Hónap 2021 november

Meek’s Cutoff – 2010

Az elmúlt pár hónapban felötlött bennem, hogy mennyire is tudtam régen, még gyerekként élvezni akár a Váratlan utazást akár A farm, ahol élünk c. sorozatokat és hát lehet egyszer még újra is kezdem őket… És igen, nyilván nem tudom mennyire szépíti meg ezeket az emlékeket maga a puszta nosztalgia, de ez majd a jövőbeni bepróbálásuk alkalmával nyilvánvalóvá válik. Egy biztos azonban, nagyon ki voltam már éhezve valami jó kis westernre. Nem, nem valami klasszikus, a háttérben légyzümmögésekkel átitatott, pisztolypárbajig fajuló, leszámolós, végig elégtétel ígéretével kecsegtető filmre vágytam, hanem pont Kelly Reichardt 2010-es filmjére. Így kimondom, hogy pont erre, mert tényleg elmondhatatlanul betalált.

Mivel a film meglehetősen lassú, a történetével nem hinném, hogy érdemben szeretnék foglalkozni. Ellenben – többek között – azt is leírom, hogy miképpen akadtam rá erre a néznivalóra. Hát nem nagy titok, toplistákat böngészgettem, aztán metacritic, ahol megláttam a magas pontszámot és ezt a fenti posztert, mely után egyből beugrott, hogy én erről régen olvastam, de persze mentségem – kétségetek se legyen – semmi nincs; Kelly Reichardt egy filmjét sem láttam korábban. Mondjuk itthon nem nagyon szedik szét – lelkesedésükben – a filmrajongók a rendezőnőt; kritikustömegen a legnépszerűbb filmje mindössze 53 értékelést élt meg eleddig, és hát az is elmond mindent a mai viszonyokról, hogy a legutolsó, 2020-as, First Cow című filmjéhez mai napig nincs magyar lokalizáció. Pedig hát az is szerény 89%-on áll metán, 44 kritika után, a számtalan jelölésről és díjról már inkább nem is ejtenék szót… Szomorú.

Szóval óriási szerencsémre ma megnéztem a Meek’s Cutoff c. filmet, és értetlenül állok azelőtt, hogy ez ennyire hidegen hagyja a nézők jelentős részét. Oké, mint írtam, tényleg lassú, és elhiszem, hogy valakinek ez is sok, de azért ez nem egy Tarr Béla film ettől még, szóval tényleg döbbenet, hogy eme alkotás mindössze 6.6 ponton áll imdb-n, 14 ezer szavazat után… Megnyugodhattok; most már eggyel több maximális pontszámot tudhat magáénak.

Hogy ne csapjon át mértéktelen és felesleges szócséplésbe ez a kis írás, húzzunk hát bele… A színészek profik, itt van köztük többek közt az akkor még csupán 30 éves Michelle Williams, vagy a nála 3 évvel fiatalabb Zoe Kazan. És hát a többieket (Bruce Greenwood, Paul Dano, Will Patton) is ismerhetjük innen-onnan. Nem a színészek viszik el a hátán a produkciót, de ettől még tény; hibátlan lett a casting. És szerencsére mindenki pont annyit és úgy szerepel, amennyit és ahogyan kell.

Sokszor hallani azt, hogy a popcorn filmek milyen jól is jönnek olykor, hiszen kellemesen ki lehet kapcsolni alattuk, csak “ülj, nézz, ne gondolkozz, engedd el magad”… Még komolyabb filmrajongó kollégáimtól is hallottam már vissza ezt az évrelést, de igazából nem értek egyet velük, mert én minden ilyen filmet nettó időpazarlásnak és szemétnek tartok. Valójában szinte irigylem őket, hogy buta, faék egyszerűségű, gyakran végtelenül öncélú mozgóképekre is ennyi időt hajlandóak szánni. Egészségükre.

Ettől független nem gondolnám azt, hogy akár én, akár bárki más, aki a művészfilmeket előtérbe helyezné, ne szeretne és tudna kikapcsolódni, elmerülni egy filmben. Nem minden komoly filmben vannak végtelenül komplex dialógusok, nem mindegyik cselekménye követhetetlenül kusza, sőt, ezek az “artfilmek” szerintem gyakran sokkal egyszerűbbek, mint a nagyköltségvetésű “társaik”. Legalábbis egyszerűbbnek hatnak, hathatnak. Csak hát előbbiek általában igazi mélységgel és tartalommal rendelkeznek, utóbbiak pedig alapvetően tömeggyártott termékek sorát erősítik. Ennek ellenére mindkét csoportban található jó és rossz produkció is, és bizony, olykor-olykor, bizonyos rendezők keze nyomán mintha érezni lehetne, hogy van valahol egy egészséges köztes állapot is.

A Meek’s Cutoff ettől független vérbeli művészfilm. Még a műfajához képest is elég visszafogott, szóval ha valami pörgősebb, adrenalindús, ereszd el a hajad féle dologra vágysz, akkor ez nem a te filmed. Ha viszont szeretnél – bő másfél órára – egy olyan világba csöppenni, amilyennek részesei ma már nem igazán lehetnénk, illetve nem veted meg, hogy egy olyan, western köntösbe öltöztetett road movie-t nézz meg, amelynek hétköznapi, sivár tájképei, a hihetetlenül erős fényképezéssel és operatőri munkával, valamint a film atmoszférájához abszolút passzoló dallamokat varázsoló Jeff Grace közreműködésével egy olyan tökéletesen egyben lévő film érzetét keltik, amelyet ha megtekintesz, jó eséllyel az életben nem felejted el, akkor ne nagyon halogasd tovább, tégy egy próbát vele.

Engem megvettek kilóra, annyira, hogy szépen sorban szerzem is be a hölgy összes hozzáférhető filmjét. Sajnos ezt a remeket csak egy agyontömörített SD verzióban tudtam megtekinteni… Mit nem adnék egy HDR-es 4K verzióért… De persze nem vagyok telhetetlen, ezt a polcon kell tudni valahogy, és kint van blu-ray kiadás belőle, de plakát is kellene, fotó is, keret is, plusz ott van még a többi filmje is, és hát ki tudja mennyi új kedvencem lesz még tőle… Így 2021 végén nem gondoltam volna, hogy tudok még filmeknek így örülni, de hát mit tagadjam, újra gyereknek érzem magam. Az év végi rangsorolás első helyezettjének várományosától még az sem kizárt, hogy az itt még nem publikált all time toplistámon is egy igen előkelő helyen szerepeljen majd.

10/10

Szépséges fiatalság

Az alábbi képeken szereplő hölgyeményre legelőször a The Killing harmadik etapjában lettem figyelmes, aki akkor még csupán 18 éves volt, és – kis túlzással – a körmöm lerágtam érte…

Nem, talán nem a világ legaranyosabb, legnőiesebb vagy legszebb színésznője, de van valamiféle vagány kisugárzása. Mondhatnám azt rá, hogy jelenség? Talán. Egy biztos, azt sem tudom hirtelen melyik képet tegyem fel, vegyem előre… Ja, majdnem lemaradt; Julia Sarah Stone a becses neve a színésznőnek.

Ray Donovan – S01 – 2013

Amikor láttam Ann Biderman sorozatának pilot részét, tudtam, hogy simán nagy kedvenc lehet belőle, mert alapozásnak, ígéretnek ez szinte hibátlan nyitás volt. A zene olykor különösen nyomasztó, a képek szépek, a casting erős, a sztori és az évad felvezetése meg olyan, amilyennek lennie kell. Valószínűleg én is így csapnék a lovak közé egy krimi esetében; egy kisebb üggyel bemutatnám miként is dolgozik a címszereplő és csapata, miközben emellett folyamatosan egyre nagyobb fókuszt helyeznék a családra és bizonyos kapcsolatok, konfliktusok hátterének – még azért árnyaltabb – taglalására.

Persze Biderman nem kezdő, a Southland c. sorozatával már sokak szerint bizonyított, és mit tagadjam, számomra sem volt mellékes, hogy korábban egy ilyen produkcióval tudott előrukkolni – nem véletlen…

A Ray Donovant-t zseniálisan alakító Liev Schreiber egy olyan magánnyomozót alakít, aki – ilyen-olyan módszerekkel –, különböző problémák megszüntetésével keresi a kenyerét.

Szóval tényleg piszok erős kis első rész volt, és ez mindig eléggé örömteli érzés; kiváltképp amikor olyan darabról van szó, amelyet illetően hét évados elmaradásban vagyok… Hogy aztán mire mentünk ezzel az erős első benyomással? Hát arra mindenképpen, hogy a prioritási listán az első helyre kerüljön, mert bizony az első rész nem árult zsákbamacskát; pontosan arról és úgy mesélt a későbbiek során a sorozat, ahogyan szeretném, hogy egy ehhez hasonló, komplex krimi láttassa magát. Az első etapban nem voltak földbedöngölő meglepetések, néhány történés olykor már szinte kiszámítható volt, de én ezzel meg úgy vagyok, hogy a valós világ sem kérdezi meg, hogy ez vagy az most elég csavaros lett-e… Néha csak megtörténnek a dolgok. Úgy, ahogy a logika és a józan ész diktálja…

Ettől még a Ray Donovan első évada tartogat kellemes fordulatokat és bizony a történet íve is nagyon szépen lett kirajzolva. Izgalmas volt és drámai, olyan beszélgetésekkel, és olyan momentumokkal, amelyeket bármelyik sorozat megirigyelhetne magának. És tette mindent úgy, hogy abszolút nem érződött mesterkéltnek semmilyen szinten. Konkrétan az történt, hogy ma, amikor letudtam az utolsó epizódot, el kellett döntenem trakt.tv-n hány pontot adok erre az első etapra, és hát mivel nálam minden rész 8 pontot ért, az utolsó meg 9-et, adta magát a 8-as, de persze ha mondjuk 8.4-es lenne az összes epizód, az utolsó meg 9.3, és kicsit jószívű vagyok, akkor mehetett volna ez első évadra 9 pont is… Viszont azért ez egy szélsőséges példa volt, maradjunk annyiban, hogy ez egy erős 8-as lett, ami után viszont agyaltam azon, hogy ha ez 8, akkor ez meg az nem lehet 7 pont… Szóval szépen lepontoztam konkrétan a Lethal Weapon első részét, a The Resident első három részét, és bizony az első és a harmadik Arcane epizód is túlértékeltnek hatott így a Donovan családban történteket szemlézve.

Alapvetően nem epizodikus jellegű a történet, van egy főszál, és ez van szépen lassan felépítve. Ami miatt piszok mód ígéretes az egész, az az, hogy elég sok karaktert mozgat meg a sorozat, így pedig bőven rendelkezik olyan tartalékokkal, amelyek akár a legnagyobb kedvencek közé is repíthetik ezt a szériát. Rengeteg mindenkiről viszonylag árnyalt kép rajzolódik még ki csak előttünk, ennek ellenére már most is szinte kivétel nélkül mindenki érdekes, és ezek roppant jó előjelek.

Az első évad központi eleme és témája a család volt, és ennyi szereplő mellett nem is volt más járható út, mint a családtagok között fennálló viszony okainak részletezése, felfedése. Ha nem ezt helyezték volna előtérbe, akkor bizonyos figurák csak lógtak volna a nagy semmiben, így viszont egy remek kezdésen vagyunk túl, amely után a második évadban elképzelésem nincs, hogy milyen irányba is terelik majd az eseményeket az írók…

Búcsúzásnak meg legyen itt egy dal a soundtrackről.

The Killing of Two Lovers [ Két szerető meggyilkolása ] – 2020

Ritka nagy kincs ez a film. Mi is lehetne az, ami ilyen jól sikerült, de mindössze 2900 értékelésnél tart imdb-n, annak ellenére, hogy már egy ideje be lett mutatva, illetve ki lett adva? Valószínűleg nem ez lesz a legkiemelkedőbb cím az idei toplistámon, de ettől még egy végtelenül szikár, következetes, jéghideg, de valahogy mégis szívet melengető, majd másfél órás produkcióról van szó, amelyet a kritikusok is eléggé szerettek.

Különleges a “zenei” aláfestés, amely akár egy thriller vagy horror egyes jelenetei mellé is passzolna, remekbe szabott az, ahogyan az elején az atmoszférát megteremtik, és igazság szerint egy rossz szavam nem lehet a produkcióra. A párbeszédek valóságosak; ritkán mondok ilyet akár film, akár sorozat kapcsán, de itt egy felesleges szó nincs, nincs semmi sallang. Valódi, hétköznapi problémákat tárgyalnak ki a diskurzusok során, melyek elképesztően valószerűek és gyakran könyörtelenül húsba vágóak.

A táj és a környék csodálatos, ahogyan a fényképezés és a feszültségkeltés is az. A színészek pedig elsőrangúak. Nem vicc, a gyerekektől kezdve mindenki hozza azt amit kell, meglepően erős darab ilyen szinten, nincsenek túljátszott szerepek, nincsenek bénácska pillanatok, ez a mozgókép valóban minden pillanatában hiteles képet fest az átlagemberek problémáival kapcsolatosan.

Clayne Crawford pedig valami eszméletlen átéléssel hozza azt a családfőt, aki olykor sem továbblépni, sem küzdeni nem látszik elég erősnek. Egy igazi érzelmes alakítás ez, mely során végre nem az anya kerül a történet középpontjába. A film tempója kellemes, bár bizonyos jeleneteken elidőzünk, de ezen percek – a különböző beállítások és operatőri munka miatt – elrepülnek, a többi pedig szinte már magával sodorja az embert.

Kár lenne innentől kedve minden szóért, az év egyik nagy meglepetése. Clayne Crawford pedig valami hihetetlen alakítást nyújt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire komoly az, amit láthattunk. Utána is néztem, hogy tőle mit láttam korábban, és trakt.tv-s profilom szerint eddig csak a Justified és a Jericho c. sorozatokban találkozhattam vele. Hát ezek alapján vannak hiányosságaim… Mondom ezt úgy, hogy közben tudom, látom, hogy a Halálos fegyver c. sorozatban is ő játszott, és azt elég sokan szerették (mármint az első két évadot), aztán mivel nekem az egyik kedvenc filmsorozatomról van szó, hát adja magát, hogy ma be is próbáljam végre…

Addig meg – csak így zárásnak – annyit szeretnék még megjegyezni, hogy az úr ezzel a szerepével nálam eddig magabiztosan az év színésze és felfedezettje is egyben. Remélem megéri figyelni rá a jövőben is.

Cold War [ Hidegháború ] – 2019

Pawel Pawlikowski a 2013-as Ida elsöprő sikere után (91% metacritic-es átlag mellett a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díja, valamint számtalan egyéb jelölés és elismerés) 2018-ban új filmmel jelentkezett.

Bevallom az úrtól még – jó régen – csak a My Summer of Love c. alkotást láttam, és hát akkor meglehetősen közömbösen hatott rám, csupán csak az egynek elmegy kategóriába tudtam besorolni. Azt viszont egyből sejtettem – amikor először megláttam a Cold War posztert –, hogy ezen esetben valami igazán különleges élményről lehet majd szó. A visszafogott poszter, a kontrasztos fekete-fehér kép, a kompozíció mind nagyon jó benyomást tettek rám. Nagyon megszerettem (már amennyire egy posztert meg lehet), és tudtam, hogy előbb-utóbb sorra kerül majd, annak ellenére is, hogy a zenei műfaj nem feltétlenül tartozik a kedvenceim közé.

Néhány napja végre valahára hát megnéztem, és nem mondhatnám azt, hogy a lelkesedésem nem volt jogos, mert ez a film zseniális képi világgal rendelkezik. A képarány, a helyszínek, a mélységélesség és árnyalatok finomsága, egyszerűen magával ragad, és már önmagában ezért is érdemes megnézni ezt a mindössze 90 perces filmet. Elég nagy gond viszont, hogy ezt leszámítva én meglehetősen üresnek érzem az egészet. Pedig a háború utáni időszak, és a film által átfogott sok-sok év ideális teret biztosított volna egy komplex, személyes, élményekkel és drámákkal tarkított történet lefestéséhez. Ehhez képest itt van nekünk egy olyan – viszonylag rövid – film, amelynek nem elhanyagolható részét a zenés és táncos részek teszik ki…

Ez azonban még csak a jéghegy csúcsa. Problémám van a karakterek közötti kommunikációval, azzal, hogy néha csak úgy megtörténnek a dolgok, később aztán ez az egész a nagy semmiben lógva hagyja a lelkes nézőt, arról nem is beszélve, hogy olykor mennyire mesterkéltnek is hatnak bizonyos drámázások. Nem, nem arról van szó, hogy a két főszereplő közötti viszony bemutatása során ne lennének hiteles, gyönyörű képekkel megáldott jelenetek, és szituációk, hanem arról, hogy olyan érzése van az embernek, mintha bizonyos köztes állapotokat, helyzeteket elfelejtettek volna megmutatni. Nyilván felesleges most belemenni, hogy egy kapcsolat mitől és hogyan lehet működőképes hosszabb távon, de itt olyan érzése van néha az embernek, hogy nem elég, hogy keveset beszélnek – idejük pedig lenne rá –, hanem még hibát is hibára halmozva élik le életük legfontosabb szakaszát.

Szerelmes film ez egyébként a javából, ahol persze a kor szokásos szellemével is meg kell valamilyen szinten küzdeniük, de nekem ez kevés volt, érzelmileg kicsit sem facsart ki, a közelében nem járt ennek. Mindezek mellett valahol mindkét szereplőt a totális érdektelenség fátyla lengte körül. Egy jobban megírt forgatókönyvvel, több szereplővel, jobb dialógusokkal, legalább plusz 30-40 perc játékidővel bizony akár egy igazi klasszikus is születhetett volna ebből a vizuális csodából, így viszont számomra megmarad annak, aminek egyébként szerintem mindig is tökéletes lesz; egy csodálatos mozgóképes körítés során bemutatott lenyűgöző fényképalbumnak.

I Lost My Body [ Keresem a testem ] – 2019

Ma, november 3-án néztem meg ezt a fenti kis csodát. Nem, nem most jött velem szembe, régóta a várólistámon van, de valamiért csak elodáztam eddig, míg aztán ma a netflixen addig szemléztem a néznivalókat, amíg – miközben épp a telefonommal babráltam egy kicsit, – a háttérben elindult a szokásos automatikus előnézet – akkor éppen ennél a címnél. Ment is egy ideig, hogy aztán igen, rögtön beszippantson az ott hallott zenerészlet, arról már nem is beszélve, hogy abban a pillanatban amint felnéztem, azonnal megfogtak a képek is. Milyen szerencsém volt egyébként ezzel most, hiszen alapvetően kerülök mindenféle előzetest; szeretem mindenféle információmorzsa nélkül megnézni a filmeket. Szóval a lényeg annyi, hogy nem húztam hát tovább az időt…

Milyen volt? Szenzációs. Mármint tényleg. Imádom, hogy szépen van rajzolva, imádom, hogy nincs ilyen – számomra már félig meddig berögzült – “animés betegsége”, minthogy idiótaságokat csinálnak, meg grimaszolnak fél napokat a karakterek. Ez egy hús-vér dráma. Szó szerint az. Jérémy Clapin első egész estés története vérbeli, felnőtteknek szánt animációs produkció, melyet a Netflix nem is véletlen karolt fel: az Oscar-jelölés mellé számtalan más egyéb díjra is érdemesnek tartották a francia úr munkáját.

A film cselekménye több szálon fut, ezalatt a képek, a színek, a beállítások végig meglehetősen visszafogottak, szürkésen, kékesen hűvösek, ez pedig abszolút korrekt keretet teremet a szinte thrillerbe illő filmzenével karöltve. Ebben a 81 percben viszonylag kevés a párbeszéd, de azok jól megírtak, egyszerűek, hétköznapiak, olyanok, amilyenek egy ilyen világban általában lenni szoktak. Egy olyan srác a főszereplője ennek a keserédes és melankolikus utazásnak, akiben látszólag semmi extra nincs. Olyan, mint mi mindannyian; kiskorában kisebb-nagyobb álmokat dédelgetett, mialatt a szülei igyekeztek jó irányba terelgetni minden apróbb megmozdulását…

Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik az egyébként sem túl pozitív nyitány után egyre fagyosabbá a légkör. Szerintem annak ellenére meglepően sok témával tud szolgálni ez a film, hogy a normálisan és valamilyen szinten komplexen megírt karakterek számát illetően nem beszélhetünk többről, mint a főszereplőről magáról. Ennek ellenére nem lesz öncélú a mű, sőt, talán pont azért tud ennyire jól kiteljesedni, mert nem kalandozunk el céltalanul ide-oda, csupán azért mondjuk, hogy a játékidőt növeljük.

Ezen remekmű a megtekintése után sem enged, bizonyos képei, jelenetei örökre belém égtek. Arról nem is beszélve, hogy most megy le már harmadszor egymás után a Dan Levy által szerzett filmzene. Az elengedés, a vágyakozás, a remény, a veszteségek és az első szerelem filmje ez, egy olyan nagyszerű film, amelyet minden valamire való filmrajongónak látnia kell.

Maid [ Egy szobalány vallomása ] – 2021

John Wells sorozata az idei szezon egyik nagy meglepetése, na persze nem azért mert jó sikerült, hiszen az úr olyan sorozatoknál működött közre rendezőként és/vagy íróként mint a Shameless, Animal Kingdom, Vészhelyzet vagy éppen a Southland. A jogos kritikai és közönségsiker mellett azonban még így sem várhatta senki, hogy ilyen szép számokat produkáljon a sorozat. Ha a várakozások beigazolódnak, akkor 67 millió felhasználói account alatt indították el a sorozat pilot részét. Ami azért döbbenetes valahol, mert ez nem egy nagyköltségvetésű vagy önmagában nagy hype-ot kapó sorozat, hiszen már a téma maga is, hát hogyan is mondjam; meglehetősen visszafogott választás. Egy tapasztalt úr sorozatáról van szó tehát, melyben egy fiatal szobalány történetét követhetjük figyelemmel. Egy olyan utazás részesei lehetünk, amelynek megtekintése során kétségtelenné válik majd mindenkiben, hogy mennyire profin összerakott munkáról is van itt szó.. A képek, a hangulat, a zenék, a casting maga, az írásról és rendezésről nem beszélve.

Ha röviden ki kellene fejteni, hogy mi tőről fakadt is ez valójában, akkor leginkább egyfajta családcentrikus, egzisztenciális drámáról beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben szükséges “egy konfliktus”, ami lényegében az egész történet gerincét alkotja. Ennek ellenére a sorozat nem ragad le egy kiemelt probléma taglalásánál, rengeteg dologra, karakterre hatással vannak bizonyos döntések, és részben ez is teszi olyan hitelessé azt.  

Mondhatnánk, hogy oké-oké, hitelesség ide vagy oda, mindezek mellett még mindig kissé értetlenkedve állhatunk azon tény előtt, hogy ilyen felfokozott az érdeklődés a sorozat iránt. Habár már említettem, hogy mennyire jó a casting, úgy érzem nem lehet eléggé dicsérni a színészeket, mert tényleg mindenki csúcsformában van, a főszereplő hölgy, Margaret Qualley például maga a bájos kisangyal ebben a darabban, akinek ha vannak is hibái, ki nem tudna egy ilyen anyukával könnyedén azonosulni, ki nem szeretne egy ennyire szerető édesanyát maga mellett tudni? Szerintem egy ilyen kedves arc, egy ilyen főszereplő már önnön valójában is rengeteget hozzá tud tenni egy sorozat népszerűségéhez; bátran állítom, hogy jobbat tényleg nem is választhattak volna.

Térjünk azonban vissza a cselekmény vázlatosabb, vagy inkább felsorolásszerű ismertetéséhez; mint említettem, tényleg van itt minden, ami adná is magát a valóságban; korán bevállalt gyerek, nem teljesen oké párkapcsolat, bántalmazás, elcseszett családi háttér, nélkülözés, kiútkeresés, aztán a szociális háló gyengesége és hiánya is felvetődik, miközben – kissé indirekt módon valahol – áthatja az egészet a “felső tízezer, az elit” és a rendszer alapvető kritikája is.

A sorozat egyik nagy erénye, hogy nem megy át szélsőségekbe; nem válik öncélúan sokkolóvá, nem hajszolják a nézőt – erősebb vagy gyengébb cliffhangerekkel – az újabb és újabb részek felé. További, szinte elvitathatatlan érdeme az alkotóknak, hogy a didaktikusság nem nagyon jellemzője az írásnak. Valóban nem célja ítélkezni senki és semmi felett; majd szépen a nézők, azaz mi levonjuk a megfelelő következtetéseket, és pálcát törünk azok felett akik erre rászolgáltak. Ezen sorsa érdemes karakterekből ellenben elég kevés van, mert a legtöbben kellőképpen árnyaltak, nincsenek igazán jó és rossz figurák, és hát nem is kell részleteznem szerintem, hogy ez milyen jót is tesz ennek a minisorozatnak.

Nagyon szerettem ezt az évadot. Ha kell, akkor lehangoló, rosszabb esetben feszült pillanatokkal tarkított, ha kell akkor megmosolyogtató, szívet melengető jelenetekkel próbál bennünket szinten tartani, szóval egy igazi kis érzelmi hullámvasútról beszélhetünk, amelyben a problémák és a megoldások sem mindig úgy és onnan érkeznek, ahonnan az ember várná őket. Én pedig – mindezek után – roppant hálás vagyok ezért a sorozatért, nagy valószínűség szerint az idei toplistámon is előkelő helyen fog szerepelni.