Hónap 2022 január

Stephen Chbosky – Egy különc srác feljegyzései [ The Perks of Being a Wallflower ]

Először is szeretném leszögezni, hogy nem szerettem a Zabhegyezőt. Stephen Chbosky első regényét pedig sokan a modern kori Zabhegyezőként titulálják. Már most elárulhatom; végül is nagyot nem tévedtek, hiszen tényleg hasonlít rá, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban van tálalva, sokkal életszerűbb és érdekesebb Charlie beszámolója, mint Holden lézengése J. D. Salinger regényében. Nekem az unalmas volt, és nem különösebben fogott meg az a világ, amelynek hátterét az 50-es évek Amerikája adja. 

Itt az egész Charlie levelével kezdődik, melyet egy kedves barátjának címzett. Ebbe nyerünk betekintést, hétről-hétre. Mintha egy naplót olvasnál, csak annál talán valamivel személyesebb, mert célzottan szól valakihez. A története rengeteg témát érint, de ezen nem nagyon lehet meglepődni, a középiskolai évek már csak ilyenek… Van itt kérem szépen minden. Különcség, zárkózottság és érzékenység, mely állapotok aztán azért persze nem mind állandósulnak, de azért Charlie életét és sorsának alakulását elégé komolyan befolyásoló tényezővé válnak. Stephen Chbosky nem aprózza el; igazi útkeresésről szól ez a regény, de úgy, hogy közben erőltetettségnek nyomát nem látni rajta. 

Charlie első éve nem egyszerű. Beszélhetünk itt kezdetben a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az új barátok megszerzésének lehetőségeiről. Persze szépen lassan azért ő is megtalálja a maga saját kis társaságát, hogy aztán – nekik is köszönhetően – ezerféle új dolgot kipróbálhasson. Igen, ő is belecsöppen az életbe. Annak megannyi buktatóját azonban senki nem tudja hosszú ideig elkerülni. Ezeken a hullámvölgyeken kellene Charlie-nak átevickélnie; élete egyik legviharosabb időszakában kell valamiféle kapaszkodót találnia.

Charlie ír a barátságról, a szerelemről, a családról, a nevelésről, a bulikról, a piálásról, a drogokról, a szexről és a másságról is. Meg hát a suliról, a kedvenc tanáráról és a kedvenc könyveiről… Egy olyan figura ő, akinek a helyébe meglehetősen könnyen bele tudja magát képzelni az olvasó. Pláne, hogy Charlie közel sem tökéletes; ő sem tévedhetetlen, neki is megvannak a maga sajátos korlátai, melyet aztán időről időre meg kell ugrania ahhoz, hogy a felszínen maradhasson.

A könyv nagy erénye, hogy nem foglal állást feleslegesen, nem ítélkezik, egyszerűen hagyja, hogy a cselekmény magával ragadjon. A szerző teljesen természetesen áll pl. a drogok kérdésköréhez, nincs benne semmilyen bújtatott hátsó szándék, semmi konkrét, akár nevelési célzattal odavetett pár sornyi vagy oldalnyi gondolat. Bár meg is lepődtem volna ennek az ellenkezőjén, pláne egy 1999-ben megjelent regényt olvasva…

Az Egy különc srác feljegyzései nagyon jó könyv. Megfelelő arányokban található meg benne minden, ami egy kiváló regény velejárója. Főszereplőnk pedig egy igazán szerethető karakter. Az összkép tényleg közel zseniális. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy egy ilyen regénynek ott lenne a helye minden középiskolás tananyagban. Ennek több oka is van… Segíthet túlélni egyeseknek lélekben a nehezebb időszakokat, rámutathat, hogy mi minden vár még rá az elkövetkezendő pár hónapban vagy évben… És talán felkészíthet bizonyos nehézségekre is, még a rázósabb terepre érkezés előtt. Az sem mellékes, hogy egyesekkel akár meg is szerettetheti az olvasást. Nekem személy szerint rengeteg kötelező olvasmány maradt ki. Egyszerűen kívül estek az érintett témák az érdeklődési körömön. Sokszor “túl komolynak” látszottak, és hát általában meglehetősen nehéz is azonosulni a legtöbb könyv “főhősével”. Tizenéves fejjel valahogy másról szeretne olvasni szerintem az ember. Mondjuk valami olyasmiről, amiről Charlie mesél nekünk…

Dopesick – 2021

Öt epizód után simán azt hittem, hogy lazán az év sorozata lehet a Dopesick, de az egymás után érkező magas pontszámok ellenére azért végig éreztem, hogy valami hiányzik belőle. Talán a lélek? Vagy pont én vagyok most túl nyúzott hozzá, hogy ne lássam meg benne azt, amiért máskor annyira odáig tudnék lenni?

Nehéz megfogalmazni, mit csináltam volna másképp a készítők helyében, mert az elvitathatatlan, hogy ez a Hulu-s sorozat profi, tényleg vérprofi cucc. De valahogy nekem túl steril az egész. Danny Strong mindenből akart egy kis szeletet mutatni, és ez persze ilyen formában még bőven az átlagon felüli eredménnyel ért fel végeredményben, de valamiért nem üt akkorát, nem olyan emlékezetes, stílusos, mint amilyen egyébként lehetett volna. Közben persze az sem ártana, ha leírnám, miről is szól a sorozat, ugye? Hát a történet Beth Macy könyvét dolgozza fel, amely a Dopesick: Dealers, Doctors, and the Drug Company that Addicted America címet viseli. Ezek után aztán már nem nagy meglepetés, hogy egy olyan gyógyszercég (Purdue Pharma) ténykedéseit veszik górcső alá, amely gátlástalan módon visszaélt szinte mindennel, amivel csak tudott. A “szándék” látszólag persze nemes volt. Hiszen az ilyen-olyan szintű, fizikai fájdalommal együtt élő emberek szenvedéseinek enyhítéséből profitálni önmagában még nem lenne bűn. Csak hát kérdéses, hogy milyen áron lesz hirtelen olyan sikeres egy fájdalomcsillapító? Hogyan trükköznek, kiket és hogyan vezetnek meg, milyen befolyásos emberek vannak a zsebükben, és egyébként is, összeomlik-e valaha ez a rendszer? És ha igen, akkor kiket ránt magával?

Aztán az sem éppen elhanyagolható részlete a történetnek, hogy kik azok, akik előremozdítják ezt a társadalmi jelentőségű ügyet. Nem csupán azt érdekfeszítő megfigyelni, hogyan építik fel a vádat, amellyel majd aztán talán apránként célba is érnek, hanem, hogy mindezek közben mennyi munkát is görgetnek maguk előtt, arról nem is beszélve, hogy ezen személyek milyen falakba ütköznek, és ezeken hogyan, milyen kockázatokat vállalva próbálnak meg felülkerekedni. Maradjunk annyiban, hogy meglehetősen érdekfeszítő a cselekmény, pláne, hogy az időben is ide-oda ugrálunk, de ezt szerencsére egyáltalán nem gondoltam zavarónak, mert szinte óramű pontosságú az írás és a rendezés.

Említettem az elején ezt a “lelki” vonatkozást. Nos ezt azért nem úgy kell érteni, hogy nem lenne bizonyos szintű érzelmi töltet a sorozatban, és még csak azt sem mondhatom, hogy a sorozat csupán egy modern kori Dávid és Góliát harcot járna körül, hiszen nem egy karakter és család kínkeserves küzdelme is számtalanszor a látókörünk középpontjába helyeződik. A gond inkább kicsit azzal van, hogy ezen küzdelmek nem elég letaglózóak, nem elég személyesek. A karakterekkel nem tudunk kellőképpen azonosulni, mert ugye mindig elég hamar jön is a vágás, ahol aztán máris elegánsan öltözött emberek diskurzusait követhetjük figyelemmel. Nem foglalkoztak eleget bizonyos karakterek magánéletével, aztán emiatt a minisorozat nem tudott kiszakadni a túl dokumentarista vonalból. Nyilvánvaló, hogy ez még mindig jobb, mint mondjuk a Breaking Bad megoldása, ahol ezzel nem nagyon problémáztak; mintha nem is léteznének, csak úgy lesöpörték az asztalról az egészet, hogy aztán szimplán az éremnek csupán az egyik oldalát mutassák meg. Az izgalmasabbat és szórakoztatóbbat.

Szóval igen, vannak előnyei és hátrányai is egy ilyen rövid, mindössze 8 epizódos etapnak. Szerintem lazán elbírt volna ez a sztori még legalább négy részt, de akár egy komplett évadnyit is. Nem így döntöttek. Nyilván a könyvet még nem olvastam, így nem tudom mennyire pontosan lettek átültetve az ott leírtak erre a mozgóképre, de legyen az a vége, hogy van egy kis hiányérzetem. Pedig aztán – még így is – magával tudja rántani a Dopesick a nézőjét. A legfontosabb azonban talán az, hogy valahol felemelő is tud lenni a dolgok mikéntje; eszméletlen jó látni ugyanis, hogy vannak akik valóban kérlelhetetlenül küzdenek embertársaikért és az igazságért. És ez, ebben a modern világban több mint egyszerűen csak szükséges üzenet. Bár nem ez lesz a legnépszerűbb sorozat az utóbbi évekből, de hogy az egyik legfontosabb, abban egészen biztos vagyok.

9/10

Jodi Picoult – Egyszerű ​igazság [ Plain Truth ]

Bár már a tavalyi nyár végén elkezdtem olvasni, de aztán bizonyos okok miatt csak idén fejeztem be az amerikai írónő eredetileg 2000-ben megjelent regényét, amely ha nem is lett hatalmas kedvenc, azért ha mással nem is, egy kellemes kis élménnyel gazdagabb lehettem.

Személy szerint mindig is érdekelt, hogyan működnek a különböző, viszonylag zárt közösségek, legyenek azok bárhol és bármikor is. Nem csak azért, mert roppant érdekes lehet – külső szemlélőként – bepillantást nyerni azon emberek és családok életébe, akik akár önként, akár nem, de ezt a fajta elszigeteltséget választják, hanem mert – már pusztán ebből a helyzetből adódóan – rögtön számolatlan mennyiségű alapanyag áll rendelkezésére akár az írók, akár a rendezők számára, hogy megmutassák nekünk nem csupán azt, hogy mi, miért és hogyan működik valamilyen szinten elzárva a külvilágtól, hanem az olyan bennünk is rögtön felmerülő kérdésekre is próbáljanak meg válasszal szolgálni, mint hogy honnan az a hatalmas motiváció, amely ilyen sokáig egyben tartja őket. Már persze akkor, ha saját elhatározásukból választották ezt az utat… Szóval lehetett volna ez egy lassú lefolyású kis dráma, amely szépen komótosan bemutatott volna mindenkit, hogy aztán felvázoljon bizonyos konfliktusokat, amely majd adott esetben megágyaz egy komolyabb drámai eseménynek a vége felé, de aztán nem így történt…

Mert hát természetesen egy felütéssel kezdődik minden. Egy pennsylvaniai amish kisváros egyik istállójában

Mutasd a spoilert!

holtan találnak egy csecsemőt.
Ebből kifolyólag viszont eléggé a feje tetejére áll minden. Mert hát ez a közösség nem olyan, meg egyébként is, hogyan került ő oda, kié lehet… Nyilván viszonylag hamar előkerül a feltételezett tettes, de az okok továbbra sem teljesen világosak. Márpedig ezt nyilván tisztázni kell, mert a büntetőjogi következmények nem válogatnak, ahogyan az ügyészeket és a bírót sem nagyon érdekli, hogy ki honnan jött, milyen emberek veszik körül; a törvény az törvény. A problémák és kérdések azonban csak sokasodnak. Ki képviselje őt a bíróságon, legyen-e tárgyalás, illetve tanúskodjon-e? És az egyik legfőbb kérdés, amely mindenkit foglalkoztat, hogy tényleg nem emlékszik mi történt, vagy csak úgy tesz, mint aki nem emlékszik? Közben aztán megismerhetjük a fiatal lány barátait, testvéreit és szüleit, ahogyan magát az amish életformát is, annak sajátos játékszabályairól, valamint annak – esetlegesen nyitva hagyott – kiskapuiról már nem is beszélve. Mert hát természetes, hogy az egyén nem tudja teljesen függetleníteni magát azon impulzusokkal szemben, amelyeket a modern, zajos külvilág apró rezdülései okoznak egy olyan emberben, aki előtt ez az egész nem csak egyfajta kísértés, hanem maga a végzetes fenyegetés is.

A regény két fő karakterre összpontosít, miközben mindkettő életének kulcsmomentumaiba belepillanthatunk. Ezek aztán szépen apránként felvázolják előttünk, hogy ki és hogyan jutott el életének ezen töréspontjáig. Egy olyan pszichológia drámáról, krimiről beszélhetünk egyébként, amelyben kiemelten fontos szerephez jut a szerelem, valamint magának az ügynek a jogi vonatkozása is. Ettől független azonban nem igazán állítanám, hogy észveszejtően izgalmas a dolog, hiszen biztos vagyok benne, hogy látott és olvasott már mindenki jobb romantikus regényt, ahogyan krimit is, de valamiért ettől még működik és érdekes is az Egyszerű igazság. Jodi Picoult úgy írta meg ezt a történetet, hogy az nem akar feltétlen több lenni, mint amit elbír maga a sztori és a karakterek, nem akar mindenben a legkomolyabb, legmélyebb vizekre evezni, hogy aztán esetlegesen ezen terhek mentén összeroppanjon mindaz, amit megpróbált felépíteni. Szimplán fogta magát, majd egy viszonylag könnyen fogyasztható történetbe ágyazott két olyan, meglehetősen más világot látott karaktert, akik kellő dinamikával úgy fel tudták dobni ezt az meglehetősen egyszerű alapfelállást, hogy különösebb hiányérzetünk a végére ne maradjon.

Igen, eléggé együtt lehet érezni bizonyos karakterekkel, még kifejezetten szorítani is lehet értük, ez mind könnyen megy. A gondom, hogy nekem kicsit felületesnek tűnik az egész, és hát maga a megoldás sem tartogat olyan hatalmas meglepetéseket, miközben a tárgyalás annak ellenére lett szinte kifejezetten középszerű, hogy lazán befaltam ezen oldalakat. De hát én már csak ilyen vagyok, szeretem a jogászkodós témákat, így a mércém is kicsit magasabban van… Ennek ellenére ez nekem most kevés volt, messze nincs bennem valamiféle tátongó űr az elolvasása után, ahogyan kérdéseim sem nagyon vannak már; láttam, feldolgoztam és éreztem, aztán ennyi.

7.4/10

I Want to Eat Your Pancreas – 2018

Kezdem úgy érezni, hogy lehet több animét kellene néznem. Bár most kicsit nehéz helyzetben leszek, hiszen láttam már négy-öt olyan – egész estés – produkciót, amelyeknél azt hiszem, már nem lehet többet nyújtani. Persze ezt mondtam a második és a harmadik után is…

Aztán most itt vagyok, még szinte csak kora délután van, éppen 23:33-at mutat az óra, szóval bőven ráérnék még filmezni, hiszen csak holnap este megyek melózni, de amikor valami ehhez foghatót látok, akkor nem megy semmi ilyesmi, mert az ehhez hasonló mozgóképeket nem szeretném egy adott darálás egyik lépcsőfokaként magam mögött tudni, ezt ki szeretném írni magamból, még ha csak ilyen vázlatos gondolatfoszlányok képében is. Itt akarom tudni még magamban, nem szeretném, hogy ez az élmény hamar köddé váljon; jó lenne ezen képek, zenék és karakterek friss emlékét a lehető legtovább megőrizni.

Ömlengős kis első bekezdés lett ugye? Hát ez ilyen, mit csináljak. Shin’ichirô Ushijima rendezése elsőosztályú. Pedig aztán simán beletörhetett volna a bicskája. Mert nem egyszerű ezt a témát úgy feldolgozni, hogy ne essenek át vele a ló túloldalára. A képek, a helyszínek, a színek és a fények zseniálisak, aprólékos gonddal elkészített két óráról beszélhetünk. De ez önmagában még kevés lenne az üdvösséghez. A sztorit a két fő karakter és a köztük lévő kémia uralja le. Ez sok filmre igaz, de itt már szinte meglepően sok teret és időt kapnak ők ketten, és ez a húzás nagyon jót tett a történetnek. Igen, kapunk egy fiatal lányt, akinek van egy

Mutasd a spoilert!

komoly betegsége.
A film pedig ezt a témát járja lényegében körül. Ezt nem nagyon gondolom spoilernek, mert a film elején már szinte azonnal megtudhatjuk, mi is a helyzet, ennek ellenére megjelölöm. Szóval az a kérdés, hogy a lány mit kezd az életével így. Kivel, és hogyan kommunikál, milyen konfliktusai lesznek, mennyire tudja feldolgozni azt ami rá vár, mihez kezd konkrétan a barátaival és szüleivel, és hát mi lesz azzal a szerelemmel?

Nem egy olyan filmet láthattunk már, amelyik ezt az élethelyzetet emelte központi szerepbe, de pont ebből adódóan rengetegféle kimenetele lehet egy ilyen felütésnek, hiszen sokan teljesen különböző módon alkalmazkodnának ehhez a sajnálatos tényálláshoz. Legutóbbi hasonló filmélményem talán pont a

volt, amelyről írtam a blogon is. Az I Want to Eat Your Pancreas azonban más. Most mondhatnám azt, hogy a készítők direkt meg akarnak mindenkit siratni, de ez aztán túl riasztó és túl csábító is lehet, miközben az elvárásokat is csak fokozza, szóval a lényeg szerintem az, hogy majd mindenki átéli, aztán eldönti, hogy hatásos-e az, amit összehoztak. Szerintem az. Nagyon is az. A cselekmény különben viszonylag egyszerű, és a szülőkkel sem foglalkoznak kiemelten, ami, mint már utaltam rá, jót tesz a filmnek, mert a két karakterre így jut elég idő, nem kell kapkodniuk, kivágniuk jeleneteket, mondatokat…

Tényleg jó és szép amit láthatunk, és pont attól lesz úgy gondolom elég különleges ez az animáció, mert fel meri vállalni önnön magát, miközben nem akar még több drámát láttatni ott, ahol egyébként is van már elég. Mert hát mindenki volt fiatal, mindenki tudja, hogy nem olyan egyszerű korszak az…

Sokszor idegesített bizonyos animékben, hogy elég gyakran túlrajzolnak bizonyos érzelmi állapotokat. Példának okáért nem egyszer már szinte vicsorogva üvöltöznek egymással, de előfordult, hogy mint Superman, úgy kergeti az egyik karakter a másikat… Nos itt szerencsére ilyen nem nagyon van. Illetve ami túl is van reagálva, azt azért be lehet tudni az alaphelyzetből következő dolgok lelki kivetülésének…

Nehéz film. De valahol meg könnyű is. Tessék, keresem a szavakat… Igen, kézzelfogható üzenetet közvetít ez a majd két órás alkotás, amely persze lehet néhányotoknak erőltetettnek és elcsépeltnek hangzik majd, de ettől még teljesen érthető, hogy ilyenkor az ember fejben átértékel mindent, és bizony kialakul benne egy életfelfogás – legyen az bármilyen is. Aztán pedig ha van valaki, akivel úgy érzi, hogy megoszthatja a gondolatait, akkor azt meg is fogja tenni. Ha veszed a fáradtságot, és rászánod magad a megtekintésére, akkor bátran állítom, hogy egy kiváló kis utazás részese lehetsz, amely úgy szól a barátságról, a szerelemről, a kommunikáció fontosságáról és a lehetőségek megragadásáról, hogy azt talán tanítani is kellene. És akkor a stáblista közben elhangzó dalról még nem is beszéltem…

10/10

Kedvenc zenei videóim – 2021

Az eddig legnagyobb meló a blogon, pedig csak egy szimpla listának látszik. De ezek azért nem voltak sem fejben, sem digitálisan összeszedve teljesen, meg egyébként is milyen sorrendbe rakjam őket… Szóval voltak azért dilemmák. Először csak fel akartam sorolni őket, aztán valamit csak írtam ide-oda, ezek után akkor meg úgy döntöttem, hogy legyen már mindenhez néhány sornyi gondolatom legalább. És ha már ott tartunk, akkor jó lenne a műfajt is feltüntetni. Azt hittem kimerül az egész maximum 10-15 klipben, aztán tessék, itt tartunk: 23 tétel, idáig jutottam, sok is, kevés is. Ennyi marad.

Az áttekinthetőség végett itt egy gyors lista, alatta a videókkal, meg pár sornyi mellékessel. Nem elfeledni, hogy itt az utolsó is nagy-nagy favorit, most azonban így súlyoznám őket… Deezer playlistet az alábbi lista után találtok.

  1. Ellis – Hell feat. Chastity
  2. Wolf Alice – The Last Man on Earth
  3. Cult of Luna – Cold Burn
  4. The Joy Formidable – Into the Blue
  5. Softcult – House of Mirrors
  6. Celeste – Des Torrents De Coups
  7. Electric Youth – Modern Fears (Pilotpriest Come True Version)
  8. Magdalena Bay – You Lose!
  9. Hatchie – This Enchanted
  10. Lorn – Silhouette
  11. Cassandra Jenkins – Hard Drive
  12. The Killers – Quiet Town
  13. Thy Catafalque – Szarvas
  14. Celeste – De Tes Yeux Bleus Perlés
  15. Chvrches – How Not to Drown
  16. Billie Eilish – Happier Than Ever
  17. Little Simz – Introvert
  18. Taylor Swift – All Too Well: The Short Film
  19. Sam Fender – Seventeen Going Under
  20. Lingua Ignota – Pennsylvania Furnace
  21. Kælan Mikla – Hvítir Sandar feat. Alcest
  22. Vola – Straight Lines
  23. Let’s Eat Grandma – Hall of Mirrors


1. Ellis – Hell feat. Chastity

[ Dream Pop, Indie Pop ]

A kanadai születésű hölgy első, 2020-as, Born Again című lemeze után idén jelentkezett egy új EP-vel, amely a Nothing Is Sacred Anymore c. viseli. Ennek az utolsó tételéhez forgattak egy kis videót is, amely szerintem egy nagyon jó kis anyag lett, mind képek, mind zenét illetően. Sajnos méltatlanul kevés megtekintésnél jár, ahogyan a korábbi nagy slágerük, a Fall Apart is. Szóval csekkolja szépen mindenki, aki vevő egy kis álmodozásra.


2. Wolf Alice – The Last Man on Earth

[ Chamber Pop, Art Pop ]

Az angliai zenekar harmadik korongjának (Blue Weekend) első kislemezdalához készült klipje egy igazi, érzelemdús kis atombomba. Rám legalábbis így hatott. Már korábban is leírtam, hogy mennyire magával ragadott a lemez, egyedül talán a hosszával volt és van egy kis gondom, de hát ilyenek vagyunk mi rajongók; mindig több és több kellene abból amit szeretünk.


3. Cult of Luna – Cold Burn

[ Atmospheric Sludge Metal ]

Idén, február 11-én The Long Road North címmel jön a következő Cult of Luna lemez. És várjuk. Nagyon. Nem értem egyébként, hogy miképpen csinálják. Nem fáradnak el, nem érezni az erőltetettséget rajtuk, egyszerűen folyamatosan ennyire jók a zeneszerzésben, érezni rajtuk élőben is, hogy élnek-halnak ezért az egészért. Ez a dal meg ha kell, akkor zakatol, ha kell akkor a bőröd alá kúszik, de úgy, hogy közben bizony képes néha elringatni is, hogy aztán újult erőből lesújtson rád…


4. The Joy Formidable – Into the Blue

[ Indie Rock, Pop Rock ]

Az egyik legjobb indie rock dal tavalyról, én imádom. A 2021-es lemezükön sajnos azonban csak 2-3 igazán jó szám található, ettől azonban még az Into the Blue egy kiváló darab lett. Mit kiváló, zseniális. A dal, ahogyan fel van építve… Egy szavam nem lehet rá. Végig megvan a maga kis ritmusa, és annak ellenére, hogy nincsenek nagy váltások benne, egyszerűen nem lehet ráunni, mert valahogy mégis változatos és pörgős. Sokat fogom még hallgatni…


5. Softcult – House of Mirrors

[ Shoegaze, Dream Pop ]

Hát én ebbe a videóba (és dalba) nagyon hamar, szinte rögtön belezúgtam, és azóta sem nagyon tudom elengedni őket… Már az első képkocka is kellően sötét atmoszférát sejtet, amiből aztán nem is nagyon engednek a végéig. Szerintem iszonyat potenciál van a két fiatal hölgyben. Kérdés persze, hogy az első egy-két lemezük milyen fogadtatásra talál, és mennyire lesz középtávon életképes ez a zenei projekt. Az első EP-jükről itt írtam egyébként pár sort. Kicsit bánom viszont, hogy ez esetben csupán csak egy 3 perces tételt tudtak, akartak összehozni. Talán csavarhattak volna még rajta egyet. Ettől még persze itt van, és ez többet mond minden szónál.


Continue reading “Kedvenc zenei videóim – 2021”

Tear Along the Dotted Line [ A pontozott vonal mentén ] – S01 – 2021

Ez most nagyon kellett. Pörgős, vicces, sötét, személyes és szomorú tükörkép Zerocalcare sorozata. Egy olasz képregényrajzoló Netflixes munkájáról van szó, akinek az első, magyar nyelven megjelent szerzeménye a Torokszorítósdi címet viseli.

Akkor nézzük is, hogy mitől működik annyira A pontozott vonal mentén. Mert úgy nevetik ki a többieket benne a karakterei, úgy dühösek a világra, úgy közönyösek az egésszel szemben, hogy közben azért bőven tisztában vannak saját tökéletlenségükkel is, és erre azért néha reflektálni sem szégyellnek. Most mondjam ki? Én is önmagamra ismertem benne, ahogyan szerintem sokan mások is. A sorozat sikerének titkában egyébként nem sok trükk van, de nem is ez a lényeg, hanem a hatás, amit kivált, valamint az üzenet, amit úgy közvetít, hogy közben nem érzed kellemetlennek a csomagolását. Szépen, igényesen van megrajzolva, jók a zenei aláfestések, miközben az epizódok rövidek, de tartalmasak. Nem nyújtják el őket feleslegesen, nem dumálnak benne túl valamit részenként, csak azért, hogy még két epizódnyi tartalom összejöjjön, egyszerűen úgy jó ez az évad, ahogy van.

Ez a sorozat a félelmekről, a mai 30-as korosztályról, a felnövésről, a felelősségvállalásról szól elsősorban. És hát az ezektől való menekülésről. Az okokról, a reményekről, az álmokról, a belső hangokról és a kifogásokról. Mindenkinek a könyökén jöhet már ki ez a téma, de ettől még ez egy őszinte és mély sorozat benyomását kelti, amely akkor is tud szórakoztató lenni, ha történetesen nem nagyon tudjuk átérezni egyik – ezen sorozatban felvonultatott – karakter helyzetét sem. Oké, hazudtam, mert ilyen azért csak nem lesz. Márpedig azért, mert tényleg rohadt jó személyiségeket hoztak össze. A fókusz nyilván a főszereplő srácon van, de a mellette lévő és őt körülvevő arcok is telitalálatok. Pedig az egyik haver komplexitása kb. faék egyszerűségű, de pont ettől lesz valamilyen szinten megmosolyogtató a helyzetük, illetve a “barátságuk” alakulása.

Természetesen ez is teli van popkulturális utalásokkal, de ezeken tényleg átjön, hogy nem azért lettek felemlegetve bizonyos dolgok, mert így eladhatóbb, trendibb, modernebb felhangja lenne néhány jól sikerült jelenetnek köszönhetően magának a műnek is, hanem mert el akarják velem hitetni a készítők, hogy azt gondolta, azt csinálta és azt nézte kedvenc kis kocka barátunk. És ez be is jött nekik.

Maradandó kis alkotás. Az első négy epizódra én lazán ki tudtam osztani nyolc pontot, aztán az utolsó két rész közel hibátlan lett… Nem tudom hogyan csinálták, hogy ilyen hamar, ennyire az ember szívéhez nőnek ezek az egyszerű karakterek is, de valamit az összképpel kapcsolatosan nagyon eltaláltak.

Ritkán nézek nyugati vagy európai animációs tartalmat, de szerencsére ezzel nem vártam sokat, és milyen jól is tettem… Az I Lost My Body után ismét egy olyan utazásnak a részese voltam, amelyet nem könnyen felejt el az ember… Talán soha nem is fogom már…

9.2/10

Sorozatos toplista – 2021

2021-ben csak 24 évadot sikerült abszolválni, de azért lássuk azt a top 10-et… A posztereknél lévő rating senkit ne zavarjon, az a sorozatra magára vonatkozik, és hát nem véletlen, hogy “A káprázatos Mrs. Maisel” jobb felső sarkában nincs értékelés; még nem tudom, hogy mennyit adjak a szériára összességében… Majd idővel biztos kiderül, meglátjuk milyen évadokkal zárják a történetet.


1. The Underground Railroad – A föld alatti vasút – 9.7/10 [ kritika ] – [ vetítőterem ]
[ minisorozat / 2021 ] – / dráma, történelmi, háborús /

Egy roppant profi sorozat, ami tényleg közel hibátlan. Ennek ellenére – nem véletlen – kicsit nehéz néznivaló.

2. The Marvelous Mrs. Maisel – A káprázatos Mrs. Maisel – 9.6/10 [ kritika ]
[ 2. évad / 2017- ] – / komédia, dráma /

Amy Sherman-Palladino sorozatát, annak is a második évadját ezzel szemben bátrabban elővenném ismételten… Nagyon élvezetes és izgalmas nyarat varázsoltak az otthonainkba. Kár, hogy a harmadik évad nem lett ilyen jó, meglátjuk a későbbiekben mit kezdenek a karakterekkel.

3. The Last Dance – Michael Jordan – Az utolsó bajnokság – 9.6/10
[ minisorozat / 2020 ] – / dokumentum, életrajzi, történelmi, sport /

Legjobb dokumentum, amit valaha láttam? Oké, nem sok hasonlót fogyasztottam, és nekem hozzáadott az értékhez, élményéhez, hogy nem is tudtam mindig, mi fog történni, szóval ha úgy vesszük, akkor számomra nem csak érdekes, hanem izgalmas is volt. Ennek ellenére úgy gondolom enélkül is az első háromban lenne.

4. Mare of Easttown – Easttowni rejtélyek – 9.5/10
[ 1. évad / 2021 ] – / krimi, dráma, misztikus /

Kisvárosi krimi, sokszereplős, ki tudja, hogy ki mit tud felállással. Mondhatnánk, ez kicsit elcsépelt, de aztán valahogy mégis más az egész. Lehet lesz második évad… Reméljük a legjobbakat. Nem sok ilyen szinten mozgó krimi van, én szívesen megnézném, mi lenne a folytatásban.

5. Lonesome Dove – Texasi krónikák: Lonesome Dove – 9.5/10 [ kritika ]
[ minisorozat / 1989 ] – / kaland, dráma, western /

Egy remekbeszabott western, nagyszerű színészekkel, poénokkal és drámával. Néhol látszik rajta, hogy már nem mai darab, de ezek nem vesznek el belőle igazán semmit. Szinte mindenkinek ajánlott lenne egyszer megnéznie.

6. The Crown – A korona – 9.4/10
[ 4. évad / 2016- ] – / életrajzi, dráma, történelmi /

Engem még mindig lebilincsel a The Crown. Iszonyat minőségi munka benne. A csúcspontok is jók voltak… Valahol lehúz, valahol felemel ez a sorozat, és mi lesz még itt…

7. Succession – Utódlás – 9.4/10 [ kritika ]
[ 3. évad / 2018- ] – / dráma /

Valamikor megvetem ezt a világot, ezt a családot, valamikor meg irigykedem rájuk. Aztán néha meg csak mosolygok és nevetek, hogy ezek mit össze nem szerencsétlenkednek ott. Ez azért ne tévesszen meg senkit, aki nem ismeri a szériát. Az egyik legkomolyabb új dráma az utóbbi évekből.

8. Maid – Egy szobalány vallomása – 9.3/10 [ kritika ]
[ minisorozat / 2021 ] – / dráma /

Hát ezt is bármikor újranézném. Margaret Qualley által alakított Alexért egyébként is bármikor lerágnám még egyszer a körmömet… Valószínűleg le is fogom…

9. Informer – Besúgó – 9/10
[ minisorozat / 2018 ] – / krimi, dráma, thriller /

“Szimpla” beépülős sorozat, de elég komoly is közben. Van egyébként olyan, hogy szimpla beépülés? Mert hát azért ez pont az a fajta meló, ami valószínűleg soha nem olyan egyszerű… Az első rész egy erősebb 7-es, aztán egyre jobb és jobb lesz…

10. Caliphate – A kalifátus – 8.8/10
[ minisorozat / 2018 ] – / krimi, dráma, thriller /

Pörgős, izgalmas kis krimi, aktuális témával, jó szereplőkkel. Az erős üzenet is adott, bár nyilván egy ilyen sorozat a logikus “panelekből” tud csak építkezni, szóval irreális elvárásaink ne legyenek. Én szerettem nagyon. Amúgy ez is az évad során érik be, szépen, fokozatosan szállítja az egyre jobb epizódokat.