Bin-jip [ Bin-jip – Lopakodó lelkek ] – 2004

Úgy négy napja láttam Kim Ki-duk filmjét. Azt a munkáját, amivel már akkor is szemezgettem, amikor a filmek komolyabban elkezdtek érdekelni. Nem ma volt már az sem… Emlékszem milyen meseszép kiadásban lehetett kapni, ahogyan arra is, hogy annyira birizgálta a fantáziám, hogy annak ellenére is úgy gondoltam szükségem van rá, hogy még egy percet sem láttam belőle. Persze pénzszűke hiányában akkor letettem róla…

Aztán azóta eltelt már egy kis idő… És mit tagadjam; a rendezőtől azóta sem láttam semmit. Gondoltam mi mással kezdjek hát, ha nem azzal amelyet egyik legnagyobb elmaradásaim egyikének tartok… A Bin-jip – Lolakodó lelkek igazán különleges filmélmény. Olyan, amely után legszívesebben semmit nem indítana el az ember egy ideig. Megpróbálhatjuk persze, de nehéz attól az érzéstől szabadulni, amit ez az alkotás kivált a nézőjéből.

A története meglehetősen egyszerű, ám ez mit sem von le az érdemeiből. A Bin-jip akkor is elvarázsol, ha szinte semmit sem értesz belőle. Hogy ez hogyan lehet? A válasz mi sem lehet egyszerűbb: borzasztóan keveset beszélnek benne. Hogy ez zavaró vagy mesterkélt húzás lenne? Abszolút nem. Engem nagyon hamar magával ragadott ez a romantikus kis dráma. Furcsa, hogy valami ennyire nyers és érzelmes, intim és ugyanakkor szinte taszítóan durva egyveleg is legyen egyben. De működik.

Ehhez a filmhez nyilván azért kell egyfajta nyitottság is. (Vagy érzelmi érettség?) Nem azért mert annyira nehezen emészthető művészfilmről lenne szó, sokkal inkább mert ez a produkció meglehetősen meditatív. Olyan csodálatos képekkel és zenékkel érik el ezt a hatást, hogy tényleg öröm nézni.

Számomra azért is kiváltképpen telitalálat volt most, mert néha annyira, de annyira elfáradok már bizonyos beszélgetésekben. Sokat tud alapvetően járni a szám, de néha én is lemerülök… Sőt. Olykor-olykor legszívesebben elbújnék, és hosszú időre magamra zárnám az ajtót… Oké, ennyire nem rossz talán a helyzet. Legalábbis nem mindig. Az ellenben biztos, hogy jó lenne már ennyi idő után, ha kevesebbet kellene (?!) beszélnem, és végre többet tudnék látni, érezni. Akiben kérdésként megfogalmazódna: nem az IKEA-s bútorok összeszerelésénél előforduló enyhe, visszafogott szitkozódásaimat szeretném kiváltani az adott termék önnön valójában való gyönyörködésével, hanem természetesen az emberi kapcsolatokról lenne inkább szó. Szívmelengető volt itt látni, szinte már érezni, hogy a kettős között miképpen alakul a kémia úgy, hogy közben bizony egy árva szót nem szólnak egymáshoz…

Így aztán nem nagyon vannak elcsépeltnek ható szófordulatok, bókok, monológok és dialógusok. Érzékelnek valami szinte megfoghatatlant, aztán így vagy úgy, de reagálnak rá. Annyira bensőséges, meghitt és szép egy ilyen fajta kapcsolat egyes pillanataiba betekintést nyerni, hogy mást nem is nagyon tudok rá mondani, minthogy “ide vele azonnal”. Persze ki nem szeretne így, csendesen pulzálni…

Ennek kissé csúnyácska olvasata lehet, de nem nagyon tudom igazából, hogy miről szól, vagy mit is állít a film. Hiszen tényleg annyi mindent beleláthatunk… Talán persze leginkább a szeretetről és a szerelemről mesél. Egy ilyen szerelemről. Arról, hogy vannak olyan dolgok, amelyek megfogalmazására tett mindennemű kísérlet erőtlen és reménytelen próbálkozás csupán. Ellentmondásos, hogy ilyen gondolatok mellett egy blogon pötyögök, de hát csak nem streamelhetem milyen fejeket vágok filmnézés közben… (Bár egyébként tudom, hogy nagy divatja van a reakciókkal operáló videóknak is…) De nem tudom… Van valami bája, hogy ha akarnék sem nagyon tudnék érdemben idézni a filmből. Ahhoz, hogy átérezd, hogy szerencsés esetben a lelked mélyére hasson nincs más lehetőséged: ezt neked is látnod és hallanod kell.

Azon azonban, hogy mennyire zseniális is a film, lehetne vitatkozni. Nálam sokáig 8-asra állt, de aztán napok után is ezen jár az agyam, és lehet erőt is merítek belőle, sőt… Még az is megeshet, hogy részben ennek hatására változok is kicsit. Tekintsük ezt tudatosnak vagy tudatalattinak, lehet csak egy lépcsőfok lenne ez is. Hogy ez aztán felfelé vagy lefelé vezet majd? Ki tudja… De most tényleg: hányszor mondhatja el egy élet során az ember magáról, hogy egy mozgókép ilyen hatással volt rá?

Nálam nagyon betalált, és már szinte vicces, hogy pont most tekintettem meg, mert annyira aktuálisan mozgott bennem valami ezzel kapcsolatban. És erre itt van egy ilyen film… Néha csak annyira jó lenne csöndben lenni, olvasni a másik tekintetéből, a szemeiből, és szavak nélkül elmondani, elmesélni azt amit az ember érez.

Boncolgathatnám egyéb aspektusaiból az alkotást, belemehetnék a legapróbb részletekbe is… Például, hogy van amikor minden jó (és ártalmatlannak vélt) szándékod ellenére is ostobaságot csinálsz… (Nem, én nem vagyok ilyen…😅) Nem nagy dolgok ezek persze, hiszen ki nem tudja, hogy ilyen az élet… De mindezek ellenére annyira üdítő látni, hogy – bizonyos esetekben – az ember lelke szinte már látható és kézzel fogható módon is össze tud fonódni a másik legapróbb rezdüléseivel is. Igazi kincs birtokában lehet az, aki valami hasonló kapcsolat részesévé válik – miközben szerencsére a Bin-jip – Lopakodó lelkek igazi kincs nekünk, filmkedvelőknek is.

9.1/10

Rectify – S02-S03 – 2013-2016

Az első évad után viszonylag gyorsan letudtam a másodikat és a harmadikat is. Nagy elvárásokkal ültem le a sorozat folytatása elé, mint azt meg is fogalmaztam az első évados írásomban. Szerencsémre cseppet sem kellett csalódnom. Sőt… Egészen elképesztő milyen kiváló kis dráma is ez. Könnyű nagy szavakkal dobálózni, de ha a negyedik évadban így folytatják, a Rectify alsó hangon is a rögtön a legkomolyabb drámák előkelő táborát ékesíti majd a listáimon.

A Rectify ugyanis végtelenül sallangmentes: itt nem ugrálunk feleslegesen az időben, nem hoznak be különböző mellékszereplőket csak azért, hogy feldobják a cselekményt (vagy szimplán húzzák az időt), ezzel is erőltetetten dinamikusabbá téve a dolgokat. Írózatosan profin megírt anyaggal van dolgunk, de ez talán önmagában mit sem érne ilyen karakterek és a köztük vibráló feszültség nélkül.

Hogy mit szeretek a legjobban ebben a sorozatban? Talán azt, ahogyan egymással kommunikálnak. Annyira valóságos, annyira kézzel tapintható minden elemében, hogy azt szavakkal szinte le se lehet írni. Borzasztóan izgalmas, ki, mire és hogyan reagál. Annyira átélhető mindenkinek a maga kis – vagy éppen nagyobb – problémája, hogy tényleg meglehetősen könnyű a legtöbbükkel bizonyos mértékben azonosulni.

Imádom amikor leülnek egy padra, egy teraszra vagy egy akárhol is lévő lépcsőfokra és egymással beszélgetnek. Legyen szó itt akármelyik kettősről is éppen. Olyan kérdésekkel foglalkoznak, olyan dolgokon töprengenek, amelyeken el is kellene egy hasonló helyzetben. Ezekben a gyakran kifejezetten hosszú társalgásokban igazán könnyen el tud merülni az ember – annyira csordultig vannak élettel.

A karaktereket figyelve meg talán az a legnagyobb szenzáció, hogy mennyire is fontos láncszemekként lehet rájuk tekinteni. Mindenkinek fontos szerepe van: ha csak egyiküket levennénk erről a sakktábláról, máris lehet egészen másképpen festene a helyzet. A krimi szál pedig még mindig kifejezetten érdekes, és bár már a harmadik évad végére sejthetjük mi és hogyan történhetett, még mindig nem lehetünk benne teljesen biztosak, hova is futhat még ki ilyen szempontból a sorozat.

Azt hiszem maga a kémia az, amely annyira magával ragadó ebben a mozgóképes kis csodában. Szerintem soha nem láttam még ilyen erős szereplőgárdát korábban. Egyszerűen mindenki lubickol a szerepében. Mintha mindenki érezte volna akkor és ott, hogy valami igazán különleges sorozat alkotási folyamatának kiemelt részeseivé válhattak.

De nyilván mit ér egy kis dráma bármi romantika nélkül ugye? És akkor talán mondhatnám, hogy itt viszik be nekem a kegyelemdöfést. Nevezzük nevén a dolgokat. Volt egy olyan remek csókjelenet az egyik epizódban, amely alatt annyira eltalált zenét raktak be – most a tónusát inkább el sem árulom -, hogy konkrétan magamban könyörögtem a TV-nek, hogy nemár, haggyátok már abba, miért, de tényleg miért…

És akkor még volt egy másik jelenet is… Az egyik szereplő álma. Annyira, de annyira romantikus és megható volt, annyi érzelemmel átitatott, hogy nincs az a távolság, nincs az a tér, nincs az az idő, amelyet ezen jelenetsor ne tudna lélekben áthidalni. Ha a földönkívülieknek meg szeretném mutatni mit is jelent itt nekünk embereknek a vágyakozás – a másik iránt –, mi az az olykor bizony minden józan észt felülíró “szerelem”, akkor annak ellenére is ebből a sorozatból szemléznék, hogy ez alapvetően azért nem is kimondottan romantikus sorozat.

Az teszi talán még izgalmassabbá ezt az egészet, hogy bár az üggyel kapcsolatban lehetnek bizonyos sejtéseink, a karakterek sorsát és a magánéletüket tekintve azonban óriási kérdőjelekkel szembesülhetünk. Soha, de tényleg talán soha nem szorítottam valakikért még úgy, mint ahogyan azt ebben a pár évadban tettem. Kicsit félek az egésztől, mert meglepő lenne, ha egy ilyen széria vége felemelő lenne… Ritka az ilyen, de itt még lehet akkor is törölgetnem kellene az arcomat, ha végül aztán mégis minden óhajom teljesülne…

Ha választanom kellene, melyik kedvencemhez áll a legközelebb, azt mondanám, hogy igen, talán bizonyos elemeiben a Sírhant művekhez. A Rectify azonban kicsit más. Ugyanúgy véresen komoly, ugyanúgy egy családról és a kapcsolatokról szól, csak kicsit máshogy. Mondhatnám azt is, hogy itt még nem vágtak egymáshoz semmit a szereplők… Még… Itt félrenéző tekintetekkel és olykor súlyos, de látszólag visszafogottan, kétszer is jól átgondolt mondatokkal büntetnek leginkább…

Annyira nehéz, aztán közben mégis annyira felemelő ez a sorozat… Annyi ígéretet hordoz magában, annyira elgondolkodtató, annyira mély, annyira furcsán feelgood érzések tetszenek át a lehúzós téma szinte áthatolhatatlanul reménytelen szürkeségén, hogy egy már sokat látott néző is döbbenten meredve néz maga elé…

Legszívesebben befalnám egy nap alatt az utolsó évadot, de most hagyom kicsit ülni a dolgokat. Emésztem még. Hagyom, hogy hasson. Elteszem későbbre. Annyira hatalmas favorit lett már most is a Rectify, hogy ki van csukva számomra, hogy az utolsó évadot egy esetleges darálással tudjam le. Majd kipihenten – nem egy túlórákkal zsúfolt héten – szépen megadom a módját…

2. évad: 9.1/10
3. évad: 9.7/10

1883 – 2021-2022

Nem vagyok kimondottan nagy western rajongó, szakértője a műfajnak meg aztán pláne nem, de az is biztos, hogy fejből fel tudok sorolni olyan filmeket és sorozatokat, amelyek nagy hatással voltak rám, és örök kedvenceim lettek. Jómagam még nagyon kicsiként, a nagyszülőknél olvasva kezdtem ráérezni erre a világra. Mi más lehetett volna az egyik első magával ragadó olvasmányos élményem, mint Karl May: Winnetou címet viselő kalandregénye. Annyira tetszett, hogy az olvasatlan, polcok sokaságán roskadozó Delfin könyvek csábításának sem tudtam egyszer engedni, inkább fogtam magam, és még egyszer elővettem Karl May klasszikusát.

Mit tagadjam, én szeretem Észak-Amerikát, vonzó az a szeszélyes időjárás, a kontinens észak-déli nyitottsága miatt mindig változatosak és jól elkülöníthetőek az évszakok – míg itthon ezt lassan el lehet felejteni… Oké, de hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy az 1883-ban ebből is ízelítőt kapunk. A sztori lényege annyi, hogy néhányan útra kelnek… Valakit egy hőn áhított cél motivál, legyen az a letelepedés egy reményekkel és ígéretekkel teli vidéken, valaki pedig csak kísérőként, pénzért vesz részt az utazásban, felelősséget vállalva azért, hogy a többieket az álmaikhoz közelebb juttassa. Persze nem minden ilyen egyszerű, és bizony ez az út nem kimondottan rövid, és legfőképpen nem veszélytelen. Ma is sokszor hallhatjuk, mondhatjuk, hogy sosem tudhatja az ember, hogy mit hoz majd a holnap… De akkor és ott ez bizony fokozottan érvényes volt.

Alapból szeretek néha belefeledkezni egy eltűnt világba. Egy olyanban, amelyben már soha nem élhetünk valószínűleg viszont. Csipegethetünk, pénzért megválthatunk bizonyos élményeket, elutazhatunk bizonyos régiókba, élményeket szerezhetünk, de közben tudjuk, hogy ott lapul a laptop, okostelefon, fényképezőgép a táskánkban, és néhány nap vagy hét után újra a modern világban találjuk magunkat. Karaktereink táskáiban, kocsijaiban ezúttal nem sok volt. Szívükben viszont talán annál több mindent remélhettek…

Taylor Sheridan az egyik kedvenc mai filmesem. Szinte ipari mennyiségben termeli a mozgóképes produkciókat. És ezek jelentős többsége önmagukban is olyan szintet képviselnek, hogy némelyiküket szinte bármelyik nevesebb rendező és író szívesen magáénak tudná. Ki gondolta volna ezt még akkor, amikor a Sons of Anarchy-ban alakította a rendőrfőkapitány-helyettest…

Az 1883 véleményem szerint a legjobb munkája eddig. Egyszerre kimondottan autentikus és roppant érzelemgazdag – olykor szinte már lírai kis történetnek lehetünk szem- és fültanúi. Nálam teljesen betalált. Önmagában is imádom az ehhez hasonló témákat, de ilyen érzelmi körítéssel, írással, hangulattal és karakterekkel… Legalább a kezdő szettes zsebkendőjét vegye elő mindenki. Az egyik nagy kedvencem egyébként nem is véletlen a Meek’s Cutoff.

A kritikusok egyébként meglepően visszafogottak voltak a sorozattal kapcsolatban. Metacriticen mindössze 12 írást szemléztek, ami azért meglepően alacsony szám a felkapottabb darabokkal összevetve. A hazai sajtó sem túl sokat foglalkozott a sorozattal. De ha ők nem, hát majd én dicsérem ezt az egy évados kis betekintést. Azért is különösen érdekes ez a fajta távolságtartás a sorozatot illetően, mert közben azok akik belekezdenek, illetve végignézik, egyöntetűen magas pontszámokkal jutalmazták a produkciót. IMDb-n a valaha volt 113. legjobb sorozatként találhatjuk meg, miközben trakt.tv-n is impozáns 85-ös értéket találhatunk a cím mellett.

“This just might be the greatest Western on TV since “Lonesome Dove” some 30 years ago.” Írta a Chicago Sun-Times Oldalán megjelent kritikájában Richard Roeper. És azt hiszem igaza van. Milyen jó, hogy a hivatkozott darabot is láttam és egyébként írtam róla már korábban.

Pedig aztán felvetheti az ember, hogy Sheridan sorozatától – ezen esetben – igazán új dolgokat nem kap. De szerintem meg felesleges erőltetetten arra törekedni, hogy korábban el nem mondott történeteket meséljünk el. Minden kornak, minden élethelyzetnek megvannak a maguk kis személyes történetei. Nem azt mondom, hogy káros az új dolgokra való törekvés, de néha elég valamit csak úgy elmesélni, ahogyan az összeállt a fejünkben. Nem kell mindent túlbonyolítani… És azt hiszem, hogy az 1883 pont attól működik ennyire, mert nem szórakozik, trükközik, okoskodik. Nincsenek váltott nézőpontok sem. Elsa – a fentebb és lentebb (is) látható, képen szereplő hölgy – narrátori szerepet is betölt az epizódok alatt. És ez nagyon jól áll neki…

A szereposztásról, a képekről és a zenéről pedig ódákat zenghetnék. Ezek és a történtek hatása olyan érzelmi csúcspontokban kiteljesedő, emlékezetes pillanatokkal gazdagítja a nézőit, amelyre nem sok sorozat képes – hiába készül napjainkban megszámolhatatlanul sok néznivaló.

A fentiek ellenére azonban soha nem hittem, hogy ez a sorozat fogja – akár csak egy pillanat erejéig is – tematizálni a kulturális közbeszédet. Ez a sorozat több annál, mint hogy újságírók részről részre azt boncolgassák, mi és hogyan történhetett benne. Sheridan munkája leginkább talán a szeretetről és a kölcsönös tiszteletről szól. Ahogyan a félelmeinkről és a rájuk válaszul adott támaszokról is. Arról, hogy akkor mennyit is ért és jelentett egy szerelem. Egy egyre inkább (?!) elanyagiasodott világ kiépülésének kapujában az lehetett és volt talán minden, amit az ember az élettől kaphatott. Hogy ez kevés vagy sok? Nem tudom. Majd mindenki eldönti saját maga. Mert el fogjátok dönteni, úgy ahogyan – reményeim szerint – meg is fogjátok tekinteni…

Hasonló arcot vághattam az utolsó két epizód megtekintésekor… Oké-oké, voltam ennél rosszabb állapotban is… Kár is lenne tagadni…

Nem véletlen talán az sem, hogy az 1883 pilot epizódja a második helyen áll a vetítőtermes toplistánkon. És akkor még bizony csak ízelítőt kaphattunk abból, amely ránk vár a későbbiek során… Annyira ritka kis kincs az 1883… Részben talán mert olyan kevés westernt készítenek manapság, hogy tényleg meg kell becsülnünk a létezését. Sheridan tisztelettel, odaadással és hatalmas szívvel készítette el ezt a remekművet. Ehhez képest az általam is nagyon kedvelt Yellowstone szinte már mesébe illő történetecske csupán… Régóta keresek egy olyan minisorozatot, amelyet évről évre bátran elővehetek. Hát azt hiszem, hogy 2023-ban végre megtaláltam mi is legyen az…

9.6/10

Lexie Carroll – Egy feltörekvő tehetség első néhány lépése

A mindössze 18 éves, londoni énekes dalszerző Lexie-vel volt szerencsém YouTube-on összefutni. És mennyire megörültem neki… Ennek oka részben az, hogy szerintem az a legjobb dolog a felnőtt létben, hogy bár tizenéves korunkban belecsöppenünk egy nagy, bonyolult és igen színes világba, egy olyanba, amellyel jó eséllyel betelni sem tudunk majd – miközben a lehetőségek tengernyi tárháza tárul fel előttünk, később, a 30-as éveinkben – persze kellő minőségű érdeklődés mellett –, eljuthatunk oda, hogy bizonyos írókat, zenészeket és filmeseket a kezdetektől nyomon követhetünk… Velük együtt nőhetünk fel, miközben a segítségükkel formálódhatunk tovább…

Na de térjünk rá Lexie-re. A fiatal hölgy azóta ír, amióta csak az eszét tudja. Pontosabban 8 éves korában kezdett el ezzel foglalkozni, miután elkezdett gitározni. Hatalmas rajongója volt Ed Sheerannak. Kezdetben leginkább ő inspirálta, hogy aztán később, a tinédzser évei egy részét teljesen feleméssze Dodie iránti szeretete. Dodie zenéje bizonyosan jelentős hatással volt rá, amikor pedig látta, hogy kedvence is azzal indított, hogy videókat töltött fel a youtubera, elgondolkozott azon, hogy ezt akár ő is megtehetné. (Dodie-t én személyesen egyébként annyira nem ismerem, de itt van egy szépséges dal tőle: No Big Deal (I Love You).) Mostanában Phoebe Bridgers, Cavetown és Holly Humberstone mozgatta meg leginkább.

Lexie hivatalosan 2020-ban kezdett el zenét kiadni a Paint Me in Colours című dalával és a Birthday Cake debütáló EP-jével. A Seven Four Seven Six indie lemezkiadóhoz újonnan szerződött hölgy egy vadonatúj EP-vel érkezik majd májusban, további kislemezek társaságában. De most akkor vágjunk is bele egy friss szerzeményével. A Violet című dalával.

Imádom. Köszöntem a figyelmet. 😅 Na jó, azért ennyivel nem ússza meg senki… Szóval mit szeretek benne a legjobban? Hát elsősorban Lexie hangját és halk szavú énekét. Intim kis hangulatot kölcsönöz a dalainak. Aki ismer, követ vagy olvas az mondjuk nem is nagyon lepődhet meg rajta, hogy ez nekem ennyire tetszik. Ambivalens kicsit, hiszen ez a fajta énekmód egyszerre sugall titokzatosságot, sejtelmességet, talán valamilyen szintű magabiztosság hiányát is feltételezhetjük abból, hogy az ajkait mindössze annyira nyitja ki, hogy azokon át aztán még éppenhogy csak ki tudjanak szökkenni a korábban megírt sorok, ami viszont csak feltételez egyfajta magabiztosságot nem? Ahogyan az is, amiről dalokat ír nekünk.

Ezen szerzeményben ezúttal a küzdelemről, a kitartásról mesél nekünk. Mindannyiunk életében vannak kimondottan nehéz időszakok. Olykor a segítő kezeket sem vesszük észre. Vagy nem akarjuk észrevenni, és bizony eltolunk magunktól mindent és mindenkit. De ne felejtsük el, hogy soha nincs minden veszve. Akkor sem, ha nagyon nehéz beszélni róla… Gyönyörű sorok…

now everybody’s asking where you are
and heaven knows i hate the ghosts
that wore you down and took you over
promise it won’t feel like this for long

A refrén meg aztán – ezzel a remek indie pop hangzással karöltve – egy csodalatos kis szerzemény egyik csúcspontjaként teljesedik ki.

cause violet, violet
i know that you’re tired, tired
but oh you can fight it, fight it
you can fight it, violet
and it’s oh so frightening building back up
when i know your mind is telling you off
oh violet, violet
violet violet

Ezen kis pörgősebb, vidámabb, optimistább hangvételű dal után jöjjön aminek jönnie kell… 😅 Itt van nekünk az alig három hónapja megjelent annual birthday cry.

Annyira szép ez is… Annyira jó és egyszerű megint a videó, és hát Lexie is hozza amit kell. Mit hozza… Sokat nem is szeretnék hozzátenni… Számomra ez a szorongás, a szomorúság dala. És az idő múlásáé. Ami ellen nem sok mindent tehetünk. A legkevesebb amit ilyenkor tehet az ember, hogy azt mondogatja magában, hogy “I’ll be alright tonight“. Ha valamikor ismét nagyon magam alatt leszek, akkor tuti beugrik majd ez a dal. És ha más nem is, ez majd segíteni fog.

I don’t want to cry on my birthday
I hate how the mood changes
Every time I do
But it’s tradition, the annual panic
Another year on this planet
And I haven’t got a clue

But all I want this time
Is to learn how to live in my own damn mind
I’ll be alright tonight
I’ll be alright

I don’t wanna watch my mum getting older
And this house is getting colder
What if nowhere feels like home
And it’s a terrifying time to be somebody’s daughter
Oh there’s bodies in the water
And there’s children in the sky

But all I want this time

Lexie eddig kétségtelen, hogy szinte hibátlan úton jár ahhoz, hogy egyszer még a legnagyobbak közt emlegessük. Ehhez semmi mást nem kell tennie, mint folytatnia amit elkezdett. Minden egyes megmozdulásán, megjelenésén érezni az elhivatottságot, a zene és a művészet iránti rajongását. Legyen az egy klip, vagy akár csak egy kislemezhez tervezett borító… Igen, mert azok is zseniálisak ám… Mutatok is párat.

Az első kettőben a violet, valamint az annual birthday cry, az utolsóban pedig a 2020-as megjelenésű, a when the sun came up címet viselő második EP-jének az artworkjét köszönthetjük.

De ráadásnak legyen itt még egy kedvencem tőle…

Rectify – S01 – 2013-2016

Még egy régi elmaradásom pótolom idén a Rectify c. sorozattal. Pontosan tudtam fejből is, hogy hol is hagytam réges-régen még abba. És ez azért jelent valamit. A második évad első epizódjánál. De ezt sem elkaszáltam, csak hol ez érdekelt, hol az, hol erre volt időm, hol arra… Aminek aztán az lett a vége, hogy 2023-ben tudom majd csak le a szériát. Nagy várakozással övezve ültem hát neki. Olyannyira, hogy miután ismét megnéztem a legelső epizódot, nem tudtam nem megnézni a maradék ötöt, pedig viszonylag nyugodtan ugorhattam volna a második évad első részére…

A Rectify bizony roppant érdekes és nyomasztó sorozat. De valahol kifejezetten felemelő is tud lenni. Nehéz egy utazás ez… Bonyolult, mi több, felkavaró… Ezúttal tényleg nem egyszerű az ember dolga. Most nem csak a szavakat nem találom, hanem gyakran valójában azzal sem voltam tisztában, hogy mit érzek és mit gondolok a látottakat és hallottakat mérlegre téve. Azért írom ezt, mert ezúttal talán saját magunkra vonatkozóan is értékes és elgondolkodtató felismeréseket lehet tenni… Már aki odáig merészkedne…

Az első évad mindössze 6 részes. De milyen hat rész is ez… Nem, nem kell a fejünket kapkodni. Ez nem az a sorozat. De ettől még olyan impulzusok érnek benne, amilyeneket nagyon kevés tartalom képes ilyen magas szinten átadni. Itt olyan érzésem volt, mintha valaki mélyen, a lelkem legeldugottabb bugyraiba is betekintést nyerhetett volna, aztán ha fel voltam rá készülve, ha nem, ha megérdemeltem, ha nem: újra és újra gyomorszájba ütöttek… Témájából adódóan roppant tömény, és súlyos sorozat a Rectify. Annyit bátran elárulhatok, hogy a sztori kiindulópontja az, hogy van egy felnőtt férfi, aki – miután sok-sok évet ült – kiszabadul a börtönből. És hát lehet ártatlanul került oda… A szülei és testvérei kint várják… Van aki elhiszi közülük, hogy semmi vér nem tapad a kezeihez. Nagy meglepetést nem okozok, ha azt mondom, hogy egyesek mindvégig kitartottak és hittek benne. De gondolhatjátok, hogy vannak, akik sosem tettek így…

A kérdés azonban nem olyan egyszerű… Hiszen mi magunk sem tudjuk, hogy mi a teljes igazság. Daniel Holden lehet tényleg ártatlan. De ugyanígy lehet bűnös is. Nem is akármennyire… Egy fiatal lány megölésével és megerőszakolásával csukták le régen… Szóval nem kell csodálkozni, hogy a média meglehetősen felkapja az ügyet, ahogy a helyiek is eléggé felháborodnak azon, hogy ideiglenesen szabadlábra helyezik a fent megnevezett urat. Vannak akik konkrétan a pokolba kívánják…

Ha ő tette, ha nem, valaki szemében így vagy úgy, de már örökre az marad ami – bármi is lesz a végleges döntés. Hogy miért, abba most nem szeretnék jobban belefolyni… Már azt leszámítva, hogy ennek persze van egy nyilvánvaló oka. Ilyenek vagyunk mi emberek. Olykor nehéz belátni, hogy mekkorát, de tényleg milyen hatalmasat is tévedtünk…

Szóval ezer és egy oka van annak, amiért ez a sorozat magával ragad. Aki vevő egy olyan egyszerű, hétköznapi drámára, amely egy nem éppen egyszerű témát dolgoz fel, és képes arra, hogy gondolatban ott legyen teljesen abban a térben és időben, annak könnyen egy igazán maradandó élményben lehet része. Annyi, de annyi mindenről szólt ez az első évad, pedig ugye kimondottan sok minden azért mégsem történt benne. És hát mégis…

Bizonyos apróságok magával rántanak, és olykor szétcincálnak. Nem csak a fájdalomról, a megvetésről, az érzések negatív kivetülésének terhéről beszélek, hanem többek közt a szeretet, a bizalom erejéről, a másokba és önmagunkba vetett hit törékeny illékonyságáról. Megbékélésről, megbocsátásról, egy új kezdet ígéretéről. Arról, hogy mire és hogyan rezonálnak a karakterek. Élnek a lehetőséggel, vagy a félelem mindent áthat és tönkretesz majd? Mennyit segít a hit? Képes az ember egyáltalán ezek után Isten felé fordulni? Ha igen, ha nem, fogja valaki a kezét majd? Vagy egyedül marad?

Az sem mellékes, hogy – nézőként – ki és hogyan áll az emberekhez. A legtöbben szerintem az ártatlanságára tippelnek, de simán lehet, hogy ezzel a tippemmel pofára esnék, és végtelenül naív vagyok. De az sem lenne meglepő, ha a készítők engem is többször jól arcon csapnának a további évadokat szemlélve. A Rectifyben egyébként pont az a lényeg szerintem, hogy hiába is tudnám már most is, hogy valójában mi történt, attól még azt látni, hogy egy család miképpen is kezeli az ilyen helyzetet, mennyire tudják (és akarják) megvédeni a Danielt a külső, taszítóan bántó behatásoktól, előítéletektől és magától a gyűlölettől is, hát az nem csak szimplán érdekes… Kérdéses az is, hogy mi lesz ezzel a nagy családdal a továbbiakban. Mert bizony számtalanszor mintha az árkokat és problémákat nem betemetni próbálnák, hanem csak gyorsan letakarnák, mondván majd kezdünk vele később valamit… Amelynek persze sejthetjük, hogy nem biztos, hogy jó vége lesz…

A Rectify mindenképpen különleges sorozat, és bizony azért izgalmas is. A felmerülő rengeteg kérdésre apránként kapunk válaszokat. Ezek egy részét elhisszük, mert bizonyos dolgokat a saját szemünkkel látunk. Az elmondottak egy részében talán viszont kételkedünk majd. Idővel egyre többet és többet tudunk majd meg. Én személy szerint nagyon-nagyon kíváncsi vagyok. Tudtam azt is, hogy a kritikusok szerették a sorozatot. Szégyen viszont, hogy egy ilyen tartalom mindössze egyetlen díjat és 17 jelölést tudhat magáénak, miközben az utolsó szezon konkrétan 99%-on áll metacriticen, amellyel a valaha volt legjobb (!) sorozat előkelő titulusát is kiérdemelte az oldalon. A pontszám csalóka talán, mert kevésnek érződhet a fentiek olvasatában. De ez csak a történet első kis szeletkéje, egy rövid kis bevezető, amellyel talán egy olyan három évadra fordulhatok rá, amelyet nem csupán elfeledni nem tudok majd, hanem még az is lehet, hogy valamiképpen kicsit más, esetleg több is leszek tőle.

8.4/10

Boygenius: Me & My Dog

Idén is lesz pár jó lemez… Többek közt itt van nekünk a Boygenius is, amely a lent látható három nagyszerű zenész hölgy (Phoebe Bridgers, Julien Baker és Lucy Dacus) 2018-as összeállását követően idén végre megjelenteti az első nagylemezét. Az album címe a “The Record” lesz. Már csak március 31-ig kell kibírnom…

Nem teljesen tudom mit várjak a lemeztől, hiszen kicsit félek tőle. Az első EP-jüket nem nagyon hallgattam agyon, hiszen sokáig alig – illetve csak pocsék minőségben – lehetett beszerezni, és közben a streaming szolgáltatásokat is sikeresen elkerülték vele… Mostanság viszont kezdek ráhangolódni az új lemezre… És hát egyébként is veszem elő a hiányosságaimat, plusz azokat a hanganyagokat szintúgy, amelyek (pár hallgatásos) lenyomatait még mind a mai napig magammal hordozom, de valamiért – egy ideig legalábbis – mégis távolságtartóan viseltettünk egymás iránt…

Azt tudom, hogy a Me & My Dog az régen és ma is kérdés nélkül 10/10-es dal. Iszonyatosan imádtam és imádom. Ahogyan most is kényszeresen mindig visszatérek ehhez a dalhoz… Annyira meseszépen, melankolikusan és szomorúan indul, hogy már szinte meglepő, mennyire jó kis ritmusos dal kerekedik ki belőle… A végére aztán meg kiváltképpen parádés, szinte már karcos kis rockzeneként maradhat meg bennünk. Szóval ez lenne az a tétel, 13:50-től (elvileg időzítve).

A dalszöveg szintén nagyon kedvemre való persze…

We had a great day
Even though we forgot to eat
And you had a bad dream
Then we got no sleep
‘Cause we were kissing

I had a fever
Until I met you
Now you make me cool
But sometimes I still do
Something embarrassing

I never said I’d be all right
Just thought I could hold myself together
But I couldn’t breathe, I went outside
Don’t know why I thought it’d be any better
I’m fine now, it doesn’t matter

I didn’t wanna be this guy
I cried at your show with the teenagers
Tell your friend I’ll be all right
In the morning it won’t matter

I wanna be emaciated
I wanna hear one song without thinking of you
I wish I was on a spaceship
Just me and my dog and an impossible view

I dream about it
And I wake up falling

Itt van még – közkívánatra – egy kicsit máshogy eljátszva is a dal, nekem ez szintén nagyon tetszik.

Szóval mire fel a félelmem? Hát kicsit tartok tőle, hogy ilyen remek zenészek, és alkotók mennyire tudnak összehangoltan dolgozni. Mennyire tudnak majd egységes, koherens dalok összképében ragyogó, minimum remek jelzőkkel illetendő lemezt megírni, amely után aztán a rajongók valóban azt láthatják és hallhatják ki belőle, hogy ennek a fajta egyesülésnek tényleg volt is értelme, és nem elvettek egymástól, hanem hozzátettek valamit – ahogyan a zenéhez, úgy talán egymáshoz is…

Phoebe Bridgers – Egy kép, amely tökéletesen előrevetíti, hogy milyen zenére is számíthatsz

Egyébként ajánlom mindenkinek a fent megnevezett három előadónak utánanézni. Elég korrekt, sőt olykor kiváló anyagokkal jelentkeztek már eddig is. Hoztam kezdésnek néhány kedvenc dalt… Itt van pl. Julian Baker szívszorítóan elénekelt Go Home című szerzeménye, amely egyébiránt végig csupán zongorával kísért… Lucy Dacustól pedig mi mást ajánlhatnék; igen, itt a Hot & Heavy, amely a 40. másodperctől olyan ritmusos, remek ütemmel operáló, nagyszerű dallá növi ki magát, hogy legszívesebben egy órán keresztül erre táncolnék… A billentyűs résztől, leginkább 3:00-tól meg konkrétan feláll minden szőrszál rajtam. Meseszép, hipnotikusan magával ragadó az egész. Olyannyira igaz ez, hogy ettől elfelejtem egy pillanatra, hogy mennyi szarság van a világban – és körülöttem is olykor persze… Konkrétan talán még magáról a levegővételről is megfeledkezem… És akkor jöjjön a Phoebe Bridgers. A személyes kis kedvencem. Nem vagyok ezzel gondolom egyedül. És nem, már csak azért sem a Motion Sickness lesz ajánlva, hanem a Funeral. Még mielőtt nagyon nagy tánci lenne itt kérem szépen. Néha nem tudom, hogy az ilyen dalok miatt legszívesebben a nyakába ugranék valakinek, vagy inkább magamra húznám a takarót, aztán elbújnék a világ elől…

Southland [ Terepen ] – S01-S03 – 2009-2013

4 000 000 emberre mindössze 9 800 rendőr jut Los Angeles városában, akik minden egyes nap védelmezik őket. Róluk szól a Southland sorozata, amely egyes elemeiben hátborzongatóan zseniális, más téren viszont pont ezen erényeiből is adódóan csak szimplán jó. Az alábbi kis írás talán segít nekem és nektek is eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve, és érdemes-e pótolni Ann Biderman öt évados, többet között két Emmy-díjjal kitüntetett sorozatát, amely sokak szerint az egyik legjobb zsarus dráma, amit valaha készítettek.

“A gyilkossági jelentés célja, hogy elmesélje minden áldozat történetét.” Nelli története.

Arról pedig, hogy mennyire felkeltette az érdeklődésem ez a sorozat, mindent elmond, hogy elkezdtem utánanézni, mennyi haláleset is történik Los Angelesben úgy átlagosan. Aztán pillanatokkal később a Los Angeles Times online felületén találtam magam, ahol van egy The Homicide Report nevű oldal, ahol ott virít egy nagy térkép, a bal felső sarokban azzal, hogy 670 embert öltek meg az elmúlt 12 hónapban L.A. megyében, melynek lakossága 9 871 000 fő. Vessük össze ezt a magyarországi adatokkal, ha már lakosságszámot tekintve ennyire közel áll a két érték egymáshoz. A KSH szerint Magyarország népessége 2021. január 1-jén 9 730 526 fő volt. (A tavalyi népszámlálási eredmények csak ’23 első negyedévében várhatóak.) Itthon a qubit cikkében találtam ide vágó adatokat, ahol éves lebontásban is megtekinthetjük, hogyan alakulnak az itteni számok. 2011-ben 164 gyilkosság történt. A számok azóta meredek csökkenésnek indultak, de 2020-ban valami történt, és a havi átlag kiugróan magas lett. (Talán pont a kényszerű összezártság, azaz a covid miatt.) Érdekességképpen összevethetjük L.A. adatait a híresen véres Chicagói számokkal is. 2022-ben csak ebben a szeles városban 692 gyilkosság történt. A lakosság: 2 746 388 fő. A Chicago Tribune szerint 2015-ben összességében több emberölést követtek el, mint bármely más városban, de nem egy főre vetítve. A chicagói rendőrség 2016-os éves bűnügyi statisztikájában arról számolt be, hogy a városban drámai mértékben megnőtt a fegyveres erőszak: 4331 személy esett lövöldözés áldozatává. (Ezek nem mindegyike végződött természetesen halállal. Forrás: Wikipédia.) De persze ha már itt vagyunk vessük össze a várost a várossal. Az NBC Los Angeles azt írja, hogy a 2022-es év végi bűnügyi adatok szerint az LAPD nyomozói 381 emberölést vizsgáltak ki, és ezek közül 92-ben, azaz az esetek 24%-ában az áldozatokat hajléktalanként tüntették fel. Ami azért érdekes, mert ez egy rendkívül aránytalan szám, tekintve, hogy a város több mint 3,8 milliós lakosságának nagyjából mindösszesen 1%-a hajléktalan “csupán”. Szép kis számok, mit ne mondjak…

Durva belegondolni, mennyi mindenkit ölnek meg “csak úgy”. Egy 16 éves lányt, Nelli Rodriguezt például Los Angeles belvárosától délre lőtték le, hogy aztán másnap bele is haljon a sérüléseibe. Egy társát, a 33 éves Rafael Riverát ugyanebben az incidensben agyonlőtték. Még drámaibb, ha elolvassuk, hogyan is találtak rá az elsőként említett fiatal hölgyre. A lövöldözés után tenyerekkel felfelé ült az autóban, és a karjait nézte. Két golyó ütötte seb volt az alkarjában. A lány összeszorította a kezét, aztán a térde közé szorította a karját, és várta a mentőt… A lövöldözés alatt Nelli kétszer sikoltott. Ezt követően szinte semmilyen hangot nem adott, bár a szeme nyitva maradt. Amikor a mentők felemelték, egy apró sóhajt hallatott. Sajnos két golyó is átszakította a mellkasát. Ezek alig látszottak, kívülről nem is véreztek. Édesanyja szerint még az is lehet, hogy Nelli (egy ideig) saját maga sem volt tisztában az őt ért végzetes lövésekkel… És ez csak egyetlenegy eset…

Szóval igen, ehhez is hasonló történetekkel van teli a Southland. Drámákkal, lövöldözésekkel, menekülésekkel és vérrel átítatott az egész. Lehet sok, soknak tűnik. Darálós. Szó szerint az. De ha a számok mögé nézel, megtörtént eseteket olvasol el, akkor rájössz, hogy ez a valóság. Zsaruként nem érsz, nem tudsz mindenki lelki világával foglalkozni. Az is lehet, hogy egy percet sem beszélsz azzal, akinek éppen megmentetted az életét. Mert közben egyik bűnöző és áldozat jön a másik után… Ezt pedig egyszerre izgalmas és elkeserítő is követni.

Amikor megnézek egy mozgóképet, elolvasok egy könyvet, vagy akár csak valakivel beszélgetek, akkor önkénytelenül is mindig eljátszom a gondolattal, hogy mások miért láthatnak bizonyos dolgokat úgy ahogy. Akár a kritikusok, akár a készítők, akár csak a kollégáim, barátaim. Ha egyetértenek velem, ha nem… Ez nyilván hasznos olyan szinten, hogy reflektálni tudjak arra, amiről – sejtésem szerint – beszélni fog az adott illető, és egyébként sem árt, ha nem csak bólogat az ember, miközben lehet amúgy simán elengedjük a fülünk mellett a másik mondandójának egy jelentős szeletét. Szóval ha nekem alapvetően nem is feltétlen tetszik valami, érdekel, kíváncsi vagyok miért szerethetik, méltathatják az adott produkciót annyira. Ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mások véleményét, de segíthet felhívni a figyelmem az adott mű kevésbé magától értetődő erényeire és esetleges hiányosságaira is. Ezek persze annyira magától értetődő dolognak tűnnek, de aztán a hétköznapi élet során valamiért mégis mindig rendszeresen belefutok abba, hogy mennyire ritka ez a fajta megközelítése egy diskurzusnak, vagy csak pusztán egy egyszerű vélemény tolmácsolásának.

A Southland nekem azért tetszik kimondottan, mert ez tényleg a terepmunkáról szól. Hiába szeretem az összetett, sötét ügyeket, amelyeknek gyakorta kibogozhatatlan szálait hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat felgöngyölíteni, ha olykor néha már kifejezetten fárasztó és unalmas is ez a fajta leírása és elmesélése a dolgoknak. Ez kicsit olyan számomra, mint a Vészhelyzet. Csak nyersebb és erőszakosabb. De hát milyen is legyen LA utcáit járva ugye? Itt nem kell világmegváltó bűntényeket és megoldásokat, leleplezéseket várni. De ettől még azt kapod meg, amit eddig így és ebben a formában talán soha nem láthattál. Ez a mocskos utcák végeláthatatlan takarításának rögös küzdelmét mutatja be. Azt, hogy milyen járőrözni, milyen úgy felkelni, hogy sosem tudhatod mi vár rád aznap. Egyfajta szarlapátolásnak tűnik az egész, de hát ha valami ilyen, akkor ilyen. Egy biztos: valakiknek a felszínen, vagy már azt is mondhatnám, hogy lélegeztetőgépen kell tartaniuk a várost. Ennek az olykor kifejezetten reménytelen és sokszor hiábavaló harcnak lehetünk a szem és fültanúi…

Az első évadot egyébiránt még régen láttam. De az eltelt évek után is tudtam, hogy le szeretném egyszer majd tudni a maradék négyet is. Aztán idén eldöntöttem, hogy kicsit jobban odateszem magam idén, és ahelyett, hogy állandóan csak kutatnám a potenciális kis kincseket, letudnám végre azokat, amelyeket csak tologatok magam előtt…

A Southland első évadjától egészen a harmadikig neveztem meg a poszt írásának témáját, és nem véletlen egyben, valamint eléggé általánosan írok róluk, hiszen nincs igazán minőségi ingadozás. (Leszámítva azt, hogy a negyedik évadra becsülettel rákaptam az anyagra. De az utolsó két szezonról majd írok külön egyszer…) Egy biztos: ez egy kegyetlenül menő zsarus sorozat. Imádom, hogy szinte végig kézikamerával dolgoznak benne, imádom, hogy ott ülök a rendőrökkel a járőrkocsiban, velük szállok be és ki, imádom az öltözői ugratásokat, imádom a műszakkezdést, és hát imádom LA meglehetősen mocskos világát is. Annyira persze már nem, hogy oda vágyakozzam… Sőt, inkább kissé riasztó ez az egész, már ami ott megy, és mehet…

A karaktereket tekintve sem panaszkodhatunk. Ami viszont a sorozat “ellen szól”, az az, hogy elég sok szerepelővel dolgoznak benne, és így nehezebben tudunk hozzájuk kötődni. Viszont amikor elkezd összeállni ki és miért olyan amilyen, amikor a sok apróság elkezd lerakódni bennünk velük kapcsolatosan, akkor nincs visszaút, beszippant ez a csapat, ez a közeg, már szinte te is úgy érzed, hogy velük dolgozol. Meglehet a viszonylag nagy team miatt aztán a magánéletükkel egyébként annyira sokat nem foglalkoznak. Csipegethetünk inkább csak. De ez talán – ezekből adódóan – így is van jól. A sorozat ritmusa remek, pörgős kis darabról van szó, nem nagyon van időnk benne kifújni magunkat. Szóval ilyen szinten úgy érzem tökéletesen eltalálták az egyensúlyt.

Egy ideje érik már, hogy írok a sorozatról, és feltétlen meg akartam említeni, hogy mennyire magával ragadott az epizódok openingje, hiába csak 38 másodperc az egész. Kevés az olyan sorozat, amelynél ezt idővel nem léptetem át, itt meg még sosem történt ilyen, pedig már ugye lassan a széria utolsó részeit nyaldosom. Annyira tetszik az alatta hallható zene, hogy rá is kerestem ki a szerző, és szerencsémre meg is találtam. Ahogyan ezt az alább látható, tényleg letagozóan nagyszerű kis videót is, amelyet tegnap vagy harminc alkalommal megnéztem… Feltétlen csekkorjátok ti is. Egy tökéletes kis ízelítő ebből a világból. (Akit az eredeti is érdekel, az hallgassa meg Dulce Pontes Canção do Mar című dalát.)

Ann Biderman alkotása talán néha még túl nyers is. Nem tudom, ezt tényleg majd a sorozat végeztével tudom inkább megítélni. Majd ha ülepedett kicsit bennem az az egész. Szinte alig van a sorozatban zene, nincsenek 3-5 perces dalokkal kisért montázsok az epizódok végén. De hát hogyan is mondjam… Az élethez sincs háttérzene… Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire hálátlan szerep lehet olykor a rendőri munka egy ekkora és etnikailag ennyire sokszínű városban. Néha iszonyatosan durva dolgoknak is a szemtanúi leszünk. Akkor is, ha adott esetben “csupán” csak a tragédia eredményét mutatják meg nekünk…

Nos – mint már említettem –, most járok a negyedik évad közepén, és bátran elmondhatom, hogy ez a legerősebb eddig. Alig várom, hogy letudjam a hátralévő epizódokat. Nem állítanám viszont jelenleg, hogy ez lesz a kedvenc krimim, mert bár hangulatilag nem lehet azzal vádolni, hogy nem törekedne egyediségre, más klasszikus szériákért elsőre jobban tudtam rajongani, inkább magukkal tudtak ragadni. De mindenképpen egy ínyenc falatról beszélhetünk. Ha elkap, akkor nagyon elkap. És ha végképp unod az olykor túlkomplikált, túlírt nyomozós szériákat, és érdekel, milyen is lehet hétköznapi rendőrnek lenni, hát akkor én komolyan mondom, hogy semmi mást nem tudok ehelyett most ajánlani. Csak a Southlandet.

A pontszám ugye az első három évadra vonatkozik elsősorban, de simán benne van, hogy a negyedik és az ötödik a nagyobb kedvencek közé keveredik majd…

7.6/10