Hónap 2021 december

Succession [ Utódlás ] – S03 – 2018

Az Emmy-díjak egyik legfőbb várományosa egyre jobb és jobb lesz. A második évad 89-es metacritic átlaga után a harmadik szerény 92%-on zárt. A nézők is szeretik a szériát, látszólag teljes a siker. Viszont bennem azért felmerülnek kérdések, már ami a továbbiakat illeti…

Szóval én egyfajta Trónok harcát látok ebben a sorozatban. Nem, nem szeretem mindenben azt keresni, pláne, hogy az utolsó évadokat a GOT-ból én nagy csalódásként életem meg, de ha ezzel tudom leginkább érzékeltetni, hogy milyen is az Utódlás, akkor bizony nincs mit tenni, ez van. Miért? Mert ezen esetben van egy nagy cég, amelyen belül egyrészről a családi “civakodások” adják el a showt, aztán másrészről vannak bizonyos külső tényezők, úgy mint az átalakuló médiapiac vagy a konkurencia előretörése, amelyek mind jelentős befolyással bírnak a karakterek életére.

Mivel még nem írtam a sorozatról, elpufogtatok pár olyan megállapítást, amelyek már az első etapra is érvényesek voltak. Kezdjük rögtön az egyik leglényegesebbel. Ha elolvassa valaki a sorozat leírását, esetleg lát belőle egy rövid ajánlót, azt aztán most komolyan, miért is érdekelné egy olyan sorozat, amelyben egy iszonyat gazdag család belharcait követhetjük figyelemmel? Hát szerintem ennek az érdeklődésnek alapvetően két oka lehet. Az első az, amikor valaki szereti az ilyen bennfentes cuccokat. Én igen. Nem abban a világban mozgok, sőt, konkrétan szimpla fizikai melós vagyok, emiatt aztán különösen jóleső érzés bebocsátást nyerni egy ilyen családba. A második ok az elsőt tovább erősíti, hiszen olyan remekül megírt karakterekkel van dolgunk, hogy az ember tényleg csak csettinteni tud, amikor számba veszi őket.

Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy nem elég, hogy helyenként iszonyat humoros a sorozat, de a szereplők is tökéletesen hozzák amit kell. Rég volt olyan széria, amelyben ennyire a szívemhez nőtt volna mindenki. Oké, most túloztam, de egyébként meg mégsem: egy szemét világban mozgó, sokszor önző figuráról van szó, akiknek mindenük a pénz, az életben maradás, legjobb esetben meg a minél nagyobb befolyás és magának a vezetésnek a megszerzése. De pont ezért az őszinteségéért jó ez a széria. Oké, oké, nem mondom, hogy tabukat döntenek le az írók, és nem emiatt a sorozat miatt fogom átértékelni az eddigi életem, illetve nem emiatt fogok a világra más szemmel nézni, de egy valami biztos: kevés olyan sorozat van, amelynél pl. a szimpla családi vacsorák is ennyire feszültek, kimértek és sziporkázóan jól megírtak lettek volna.

Eddig viszont konkrétan semmit nem írtam a harmadik etapról. Nagy meglepetést nem fogok okozni… Nekem is bejött. Valamilyen szinten viszont már tudnék kritikus lenni a látottakkal kapcsolatosan. Az első két évad után úgy éreztem, hogy emeltek a téteken, és most tényleg elég sok minden borulhat. Ez azonban szerintem túl törvényszerű, és kiszámítható következménye az előzményeknek, még ha el is ismerem, hogy bizonyos keretek közé vannak szorítva az írók. Az évad ívét tekintve nem nagyon tudtak meglepni, de ezt vehetjük pozitív dolognak is; nem próbálták meg logikátlan, rögtönzött, szinte kínos történésekkel a cselekményt művi módon terelgetni.

Ami nekem kifejezetten tetszett, az a családon belüli konfliktusok kiéleződése. Mármint bizonyos beszólások, köntörfalazás nélküli “elmész te a picsába” szintű monológok nagyon adták. Aztán meg a fináléról már önmagában rengeteget lehetne beszélni. Mert az az évad egyik erőssége, csúcspontja. Valahol persze ez a cliffhanger is várható volt, de legalább a funkcióját remekül betölti, és bizony az odáig vezető úton, többször akár magával a fináléval is vetekedő jeleneteket sikerült rögzíteniük.

Mindezek mellett és ellenére azonban nem ártana valami nagyobb váltás a sorozatban, új fontos szereplőket behozni, a hatalmi struktúrát átrendezni, és akár teljesen más megközelítésben tálalni a dolgokat. Nagyon sok sorozat ugrott az időben, kezdett új lapokkal bizonyos évadokban, olyanok is, mint a Six Feet Under, a The Wire, a Friday Night Lights, a Boardwalk Empire vagy akár a SOA is. Érdekes lesz, mit hoznak ki a továbbiakban ebből a szériából, amelyből eddig szerintem mindent kipréseltek, ami benne volt. A jövő viszont meglehetősen bizonytalan…

Certain Women [ Egyes nők ] – 2016

Kérem ez sorozatban a harmadik Kelly Reichardt film lesz, amelyről írok, de hát ez van, nincs megállás, míg az összes rendezéséről nem firkantok pár bekezdésnyit legalább…

A hölgy ezúttal négy női karaktert helyez a történetének középpontjába, de úgy, hogy mindenkinek meglegyen a maga kis sztorija. Ezen események és maguk a karakterek nem kapcsolódnak össze szervesen, de inkább úgy fogalmaznék, hogy nem szükséges ezen kapcsolódási pontok mentén generált, majdani, robbanásszerű szituációkat a dolgok mögé látni. Inkább három kis rövidfilmről van szó, amelyeket a vidéki USA köt össze; az ottani hétköznapi nehézségeket és kilátástalanságot próbálja hitelesen ábrázolni mozgóképes formában, amely többé-kevésbé össze is jön neki.

A fényképezés és a hangulat ismét elsőrangú. A helyszínek, a hegyek és a vidéki élet olyan nagyszerű hátteréül szolgálnak a filmnek, hogy a megtekintése során, a szó szoros értelmében – tényleg szinte – minden egyes levegővétel átjárja az ember lelkét. A szereplők nagyon jók, a kiragadott és bemutatott eseményekkel viszont már nem teljesen vagyok kibékülve. Hogy ne köntörfalazzunk; az első karakterhez, Laura Dernhez köthető cselekmények még akár izgalmasak is lehetnének, valamiért még sem különösebben mozgattak meg, pedig itt még ugye egy fegyver is előkerült…

A másodikban aztán Michelle Williamsnek kellene eladnia magát és családját, és érdekes módon ez nálam annak ellenére jobban működött, hogy papíron igazából a három közül ez talán a legsemmitmondóbb. Oké, az is igaz, hogy ebbe viszont mindenki beleláthat, amit csak akar… Lehet ez erőltetettnek tűnik, de igazából tényleg mesélhetne sok mindenről a második rész, valamiért azonban hiányzik egyfajta igazi ív, nem látni, érezni, hogy hova is szeretne kifutni az egész, ez pedig valakinek simán lehet, hogy megüli a gyomrát. Persze azon is el lehetne merengeni, hogy ez a fajta filmkészítés mennyire lehet tudatos, hiszen kétségtelen, hogy nem mindenkinek jár, illetve nem mindenki érdemli ki alapból egy izgalmas, eseménydús élet – akár csak – ígéretét sem. Más kérdés, hogy ettől még felmerülhet bizonyos nézőkben, hogy az ehhez hasonló helyzeteket mennyire szükséges megfilmesíteni… Én persze teljesen nyitott vagyok ilyen téren.

A harmadik és egyben utolsó szakaszban Kristen Stewart által alakított Beth Travis roppant egyszerű, ámde felettébb erős kis drámájával zárul a film, és mit tagadjam, hogy nekem pont az utolsó nőtt nagyon a szívemhez. Az a fél órás kis történet önmagában olyan nagyszerű, és annyira sokfajta érzelmet képes előhozni és megmozgatni az emberben, hogy ha külön kisfilmként lehetne pontozni ezt az utolsó darabot, akkor arra kérdés nélkül rávágnám a 10/10-et is.

Szóval ezen – majd két órás – produkció megtekintése alapvetően pozitív érzésekkel töltött el, és persze ebben része lehet annak is, hogy a legerősebb szakasz volt a zárótétel, de abban is biztos vagyok, hogy valaki ezen történeteket végtelenül unalmasnak tartja majd. Sok újdonságot nem mondok azzal, ha leírom, hogy mindezek mellett a kritikusok ezt a Kelly Reichardt művet is meglehetősen lelkesen fogadták. Én továbbra is úgy néz ki, hogy nagy rajongója leszek a ma már 57 éves rendezőnő munkásságának, és bizony alig várom, hogy minden alkotását a polcomon tudjam.

Ide a végére meg csak beillesztek még egy kivételesen eltalált plakátot, csodáljátok meg ti is…

8.2/10

Wendy and Lucy [ Wendy és Lucy ] – 2008

A Meek’s Cutoff annyira tetszett, hogy nem is lehetett kérdés számomra, hogy Kelly Reichardt összes alkotását látni szeretném. Igazából magam sem tudom miért, de a Wendy and Lucy-val folytattam a rendezőnővel való ismerkedést.

A főszerepet ezúttal is Michelle Williams kapta. A történet most is meglehetősen minimalista, pár mondatban körül lehetne írni az egész cselekményt, de én pont ezt szeretem benne. Nem akar végtelenül sokat vállalni, nem lép öncélúan a cselekmény hatásvadász túlbonyolításának útjára, nem alkalmaz mesterkélt eszközöket a feszültség fokozására, nem célja ilyen vagy olyan jelenetek és karakterek megírásával különböző műfajú elemekkel feldobni egy meglehetősen egyszerű történetet, hanem fogja magát a rendezőnő, és elmeséli olyannak, amilyennek elképzeli. Persze értem én, hogy elengedhetné magát egy kicsit jobban az írás során, de ő láthatóan roppant mód ragaszkodik a realista nézőpont alkalmazásához, és ettől láthatóan semmi sem tántoríthatja el.

Kis emberek, kisebb-nagyobb problémáiról mesél filmjeiben, és bár lehet azzal vádolni, hogy unalmas, érdektelen, teljesen hétköznapi élethelyzeteket akar a nézőknek eladni, de pont ez a szintű kendőzetlen törekvése teszi olyan varázslatossá és lebilincselővé az egészet. Engem kikapcsolnak a filmje, el tudom engedni magam a megtekintésük során, itt sem lehetett kérdés, hogy mennyire bele tudom élni Wendy helyzetébe magam, egyszerűen én is ott vagyok vele; együtt sétáltatjuk a kutyát, együtt megyek velük vásárolni…

Mert hát igen, Lucy, a kiskedvenc is központi szerephez jut a filmben, és nagy titkot nem árulok el ha elmondom, hogy én nem kimondottan rajongom amikor kutyákra, macskákra építkezve húznak fel konkrét történeteket, de azért ha ez finoman és realisztikusan van tálalva, akkor bizony semmi gond nincs ezzel sem.

A film alapvetően Wendy személyes útkereséséről szól. A filmben nincsenek pörgős párbeszédek, akciók, igazából végtelenül egyszerű az egész. Elindul a főszereplőnk valahova, aztán idővel fogytán lesz a pénze, hiszen gyakran nem minden úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi. Ezen megpróbáltatásokat veszi végig ez a szűk másfél órás dráma, és mindez egy valóban nagyon kellemes kis utazás. Mondanám, hogy néztem volna még egy órát, de igazából szinte semmi hiányérzetem nem volt a film megtekintése után.

Ettől független nem tökéletes a film; valami, valahogy hiányzik belőle, és hát elég nehéz megfogalmazni, hogy mit lehetett volna még tenni azért, hogy ennél is jobb eredmény szülessen. Első blikkre talán a háttérrel foglalkoztam volna kicsit többet, kicsit jobban felépítettem volna Wendy-t magát; honnan, miért, hogyan… Persze ezzel elveszthetnénk valamennyit a film árnyaltságából, de talán egy teljesebb élménnyel lehetnénk gazdagabbak.

Mindezeken túlmenően egy tipikus Reichardt filmről van szó: melankolikus, életszerű élethelyzetekkel, remek képekkel, hangulattal, egy mértékletes, visszafogott dráma, és ennél többet nem is nagyon lehetne várni egy filmtől. Újranézéssel akár több is lehet a végső pontszám, kevesebb viszont nem hinném…

8.3/10