július 2021

Jack Ketchum – A szomszéd lány [ The Girl Next Door ]

Stephen King utószójában többek között az alábbi sorokat is olvashatjátok a regény után: “ahogy a régi mondás is tartja, az életben csak két dolog biztos: a halál és az adózás, ezekhez azonban hozzátehetek egy harmadikat: a Disney Pictures soha nem fog filmet készíteni valamelyik Jack Ketchum-regényből. És akkor ez még csak finom árnyalása a dolgoknak.

Nehéz olvasmány volt. Bosszantó. Káromkodós. A nem túl ideális körülmények ellenére is letudtam egy nap alatt. Hogy miért? Na igen, ez is megérne egy misét. Lehet azért mert alapból különösen gyengéim az ehhez hasonló történetek. Nem, nem elsősorban a műfaji elemekre gondolok, hanem amikor szimplán elesett, gyenge, törékeny fiatalokért kell és lehet szorítani. Kétségtelen, hogy minden filmben, könyvben van valakiért izgulni, de a kiszolgáltatottság mértékétől nehéz ugye elvonatkoztatni… Olyan események leírása ez, amelyről ha nem tudnánk, olvashatnánk, hogy valóban megtörténtek, jószerivel el sem hinnénk azokat. Igen, a szerző itt-ott módosított rajta, a lényegen azonban ezek semmit nem változtatnak…

Ki is egyébként az a Jack Ketchum? Itthon ezt az egyetlen egy könyvét fordították le, pedig egyébként a szakma díjazza az alkotásait, ezt bizonyítja többet közt az is, hogy négy Bram Stoker-díjat is bezsebelt az évek alatt. Valahogy azonban nem lett soha akkora átütő sikere (már ahogy nézem és olvasgatom), inkább egy viszonylag szűkebb olvasóréteg tekint rá szinte kultikus íróként. Egy regény alapján én persze nem tudom eldönteni, hogy mennyire maradandó alkotásokkal halmozott el bennünket, de az biztos, hogy ha mást már soha nem is olvasok el tőle, ennek az emléke örökké kísérteni fog… Simán el tudom képzelni, hogy egyes gyanútlan olvasók a regény felénél leteszik a könyvet (rosszabb esetben kihajítják az ablakon), vagy egy olyan félreeső helyre teszik a lakásban, ahonnan aztán talán soha többé nem kerül a szemük elé. Közhelyek sorát említhetném; mármint pl. “oda az emberiségbe vetett hitem”, meg egyébként eddig is megvolt a véleményem a gyerekekről, ezek után meg… Szóval lapozzunk is inkább, hiszen mindenki levonja majd a maga kis tanulságát a történtekből, mely egyébként nem csupán állít, hanem bizony elég sok kérdés is felvet az emberben…

Egy kalandos kis sztori ígéretét hordozta magában a regény első néhány fejezete, hogy aztán később világossá váljon bennünk; ebben a történetben nem sok köszönet lesz. Kiakasztott? Igen. Bazdmegoltam? Igen. Mégis tovább olvastam, pedig roppant mód nem szeretem az öncélú erőszak-ábrázolást, itt azonban valamilyen szinten gyerekké váltam én is, olyan gyerekké, aki impulzusokra vágyakozik. Meg persze kíváncsi voltam arra is, hogy meddig megyek, illetve meddig mennek el, miközben iszonyatosan vártam valamiféle feloldozást. Arról nem is beszélve, hogy most komolyan, ha félbehagyom csak azért, mert finnyás vagyok, az olyan érzéssel töltött volna el, mintha magukra hagytam volna a gyerekeket. Lehet hülyeségnek hangzik, de biztos vagyok benne, hogy ha nem olvasom végig, akkor meg azért kattogott volna rajta az agyam…

A történet az 1950-es évek Amerikájában játszódik. Az író egyes szám első személyben mesél a történtekről; az egyik karakter, David szemszögéből nézhetjük vissza az eseményeket. David már felnőttként éli életét, és így meséli el nekünk a történteket. Ezzel az író a fókuszt valamilyen szinten áthelyezi a többi karakterre, hiszen az elejétől kezdve tudjuk, hogy Davidért már “nem kell izgulnunk”.

A történet valamilyen szinten roppant egyszerű, ennek ellenére cseppet sem unalmas; a folyamatosan növekvő feszültség, a fojtogató légkör bizony magával ragadják az embert. Akinek van kedve, olvassa el a fülszöveget. Ha esetleg már ez is felkeltette az érdeklődésedet, olvasd el mindenféle háttérinformáció nélkül. A fenti “morzsák” alapján szerintem el lehet dönteni, hogy magadba akarod-e szívni ezt a dohos, penészes és állott levegőt.

Hogy kinek ajánlanám? Mindenkinek. De lehet senkinek sem. Nehéz ügy. A pontszám ettől független nem is lehet más. Olvastam már sokkal monumentálisabb könyvet, sokszor rengeteg remek fordulattal, sok színes karakterrel, jellemfejlődésekkel és még sorolhatnám. Hatásosabbat viszont nem sokat. Szerintem már nem is fogok…

10/10

Andy Weir – A ​Hail Mary-küldetés [ Project Hail Mary ]

Szereted a sci-fi-t? Feltétlen olvasd el ezt a könyvet! Szereted a pörgős, könnyen olvasható, azaz végtelenül szórakoztató, de okos és rendkívül jól megírt történeteket? Nem kell tovább keresned; minél hamarabb vedd a kezedbe Andy Weir új remekművét. Én szóltam!

Tényleg nem is tudom, hol kezdjem. Nehéz egy ilyen regényről úgy írni, hogy a lehető leginkább spoiler-mentes maradjon az ember, de megpróbálkozom megfogalmazni, számomra miért is volt annyira zseniális az egész.

A történetben nincs túl sok karakter, mondhatnám, hogy valamilyen szinten egy túlélődráma ez is, mint amilyen A marsi (Mentőexpedíció) volt, de annál ez azért sokkal több. Ezúttal sokkal nagyobb a tét, ennek ellenére mégsem esik abba a hibába az író, hogy a központi téma okán a karakterekkel nem foglalkozik eleget. Persze igen, a fókuszpontok ettől még a döntéseken és azok következményein lesznek; magától értetődő, hogy ez nem egy mélylélektani dráma, de ettől még van mélysége a dolgoknak, valóban van egyfajta lelke az írásnak – azaz nem csupán egy könyvre skiccelt nagyköltségvetésű showműsor az egész.

Egy napja olvastam ki, de rengeteg jelenet már most állítom, hogy úgy beleégett a fejembe, hogy bármikor fel tudnám őket idézni a későbbiekben. Ha azt hiszed, hogy ez könyv esetén nem feltétlen lehetséges, hát részben igazad is lenne, de ha elolvasol mondjuk egy 730 oldalas Greg Iles kötetet, esetleg egy Drogháború-t Don Winslow-tól, és nincs valami hihetetlenül jó memóriád, akkor bizony ezekből kb. annyi marad meg évek múltán, hogy hát igen; rohadt jók voltak. És ennyi. Miért? Mert bizonyos történetek több évtizeden átívelően mutatják be bizonyos családok, karakterek, szervezetek és bűnbandák útját, és ezen mennyiségű információhalmazokat sokszor már olvasás közben is nehézkes lehet maximálisan lekövetni. Andy Weir alkotásában ellenben nincs sok karakter. Mint már írtam korábban ez tényleg egy iszonyat könnyen fogyasztható sztori, de ezt nyilván erényként említem meg. Szóval oké, ezen túlmenően fontos még kiemelni, hogy milyen szenzációs jelenetsorokat sikerült papírra vetnie az úrnak. Fenntartások nélkül állítom, hogy szemkápráztató az egész, de annyira, hogy már a könyv olvasása közben is sokszor felmerült bennem, hogy jesszus’, ezt mennyiből és hogyan lehetne megfilmesíteni, illetve konkrétan azon kezdtem el agyalni, hogy én milyen forgatókönyvet írnék, milyen jelenetek hova is kerülnének, milyen zenékkel, no és igen; mennyi pénzből… Mert ez tényleg rohadt látványos egy sztori. Ha már szóba jöttek a filmek, én szerettem a Gravitációt (a zenéje vitathatatlanul jó volt) és a Csillagok között-et is (csak hogy a közelmúltból szemlézzek), de mindkettő mérföldekkel le van maradva Andy Weir víziója mögött. Igazából annyira jól sikerült regényről van szó, hogy én nem bánnám, ha valamelyik streaming szolgáltató megvenné a jogokat, majd készítenének belőle egy minisorozatot. Ha valami, hát akkor ez bizton állítom, hogy megérdemli, hogy semmi, de tényleg semmi nem maradjon ki a mozgóképes verzióból… Nem lenne olcsó, az biztos, de egy erős kezű rendezővel és sok pénzzel gigantikus siker, akár presztízs sorozat is lehetne belőle…

De nem csak a jelenetek jók. A karakterekhez lehet kötődni, érthetőek a motivációk, izgalmas a felütés is maga, miközben az írás épp csak annyira tudományos, hogy az ne menjen az élvezhetőség kárára. Totál közérthető, hiszen minden alá van benne támasztva, de mint írtam; szerencsére semmi nincs túlmagyarázva. Az “akciószegmensek” valamilyen téren ezen leírások, elmélkedések egyfajta pihentető csúcspontjai is egyben, de ettől még nem kizárólagosan csak ezen területén villant nagyokat a szerző.

Sajnos nem sok sci-fi-t olvastam régen (Philip K. Dick és Iain M. Banks azért megfordult párszor nálam), inkább a krimiket preferáltam, de ettől még bátran merem állítani, hogy ez egy igen emlékezetes élmény volt, egy olyan, amelyet lehet még legalább kétszer előveszek az életem során – ezt pedig bizony nem sok regény illetve produkció tudja nálam elérni. Egy ambiciózus küldetés leírása ez; súlyos, drámai és monumentális események láncolatával tolmácsolva, de úgy, hogy közben az emberi lélek fontossága sem merül feledésbe, sőt… A kritika bevezető részétől akár el is tekinthetnénk egyébként, hiszen ha van könyv, amelyet bárkinek szívesen és hezitálás nélkül tudnék ajánlani, akkor Andy Weir írása ott lenne a listám legelején. És ugye ennél nagyobb dicsérettel talán nem is illethetném.

Ha pedig ez sem volna elég, nézzétek meg a véleményeket a goodreads-en vagy a moly.hu-n.

10/10

The Big Sick [ Rögtönzött szerelem ] – 2017

Szeretem a klassz romantikus történeteket. Oké, igazából mindenféle műfajú produkciót kedvelek, csak érjen el egy bizonyos szintet. De hát ezzel meg ki nem van így… Szóval kezdjük elölről. Kezdhetném azzal, hogy lehet engem azért vonzanak be ezek a filmek, mert nem nagyon van magánéletem, aztán tök jól esik elmerülni az ilyen hétköznapi “problémákban”, mint a szerelem. Mármint nyilván nem szeretnék és akarnék folyamatosan akcióorgiákat látni, még akkor sem, ha mondjuk mind felettébb okos sztorival is rendelkezne.

A The Big Sick azonban nem csak attól különleges, hogy kategóriáján túlmutatóan emészthető, hanem tényleg parádés. Olvastam, hogy valaki szerint túl hosszú. Ezen véleményeket óriási baklövésnek gondolom, mert iszonyat jó a tempója; nagyon jót tesz neki, hogy a drámai, a humoros és a romantikus részekkel nem kell kapkodni, szépen átvezetődnek, mindenféle erőltetettség nélkül ki lehet bontani bizonyos szálakat, rá lehet fókuszálni különböző karakterekre. De milyen karakterekre! Nekem már a film első percei is tetszettek, imádom az ilyen – akár csak apróbb – betekintéseket bizonyos közösségek életébe, és akkor hol vagyunk még a fő száltól…

Szerintem végtelenül nem tipikus alkotásról van szó, hiszen nem csupán az általánosnak mondható két központi karakterről szól az egész, hanem az őket körülölelő családtagokról, baráti társaságokról; a hozzájuk fűződő kapcsolatukról. Imádom a film majdnem minden egyes pillanatát; amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, én is morcosabb vagyok, mindezek mellett simán végigszorítom értük ezt a két órát, és hát akárhogy is szeretném csűrni-csavarni; úgy szerethető az egész ahogy van. Komolyan; jelentkezzen aki a megtekintése után tud mondani egy olyan karaktert, akivel valamilyen szinten nem tudott rokonszenvezni. A párbeszédek egyébként ugyancsak zseniálisak, mármint hiába végtelenül egyszerűek általában, de pont ettől működnek, ettől hitelesek, és ne felejtsük el azt sem, hogy ott vannak még a kínosabb, (vagy) humorosabb részek, amelyek szintén nem tolakodóak vagy túlzóak, hanem valóban szerves részét képezik a filmnek.

Zoe Kazan pedig szerintem még sokra viheti. Emily után játszott a Coen tesók netflixes munkájában, valamint David Simon új sorozatában is. Ilyen rövid idő alatt ilyen remek írókkal és rendezőkkel együtt dolgozni, hát nem semmi. És még mennyi minden összejöhet neki a jövőben… Kumail Nanjiani-t pedig leginkább a Silicon Valley c. sorozatból ismerem, nem mondanám, hogy hatalmas kedvencem lenne színészként, de ugye nem is nagyon ismerem a munkásságát, ettől persze itt tetszett amit láttam, abszolút jól hozza ezt a kissé esetlen és félszeg fiatalembert. Azt tudtátok ugye, hogy itt elvileg ő saját magát alakította?

Szerintem ez a film sokkal több annál, mint aminek első nézésre tűnik. Úgy fogalmaz és mesél a kapcsolatokról, a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy… Igen, ide most képzeljetek egy felsorolást. De nem, csak azért sem fogom leírni, körülírni az eseményeit – még ilyen utalások formájában sem. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen feelgood mozgóképet, mármint olyat, amely ilyen könnyedén hozzám nőtt és második megtekintésre sem veszített semmit az erejéből. 2017 egyik legjobb filmje és mellesleg tényleg az évtized romantikus dramedyje. Olyannyira, amelyet bár első megtekintésre is irtó mód kedveltem, de a gyarló énem már csak azért is csupán 9/10-et adott rá, mert hát – szégyen vagy nem szégyen, de – katartikus élmény-vadász volnék, mint a legtöbb hasonló hobbival foglalkozó egyén, de most, “érettebb fejjel”, második nézés után bátrabban oda merek szúrni pontszámmal is: ha ez pl. a Chicago Sun Times, a The Washington Post, The Wall Street Journal és mondjuk a The New York Times szerint 100%, akkor mit érezzem én feszélyezve magam, amikor így felmagasztalom ezt a címet…

Mondhatnám azt is, hogy tökéletes első randi-film, de ez szinte lekezelő címkézése lenne ennek a két órának. Ha meg a másik félnek mégsem működne ez úgy, mint nekünk, legalább hamar kibukna, hogy lehet jobb lenne tovább állnunk…

Craig Thompson – Takarók [ Blankets ]

Bárcsak több ilyen képregény lenne… Persze – magától értetődően – akkor nem lenne Craig Thompson monumentális darabja ennyire különleges. Itt ugyanis – fekete-fehér alapokon – egy szinte hétköznapi felnövéstörténet elevenedik meg a szemeink előtt, amely meglepően jól is működik. Miért? Mert nagyon rendben vannak az arányok, miközben végtelenül letisztult, következetes a történetvezetés, a világ pedig roppant mód valóságos; mondjuk önéletrajzi ihletésű képregényként ez illő is volt. Ennek ellenére én igencsak örülök, hogy nem próbálta meg feldobni a történetet valamiféle szedett-vedett misztikummal, fantasy elemekkel, hanem az megmaradt olyan egyszerűnek, amilyennek annak lennie kellett.

A rajzoktól mondhatnám, hogy elájultam, de hazudnék. Vannak kellemesebb és hatásosabb képek benne, de vizuálisan láttam már sokkal erősebbet – még ha más témában – is. Ennek következtében viszont a vizualitás nem rendelődik fölé a kimondott vagy kimondatlan gondolatoknak, párbeszédeknek; egy koherens, szép ívű történetet tarthatunk a kezeinkben, öncélú grafikai és cselekményvezérlési fogások nélkül.

Nekem az elején egyébként nem jött át különösebben a Takarók. Igazából hasonló sztorit az emberek többsége simán el tudna mesélni. Sőt. De hát ez annyira nem is kérdés ugye, a kulcs az az egészben, hogy az adott alkotás milyen érzéseket tud kiváltani az emberből, hogy mennyire tudsz azonosulni az útkereső fiatalokkal, illetve mennyire segít adott esetben átélni újra a gyerekkort és az első szerelmet… És ebben szerintem kivételesen jó. Nyilvánvaló, hogy van rengeteg, az írótól sokkal különbözőbb személyiség is a világon, akik között sokkal mozgalmasabb és izgalmasabb fiatalkorral rendelkezők is élnek, és bizony az ilyen figuráknak lehet ez a történet kicsit ingerszegény lesz.

Boncolgathatnám másrészről, hogy hol játszódik, hogy milyen konzervatív szülőkkel van dolga a karakternek, hogy mennyire kap kerek egész lezárást ez az életút-fejezet, de felesleges; egyértelmű számomra, hogy ilyen képregényt akárki nem vesz le a polcról. Bátran állítom, hogy aki akár ezen kis írás, akár bármilyen más oldalon található kritika vagy csupán a fülszöveg elolvasása miatt akarja magába szívni ezt a magával ragadó emlékiratot, az biztos vagyok benne, hogy ezzel – nagy eséllyel – új kedvencre lel.

Jómagam a keménytáblás kiadását szereztem be, és milyen jól is tettem… Hiszen valószínűleg szörnyen kevés hasonló mű lesz nem csak a polcaimon, hanem már a könyvesboltokban magukban is. Biztos elő fogom még venni párszor az életben, hiszen ki nem szeretné ezen – maradandó élményekkel tarkított – utazást ismételten újraélni?