Még tavaly volt, hogy a személyes facebook profilomon is megosztottam egy nagyszerű Ghostly Kisses live videót. Azóta aztán nincs facebookozás, de a Ghostly Kisses ismét itt van, és én szerencsére tovább ismerkedtem velük. Az alábbi live felvételen szereplő, és egyébként hihetetlenül csodálatos J’ai demandé à la lune című felvétel volt az, amely azonnal elvarázsolt, és egy átlagos napomból – egy pillanat alatt – mosolygósat varázsolt. És ehhez még szinte zene sem kellett… Mert ahogyan felvezeti az első tételt… Brr. Hát a mosolya, a hangja… Ahogy a mikrofonba kapaszkodik… Szerelem első és sokadik látásra is. 😄 Ez a dal egyébként ennek a feldolgozása.

Na de térjünk rá a második lemezükre, amely szerintem ugyan nem tökéletes még, de alsó hangon is van rajta három annyira jó dal, hogy nem lepődnék meg, ha év végén legalább egyikük a legtöbbet hallgatott szerzemények között mutogatná magát. A zenék után egyébként összeszedtem pár fontosabb gondolatot, amelyet a francia-kanadai énekes-dalszerző, Margaux Sauvé osztott meg egy magazinnal. Érdemes lehet elolvasni. De most a zenéé a főszerep, az első tétel pedig legyen akkor az A Different Kind of Love.

Csodálatos nem? Mármint ahogy a kezeivel táncol közben… Arról nem is beszélve, hogy mennyi fájdalom és érzés hallatszik ki a hangjából… Falakról, szerelmekről, színekről, kudarctól való félelmekről és egy kívánságról szól. No meg arról, hogy „I’ve known a different kind of love / The kind that makes you whole / A place where roots have grown”. Letaglózó. Kár is tovább ragozni, inkább megyek tovább, miközben meghallgatom újra és újra…

 

A következő dal legyen ennek a felvételnek az első tétele, a Green Book. Ez is egy kimondottan melankolikus szerzemény… Mintha egy szakítás után nyerhetnénk betekintést Margaux Sauvé szívébe… Annyira fájdalmas kis dal… Az „I still try to read your mind”-al felvezetett „I wanted to be there” ismétlődő soraival zárni ezt a tételt… Hát ez annyira szomorú… Nem tudom, hogy milyen érzés lehet kiírni magadból mindent – de tényleg mindent –, még ha csak árnyaltan is, és ezt aztán arccal, névvel és tömegek előtt állva, előadva vállalni. És milyen lehet annak, akiről szól mondjuk az adott dal? (Vagy könyv, vagy bármi más.) Oké, van elképzelésem, hogyne lenne, de nem lehet könnyű dolog pont azoknak megosztani magukból ennyit és így, akiket eleve meglehetősen érzékenyen érintettek a dolgok. Annyira, amennyire talán el sem tudjuk mi itt képzelni…

 

És akkor itt az utolsó tétel… Egy lassan építkező, majd meglepően erős és impulzív zárásba torkolló Clay. Nem is igazán tudom… Bár a félelemről szól elsősorban, nekem a ritmusa, üteme miatt valahol inkább erőt ad. Mintha küzdenék a rettegés ellen, mintha saját magam által is felnagyított problémákkal kellene megvívnom egy utolsó csatát. Aztán még egyet… De nem adom fel, hiszen tudom, hogy egyszer lehet vége lesz, egyszer lehet jobb lesz amikor felébredek. Vagy valami ilyesmi. 😅 Gyűlöltem verset elemezni, de igazából lámpalázas is voltam a suliban, szóval volt baj régen rendesen a buksimban. (Nem mintha most nem lenne. 😀)

A lemez egészét még párszor le kellene tudnom, hogy pontozni tudjam… De ez nem befolyásol abban, hogy a fenti tételeket annyira szeressem, amennyire csak lehetséges. (Ha majd eljutok odáig, akkor lesz pontszám is.)

 

Az énekesnő, Margaux Sauvé egyébként az elmúlt néhány évben több szakember segítségét is igénybe vette, hogy jobban megértse életének bizonyos aspektusait, és jobban el tudja fogadni saját magát. Ez a személyes munka határozottan arra késztette, hogy jobban elmerüljön a magánéletében, és komolyabban megalapozza művészi életét, ahogyan az írást, úgy a zeneszerzést is. Mindezen dolgok idővel arra ösztökélték, hogy a nehéz pillanatokról írjon, de mindezt kívülről szemlélve tegye – egyre jobban megbékélve azzal, amit a dalokban kifejezett.

Ezekről a nehéz időszakokról – amelyek nagy hatással voltak az életére – már korábban is beszélt. Egy rossz kapcsolat végül a személyes fejlődéséhez vezetett. A Heaven, Wait megalkotása nagyon sokat segített neki abban, hogy lezárja ezeket az eseményeket, valamint önmaga egyes részeit. „Nagyon erős élmény volt, és tényleg úgy érzem, hogy sok mindentől továbbléptem és fejlődtem.”

„A bizonytalanság és a viszonzatlan szerelem visszatérő témája írásomnak” – elmélkedik. „Azt hiszem, ez a felnőttkoromban tapasztalt bizonytalanságból fakad, és ez nagyon befolyásolta azt, ahogyan a kapcsolatokat látom, mintha mindig is romantikusan láttam volna egy kapcsolatot, szinte hittem a mesékben. Fiatalabb koromban sokszor összetört a szívem” – folytatja Sauvé.

„Most visszatekintve rájöttem, hogy annyira féltem az elutasítástól, hogy a saját viselkedésem végül elutasításhoz vezetett, mindezt pedig a saját bizonytalanságom okozta. Nem tiszteltem vagy szerettem magam annyira, hogy jól bánjanak velem.”

„Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amire rájöttem – sok munkával és egy kis érettséggel –, hogy a legfontosabb az, hogy szeresd magad. Lehet, hogy ez közhelynek hangzik, de valójában nem az.” Hozzáteszi, hogy fiatal romantikusnak lenni torz elképzelésekhez vezethet arról, hogy mit jelent „szerelmesnek” lenni.

Sauvé maga is súlyos depressziós epizódot élt át késői tinédzserkorában, amely a gimnáziumi utolsó évében ágyhoz kötötte, majd barátok nélkül elnyomta a magány. „Különféle okok miatt akkoriban nem diagnosztizáltak, és nem is kaptam kezelést; emiatt aztán a depressziós állapot hosszabb ideig tartott, mint kellett volna. Évekig elhúzódott, mielőtt végül a szakemberekkel folytatott konzultációt követően megoldódott ez a probléma.”

Maga a magány egyébként visszatérő téma a Heaven, Wait-ben. „Évekig úgy éreztem, hogy félreértettek” – folytatja Sauvé. „Ez nagyon magányossá tett, és hiányzott az önbecsülésem. Csak évekkel később jöttem rá, hogy ez depresszió, és nem ez határoz meg emberként. Ezen felismerés hihetetlen megkönnyebbülés volt, miközben ez volt az első lépés az elengedés és az igazi beteljesülés felé az életemben. Ettől még ez az időszak nagyon nehéz volt számomra, különösen abban a korban, amikor az ember felnőtté válik, és ez valóban az egyedülléttől való félelemmel járt.”

„Néha az a benyomásom, hogy nagyon tisztán látjuk a dolgokat másokban, miközben ők nehezen látják így saját magukat – mintha a távolság a másiktól lehetővé tenné, hogy tisztábban lássunk”.

Forrás: The Line of Best Fit