkozhatunk, amely miatt az a sorozat is nagyon valószínű, hogy sokáig emlékezetes marad még a legtöbbünk számára.

Egy dolgot leszögezhetünk már az elején; ez a másfél órás trip két ember párkapcsolatának alakulásáról szól, de úgy, hogy a többieket szinte mellékszereplőnek sem nagyon lehetne nevezni. De ez jól áll neki. Ahogyan az is, hogy nem lineáris a cselekmény. Olyan érzése van a megtekintése közben az embernek, mintha egy olyan puzzle-lal próbálna szerencsét, amelyről igazából csak sejtése van, hogy mit ad majd ki a végén. De ez teszi izgalmassá valamilyen szinten, ettől lesz dinamikusabb hatása Esmail rendezésének. Van még néhány dolog ezen túl is, amelyekben remekel a film. Kétségtelen, hogy – az erre fogékonyaknak – már önmagában képek, a hangulat, az effektek és a színek is eladják az egészet. Imádom, hogy itt sincs minden pillanatban tankönyvszerűen betartva az aranymetszés szabálya, miközben a karakterek így sem esnek le a vászonról, sőt, kifejezetten kellemes érzés, hogy valaki végre kicsit formabontó módon szeretne megmutatni bizonyos dolgokat.

A szereplők jók, a párbeszédek helyenként szinte kiemelkedőek. Néhány alkalommal el is gondolkoztam azon, hogy ezt vagy azt a beszélgetést felveszem és elteszem a bármikor újranézős pillanatok közé. Aztán annyira mégsem éreztem őket klasszikusnak, de majd egy újranézés egyszer lehet segít tisztázni magamban, hogy akkor most mennyire is remekbeszabottak azok a dialógusok.

Kinek a filmje lesz a Comet? Aki egy hagyományos romantikus drámára vágyakozik, az szerintem lapozzon tovább… Aki kicsit kísérletezős kedvében van, és megpróbálja elengedve magát átadni ennek a kis indie mozis élménynek, az biztos vagyok benne, hogy találni fog benne valami felejthetetlen momentumot.

És akkor abba még bele sem kezdtem, hogy adott esetben milyen értelmezései lehetnek a filmnek… Plusz ott van még a két színész is… Emmy Rossum és Justin Long kettőse annak ellenére is eléggé magával ragadó tudott lenni, hogy alapvetően a konfliktusok kereszttüzében ismerhetjük meg őket. Mindezek után és mellett simán úgy gondolom, hogy ezt majd szívesen újra előveszem a közeljövőben. Aztán ez úgy gondolom, hogy sokkal többet jelent egy szimpla, érzésre adott pontszámnál.

8.2/10