Wow, egy gyors zenei kis hírmorzsa így az elejére… Mióta várom én már az új The Cure lemezt, erre ma látom, hogy tényleg kijön idén végre. És mikor? Na mikor?! Hát november 1-én! Ahogyan a Flower Face lemez is. A szülinapomon. Mindkettő. 🎸😎 (Ezek után este írok is egy szép listát, mi mindent szeretnék még… 😅)
De akkor térjünk is át arra, hogy ha már ennyi filmet (idén már 280-nál tartok) és sorozatot nézek, illetve van egy jó kis NAS + médialejátszó párosom, el is kezdtem nagyon szépen és komolyan gyűjteni a mozgóképes tartalmakat. Kimondottan a kedvenceket persze, vagy azokat, amelyeket bármikor újranéznék. Kimondottan jól halad a dolog. De közben nagyon melós is…
Hogy miért? Hát mert pl. már az is sok idő tud lenni, hogy megnézze az ember, miből melyik a legjobb elérhető minőség… Szeretem a remux-os anyagokat. Nem kell nekem 4K-ban minden, de azért adjuk meg a módját a dolgoknak. Ami probléma szokott lenni, hogy ezekhez gyakran nincs passzoló magyar felirat. (Van, hogy angol sem…) Az egyik legnagyobb kedvencemet, a My Mistert még „szutyok” TV-s ripben tekintettem meg (TV logóval, meg időnként ilyen futó szalagokkal az aljában vagy hol, ahova kiírtak dolgokat), azonban így, hogy már láttam, fogtam magam, leszedtem egy 294 GB-os remuxos BluRay pakkot, és hát nekiláttam időzíteni hozzá a feliratot…
Aki egyébként még nem látta, az legálisan megtekintheti a viki.com oldalán. Ahogy nézem ráadásképpen teljesen ingyen is meg lehet nézni, persze csak ha egy kis reklámot elvisel az ember előtte vagy közben, a fene se tudja, a lényeg, hogy van hozzá magyar felirat is. Itt a link.A vikin egyébként sok tartalom van, számomra már-már a meglepetés erejével hatott, amikor láttam, hogy minden lokalizált rajta. Az előfizetés ezen felül szerintem meglepően olcsó is. Egyetlen hátránya, hogy offline elérésre nem lehet letölteni tartalmat a mi régiónkban. És még TV-s appok is vannak.
A My Mister (2018) fotóalbumából egy kép IU-ról – a háttérben a tavaly elhunyt Lee Sun-kyun.
Szóval a My Mister felirat időzítésénél tartottam… A gond ezzel az egésszel „csak” az volt, hogy ezek a BR kiadások gyakran tartalmaznak – akár több tucatnyi – plusz 5-10 másodperces mozgóképet. (Álljon az akár csak annyiból is, hogy tovább néz ki valaki az ablakon, mint a többi verzióban.) Így az adott epizód elején hiába passzol a felirat, folyamatosan le kell csekkolni, meg igazítani, ha szükséges. Ez a My Mister esetében úgy 6-8 órát vett igénybe. Kávészünetekkel. Nagy titkot azzal viszont nem árulok el szerintem, hogy itthon kötve hinném, hogy sokaknak megvan így a sorozat… 😅
Ha valaki egyszer eltévedne, és valamiért feljönne a lakásomra, lassan tényleg mindeféle lelkiismeretfurdalás nélkül ismételgethetném, hogy jegyeket és bérleteket! 😅
Hehe, tudtátok, hogy szerepeltem már TV-ben is? 😀 Mondhatnátok, hogy mennyire visszataszító, amikor valaki ezzel vagánykodik – még ha a saját blogján is teszi ezt. Mert önmagában nem nagy szám a dolog. Kérdeztek már meg tüntetésen is, hogy miért vagyok ott, de nem is tudom, nekem ez hirtelen jött akkor – máskor persze órákat tudok, tudnék beszélni, mi is a bajom a jelenlegi kormánnyal –, szóval nem vállaltam.
Ezt bezzeg igen! Szóval az úgy volt, hogy a sorozatjunkie-n nem mentek bele (pl. winnie), hogy megnyilatkozzanak a Magellánnak, én meg persze önként szaladtam a faszerdőbe 😂 – már bocsánat –, mert persze Ádám – akkori egyik spanom – kapott egy fülest, hogy így akadt egy ilyen lehetőség.
Hogy miért illettem ilyen erős „jelzővel” a produkciómat, azt gondolom nem kell részleteznem. Az egész úgy volt, hogy felmentünk valakinek a lakására. Nyilván nem az enyémre, meg nem is Ádáméra, hanem talán valamelyik stábtagé lehetett. Aztán kb. fél óra sem volt az egész. Eléggé zavarban voltam, pláne amikor elkezdtem mondani, hogy a Vészhelyzet sorozata szippantott be először úgy igazán – a Paula és Paulina c. remekművet csak nem mondhattam 😄 –, mire fel aztán azonnal jelezték felém, hogy hát az nem lesz jó, mert az a konkurens csatornán megy. Így „kitaláltam” az X-Aktákat. Ami részben igaz, részben meg hazugság volt. Nem szeretem annyira a horrorisztikus felütésű műfajokat, de gyerekként azért izgi volt belekóstolgatni; kellemes volt néha borzongani, „titokban” megnézni egy-két jelentet vagy komplett részeket is. Aztán idővel rájöttem, hogy nem csak nézni, játszani sem szeretem a félelmetes játékokat. Az én szívem nem erre lett kitalálva. 🙃
És igen, nem is raktam össze szépen a mondatokat, plusz mire belejöttem volna, már vége is volt az egésznek. És volt olyan is, amit kivágtak az elhangzottakból sajnos. Nem játszották azt, hogy csak nyugi, hiszen újravesszük, ha kell… Pedig nem ártott volna, mert Ádámnak elég jól ment a dolog, míg én szerintem túlizgultam a dolgokat. Azt hittem, hogy lesz egy kis előjáték, hogy több időm lesz lelkileg felkészülni az egészre, ismerkedünk a kérdésekkel és a témákkal, jön a sminkes 😂, de nem, egyből belevágtunk a sűrűjébe… Mondanom kellett volna nekik, hogy mégis minek néztek ti engem! 😅
Az sem segített, hogy Ádám kezdett, és túl jól ment neki, én meg aztán ettől is csak még jobban beparáztam. De mindegy is már, így maradt. A mamám nagy TV2 fan volt régen, illetve az RTL Klub be sem jött náluk rendesen, így aztán aznap este egyből fel is hívott, hogy esetleg nem én voltam-e az a jóképű srác a TV-ben. 😅
Sok mindent nem tudok hozzátenni sajnos, tényleg pillanatok alatt lement. Órákat lehetne beszélni bármilyen függőségről – pláne a sorozatokról –, de nyilván ezek a műsorok nem is ezt a célt szolgálták.
Most egyébként kicsit nyugisabb időszakom jön, kevesebb túlórával. Két napot mehetek már csak idén pluszba, így valószínűleg itt is aktívabb leszek.
Hú, hát ez a film… Szóval vannak olyan kedvenceim, amelyeket nehéz, de legalábbis nehezebb szívvel veszek elő újra, és akkor ezzel szemben vannak olyanok is, amelyekre bármikor igent fogok tudni mondani… A Swallowtail Butterfly pedig ilyen. Egy állatira komfortos kis utazás. Egy fimkedvelő ínyenc valóságos vágyálma. Egy olyan szerelem első látásra, amelybe – vigyorgó arccal – nem csupáncsak belecsobbanni lehetünk képesek, hanem azt teljesen, önfeledten – a világ minden személyes és személytelen baját is kicsit elfeledve –, megélni is.
Hogy miért? Shunji Iwai neve már többször lett említve a blogon. Legutóbb az All About Lily Chou-Chou-t érintettem, míg korábban a Love Letter címet viselő örök kedvencemről írtam. Aki látta, az tudja, hogyan is indít a film, aki nem, az nézze meg az első három percet belőle. Hogy én mennyire imádom az ilyen finom kezdéseket! Amikor már pusztán a nyitással, annak a hangulatával annyira betaláltnak, ahogyan sokan mások – egész pályafutásuk alatt – egyébként akár egyetlen filmjük egyetlen jelenlétével is képtelenek –, bármivel is próbálkoznak.
Aztán itt van nekünk ez a mocskos gyönyörűség is. És megint “ez a fajta” kezdés. A zenével, a képekkel… Valami egészen elképesztő varázslat, amit aztán egy fiatal, végtelenül kedves hangon megszólaló hölgy koronáz meg. Lélekben már csak ezért a kezdésért odaadtam a filmnek a 10 pontot, és akkor még nem is láttam szinte semmit. De győződjetek meg ti is róla, nézzétek, hallgassátok úgy 2:40-ig! Vigyázat! Szimplán libabőrrel, bizsergető melegséggel, furcsa izgatottsággal, no meg ki tudja még milyen tünetekkel járhat!
Nekem nagyon fontos a zene. Persze vannak olyan filmek, amelyek működnek zenei aláfestés nélkül, ahol tényleg nem szükséges semmi plusz, mert az lehet amúgy is csak elvenne a drámaiság nyers, rideg és taszító éléből… Ellenben az biztos, hogy akadnak szép számmal olyan mozgóképek is, amelyekhez nem tudtak jó dalokat választani, esetleg még csak jó helyre időzíteni is képtelenek voltak őket…
Úgy egy hónapja láttam ezt a filmet. És bizony gondban lennék, ha le szeretném írni a történetét. Ebben a 148 percben annyi mindent láthattunk, hogy tényleg szinte elveszik benne az ember.
Hogy aztán egy megtekintés után mi maradt meg belőle, és miről is szól ez az egész? „Fene se tudja…” Oké, talán az álmokról, a traumákról, a nélkülözésről, a beszűkült lehetőségekről, valamint a barátságokról. Olyan kötelékekről, amelyeket a gazdagok talán soha nem tudhatnak magukénak majd. (Hú, hogy ezért mit kapok képzeletben…)
Ha valaki tehetős, felettébb jól megy neki, akkor nyilván simán érdeke lehet a másiknak, hogy jó kapcsolatot ápoljon az adott illetővel. Az őszinte kapcsolatok, hát… Nem is véletlen van rengeteg olyan videó a neten, ami azzal foglalkozik, hogy „why looking poor is important„, vagy „why looking poor can be your best decision„. Én ebben rohadt jó szoktam lenni! (➤ Kőgazdag leszek! 😅) És mivel a barátnőzés már egy ideje végképp nem érdekel, úgy ezután aztán pláne nem lesz nagy kihívás teljesíteni a csórósági megjelenést illető kritériumokat… 😅 Tudnátok, hogy a japán főnököm már hányszor lecseszett, amiért úgy nézek ki, ahogy. Amúgy ő pár év után most visszamegy Japánba, így két hete elköszöntünk tőle. Még mielőtt persze aztán még egyszer, utoljára megjegyezte, hogy vigyázzak, azaz vigyázzunk az új főnivel – aki amúgy a helyére jön –, mert ők, azaz a japánok úgy értelmezik azt, ha valaki koszos (munkaruha), hogy az illető egyébként nem végzi jól a dolgát, nem úgy pakol, és tart karban mondjuk egy gépet, mint ahogy azt az előírások szerint kellene. Ebben van is valami, meg totál hülyeség is. 😅
Kicsit elkalandoztam, de a lényeg, hogy nem, a film nem állítja azt, hogy ásd el magad, ha vastagon teli van a bukszád, de azért a másik oldalt látva, hát nem is tudom… Szóval ha kevés a betevő, ha kicsi a lakás, ha nincs esetleg egyik sem, ha természetesen nem mentél már sok-sok éve nyaralni, akkor bizony megtanulsz örülni az apróságoknak, megtanulod értékelni a dolgaidat. Ha az „csak egy kapcsolat”, akkor egy kapcsolat. Hogy ez kényszerű dolog-e, abba most inkább ne menjünk bele. Mert sosem lesz vége az írásnak… Mert igen, ahol sok a szegény, lehet szar a közbiztonság, több a bűnöző, de az igazán nagy halak ugye nem is egy bolti lopással szedik meg magukat… De ez tényleg már egy egészen más téma…
Igen, lehetne álságosnak és képmutatónak tekinteni, hogy valami túlromantizálja a nincsteleneket (vagy nincstelenséget), de itt erről azért szó nincs. Már mondtam, meg egyébként is tök nyilvánvaló, hogy engem a gazdagság és a csillogás inkább taszít. Ha nyernék a lottón, akkor sem rohannék egyből nyaralókat és kocsikat venni, meg nőket felszedni, hanem szimplán csak azonnal felmondanék, aztán filmeznék és olvasnék tovább… Csak többet. 😅 Talán idővel készítenék egy nagyszabású romantikus krimit, aztán ingyen vetíteném – mondjuk a saját mozimban. Meg hamar összehoznék egy regényt is. 😅
Persze tudom, könnyen beszélek én is a szegénységről, mikor bőven az itthoni átlag felett keresek… De ez egyrészt a sok túlóra, az ünnepnapok és éjszakák miatt van, másrészt meg simán lehet, hogy két év múlva tejfölös dobozokat rakosgatok egy bolt hűtőjébe FIFO-ban, csak sokkal kevesebbért. De ezzel sincs gond… (Életcélnak ideális választás lehet az is, hogy én legyek – a tejes részlegen – az egyik legműveltebb az országban. 😅)
Ha aztán pár év múlva mégis egy fancy helyen készült képen – orosz maffiózókra hajazóan – valami menő koktél mellett kockacukrot szopogatnék, akkor tényleg nyugodtan leköphettek. 😅 Azonban tényleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy dolgozni mennék, ha valami hatalmas összeg ütné a markomat. Vállalkozni valamiben? Nem is tudom… Csak úgy csinálnám, ha az nem mérgezné meg egyébként semmilyen szinten sem a hobbim. Szokták amúgy még azt is mondani, hogy a munka nemesít… Hát… Éppenséggel ezzel is lehetne vitatkozni…
Érdekes film ez a Swallowtail Butterfly. Hol már-már romantikus hangulattal fűszerezve babusgat, hol meg véresen kegyetlen. Az összképét tekintve meg egy piszok klassz kis feelgood dráma. Két tonnányi mocskos szeméttel fűszerezve. Érzésre tényleg sokszor feelgood, de közben meg végig elég súlyos, olykor már kifejezetten nyomasztó is.
Nem érintett meg annyira, nem sírtam rajta, de azért láttam benne repkedni csodálatos pillangókat. És igen, ez valahol egy insider film. Egy olyan betekintés a kívülállók egy kis csoportjába, amilyennel ritkán találkozik az ember.
Sok-sok karakterrel átszőtt, olykor kifejezetten izgalmas kis kaland részesei lehetünk ebben a csodálatos filmben. Számomra ez egy igazi klasszikus.
És ha már itt vagyunk, akkor valahol talán jó is emlékeztetni magunkat arra, hogy egyesek mit meg nem tennének, hogy akárcsak megközelítőleg úgy élhessenek, mint pl. ahogyan én jómagam is teszem. Nagyon élveztem ezt az utat. Azt, ahogyan és amit Shunji Iwai megmutat nekünk ebből a világból. Vagyis – talán inkább – a világ kevésbé tehetős részéből.
Sokat lehetne még írni a témában, de én ezt most elengedem. Nem akarok politizálni, elemezni, a morális iránytű szerepét sem szeretném betölteni… (Okoskodtam már én itt épp eleget.)
Egyszerűen most csak kedvem leltem abban, hogy valamiképpen megörökítsem magamnak, mivel is kezdődött el igazán egy felettébb remek, laza, kimeríthetetlennek vélt gyermeki lelkesedéssel átszőtt időszakom. Most – mint egy pillangó egy napsütötte mezőn –, csak repkedek, szó szerint habzsolom, és belakom az én kis életem. És ezt leginkább talán az ehhez hasonló produkcióknak köszönhetem. Meg persze magamnak is. 😅
Senki ne nézze meg, hiszen úgysem fog neki tetszeni. Ahhoz a kezdés ellenére is túl merész. Olykor még kifejezetten, illetve talán szükségszerűen véres is. De ez egy ilyen film. Egy olyan nerdnek viszont, mint amilyen én vagyok, egy kész főnyeremény lehet.
Gondoltam nagy baj nem lehet, így hát csak rávetettem magam végre René Liu debütáló filmjére, amelyre egyébként már jó ideje nagyon fentem a fogam. Korábban kivártam vele, mert tudtam, hogy a netflixes adatlapján már kapott magyar címet is. Hát aztán ez már több hónapja megrekedt ezen a szinten – és ugye az én türelmem is véges… 😅 Szóval csak nem tudtam megállni, megnéztem hát az Együtt a világ ellent, de gépi fordítással… (A magyar címe aztán lehet mégsem ez lesz, szóval azt nem tüntetem fel még a címben.)
Naivan azt feltételeztem, hogy már lassan tényleg láttam mindent; az érzelmi skálákat jelképező képzeletbeli szélességi fokokat – az ember lelkében – ugyanis nem lehet folyton újra és újra átszakítani. Hiszen ezek csak kitolódnak… Vagy ha nem is, azért csak megedződünk az évek során…
A határokat meg lehet ugyan próbálni feszegetni, de talán valóban egyre nehezebb újra ugyanolyan mélységeiben megélni, megízlelni bizonyos dolgokat. Aztán most itt vagyok megint, újra és mégis…
Ezúttal több hetet ültem ezen az élményen. Ez részben tudatos döntés volt, részben meg ezer egyéb teendőm is akadt otthon. Nagyon jól elvagyok mostanság. Nem csoda hát, ha így aztán még inkább meglepődtem, miképpen is hatott rám ez a 120 perc…
Habár a megtekintése alatt – főleg az első negyedében, harmadában látottakon – olykor néha még kicsit húztam a szám, de idővel valahogy minden aprócska porszem a helyére került, vagy még inkább értelmet nyert benne. Annyira, hogy aztán én meg – az előbbiek ellenére is – úgy bőgjek alatta, mintha legalábbis a szívem egyenesen a legbatárabb betonvésővel ostromolták volna. Nem túloztam; nem holmi mezei könnyekről van itt szó; sírtam, vagyis inkább zokogtam. A kocsonyaszerűvé vált ajkaim kontrollálhatatlan, vigasztalan táncot jártak, mialatt égett a torkom és a szemem, fájt nyelnem, fájt még csak levegőt vennem is…
De lazítsunk most még egy kicsit. A 2018-as esztendő 12. legsikeresebb filmjéről van most szó – már ami Kínát illeti. Aztán az, hogy ez a 209 millió dollár sok vagy kevés… Nyilván nehéz ezt összevetni a nyugati tartalmakkal, de ahhoz mérten, hogy milyen kis film is ez, hát szerintem mindenképpen óriási eredmény. És hát a sikere totálisan meg is érdemelt. Egyszerűen tényleg minden benne van, amiért érdemes a filmek világában elmerülnöm. Lehet túl sok, lehet túl merész ez az állítás, de egy ilyen produkcióban egy hozzám hasonló érzelmi kalandor valahogy mindig hazatalál.
Iszonyatosan szép és hangulatos képek – az évszakok váltakozásával karöltve – ejtenek benne rabul mindannyiunkat, és akkor a múlt, valamint a jelen színeivel való aprócska kis játékot már kár is külön kiemelnem. Ez utóbbi annyit takar egyébként, hogy a film hol színes, hol pedig fekete-fehér… És akkor még ott van a zenei aláfestés is…
Mit sem érne talán azonban ez az egész csomagolás komoly történet és kidolgozott karakterek nélkül. És bizony, itt viszont már vannak érdekességek… Belefutottam egy olyan véleménybe is a filmmel kapcsolatosan, hogy jaj, hát a lány mégis miket művelt fiatalon, miközben persze a pasi sem volt „teljesen normális”… Kicsit meg is hökkentem ezt olvasva, mert eléggé rá szoktam érezni az apróságokra – pláne ha érzelmekről van szó –, és egy pillanatra már majdnem csalatkoznom is kellett magamban, amikor rájöttem, hogy nem, nem bennem van a hiba. Mindent láttam, mindent észleltem. És igen… A karakterek mindegyikének megvolt a maga kis defektje. Tökéletlenek, mint ahogyan mi magunk is azok vagyunk. Főképp fiatalon… És amúgy meg ne vicceljünk már! Ezekbe kapaszkodva lehúzni valamit? Ez nem a karaktereket, hanem talán a vélemény megfogalmazóját minősíti leginkább.
Senki sem jön világra tökéletes emberként. Az életben mindenkinek megvan a maga saját kis tanulási görbéje. És én egyébként sem szeretek ítélkezni, mégha mostanában jóval karcosabban is látok bizonyos dolgokat. Meg hát nekem is voltak gázosabb időszakaim. Ezen hibáimmal és hiányosságaimmal nekem is el kell(ett) számolnom magamban. Rám viszont valahol végtelenül riasztólag hat, amikor valaki rögtön lecsap az ilyenekre – még ha csak egy film miatt is –, kiváltképpen, amikor az összkép ennyire érett mozgóképpé is áll össze a végére.
Nekem azért is volt különösen szívbemarkoló ez a film, mert a karakterek különösen sokat küzdenek benne. Olykor saját magukkal is. Van amikor kimondanak dolgokat — olyanokat is, amiket nem kellene –, van amikor viszont néha csak csendben, tétlenül “véreznek”… Biztos vagyok benne, hogy bizonyos momentumokat sokan kifejezetten magukénak éreznek majd a megtekintése alatt. Számtalan minden visszaköszön benne az én életemből is… Még ha a történet ívét és tónusát, különösképp „eredményét” tekintve azért vannak hangsúlyosabb különbségek is.
Rohadt közhelyes, de tévedni és hibázni emberi dolog. Nem mindegy persze, hogy hol és mikor követjük el ezeket, illetve az sem mellékes, hogy milyen bakik is ezek… De nem gondolnám, hogy a körülményektől és az okoktól teljes mértékben – bármikor is – el kellene vonatkoztatnunk. Talán nem is ezen botlások a fontosak, hanem az, hogy ezekre miképpen reagálunk, illetve hogyan dolgozzuk fel őket.
Nem kell ahhoz végtelenül romantikusnak lenni, hogy értékelni tudjuk a látottakat. Elég csak szeretni hozzá az igazi filmeket. Biztos vagyok benne, hogy az Us and Them sokunk kedvence lehet. Már maga az is jelzésértékű, ha találkoztál ezzel a címmel… René Liu alkotásába könnyűszerrel bele lehet feledkezni. És még személyes érintettség sem igazán kell ahhoz, hogy komolyan megérintsenek az alatta látottak.
A főszereplő hölgyet alakító Zhou Dongyu (pl. Better Days) egyébként valami frenetikusan hozza a szerepét. Egyszerre hol kicsit para, hol meg imádnivalóban édes teremtést alakít. Az, amit a kocsiban leművelt, na igen, szóval azt emészteni kell. Vannak percek, amikor a képernyőn látottak szinte már tényleg életre kelnek bennünk. Amikor azt érzi az ember, hogy itt bizony ők léteznek és lélegeznek a vásznon, miközben mi meg mindannyian maximum valamiféle statiszták, esetleg egy jó helyen lévő, de törékeny kis kellékek vagyunk csupán.
Realisztikus, hétköznapi kis történet ez. Egy olyan piszok durva kis érzelmi hullámvasút, amelyhez foghatóval nagyon ritkán találkozik az ember. És hogy mindeközben talán öncélú, vagy hiábavaló lenne? Hogy sokat mutat magából, de közben mégis keveset mond? Nem is tudom. Ez gondolom a befogadón is múlik…
Egymással, a világgal és persze saját magukkal való küzdelem verejtékkel és könnyekkel átitatott, impulzusokkal teli – hol simogató, hol pedig szétcincáló – szerelmi története ez. A valóság szülte képzelet korábban leképezhetetlennek vélt magasságainak csábítóan megbabonázó varázslata. Egy olyan lenyűgöző lavina, amely nem igazán kérdez, nem igazán figyelmeztet… Látod, csodálod a puha, friss, érintetlen, az éjszakai égbolt végtelenbe érő pompázását megidéző, lassan kialakuló vastag hótakarót, és egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni, nem tudsz vele eléggé betelni…
A rendező szerintem nagyon-nagyon jó döntéseket hozott meg a karaktereink útjait, illetve azok reakcióit illetően. Pont annyi benne az apró és lélekmelengető finomság, hogy az még semmilyen téren se legyen visszás.
Egy olvadozó gleccser robajló összeomlásának tragikus és felkavaró meséje ez. Egyszerre félelmetes és megigéző élmények – olykor már valószerűtlenül dermesztő – láncolata. Hogy aztán mi minden kerül felszínre a látottak során, illetve akár csak bennünk, az már megint egy másik kérdés…
Nem is igazán tudom, hogy mi mindent is mond el rólam mindaz, hogy mennyire erős érzelmi hatással volt rám ez az alkotás. Pedig aztán mostanság nagyon fel vagyok pörögve, és bizony simán inkább hiszek abban, hogy egyedül, nyugiban, lazán, békésen leélem az egész életem, mintsem, hogy olyan érzéseket, olyan szerelmet, vagy olyan képzeteket kergessek, amelyeket talán inkább nem is kellene, nem is lenne érdemes.
Az Us and Them teli van mágikus pillanatokkal. Mondhatnánk, hogy a szorongató kétségeink és aggályaink levetkőzése sokkal egyszerűbb az életkorunk előrehaladtával, de lehet ezzel csak önmagunkat ámítanánk. Hiába vagyunk ügyesebbek, okosabbak és tapasztaltabbak, hinni bizony nem csak magunkban, hanem a másikban is kellene. Ez persze nem csak rajtunk múlik már…
Talán felesleges ennyit és így írni egy ilyen szerelmi történetről. Egy olyan történetről, amelyről egyébként még igazán semmit sem osztottam meg. Valamikor azt hiszem nem is feltétlen kell. A párkapcsolatokkal ugyanis együtt járnak bizonyos dolgok. Nem csak a lelkesedésről, a felismerésről és az öröm egyfajta drogként bennünk lüktető, megrészegítő, színekben vibráló beteljesedéséről beszélek valami megfoghatatlannak, hanem arról is, hogy mi és hogyan vezet el addig a bizonyos pontig. Aztán persze ott van az is, hogy a kihívásokkal mennyire vagyunk képesek közösen megbirkózni…
Talán a szerelemnek önmagában semmi értelme. Mégis mennyi csalódást, bánatot, féltékenységet, stresszt és gyilkosságot köszönhetünk neki. A túlzott elvárásokról és a másik rajongásának kihasználásáról már nem is beszélve… Érdekes továbbá, hogy mennyi mindenki „szeretne” szerelmes lenni – legalábbis az élete bizonyos szakaszában. De valamiért mondjuk a maraton lefutásáért nem lelkesednek ennyire az emberek… Ha elfogadjuk, hogy vannak, akik erre vagy arra nem képesek, míg másban viszont kiemelkedőek, akkor talán érdemes lenne azt is belátni, hogy egyesek – igazán mélyen – szeretni sem tudnak. Talán őket magukat sem lehet. Piszok ritka lehet az igazi, kölcsönös szerelem. Amire nem csak rásütjük, amibe nem csak belelátjuk, hogy márpedig mi azok vagyunk, hanem valóban úgy is érezzük.
Bele lehetne menni, hogy kinek és mit is jelent ez az egész. Én most inkább csak azzal zárnám ezt a kis írást, hogy ha másért nem is, azért mindenképpen hálásak lehetünk a szerelemnek, hogy megannyi gyönyörűséges művészeti alkotást megihletett már… És ki tudja, hogy mennyi mindent fog még… Amelyekbe aztán mi újfent csak beleláthatunk mindent, amit csak szeretnénk. Egyszer mardos, máskor meg az egekig emel… Néha pedig – amikor csodájára járunk egy ilyen mozgóképes bravúrnak – lehet annyi is megteszi, hogy a végeztével sóhajtunk egy nagyot, aztán meg szimplán csak mosolygunk egy hatalmasat.
10/10
Itt a link a filmhez és felirathoz (Apple fiók szükséges). Ez pedig a hivatkozás külön csak a gépi (AI) felirathoz.
A filmet Avistaz-ról is be tudjátok szerezni, ahova van meghívóm még mindig. 🙂
Hirokazu Kore-eda a legnagyobb kedvencem a rendezők közül. Ezen 2022-es alkotása volt számomra a 10. filmje, és hát ennek ellenére is képes volt meglepni. Nem is akárhogyan… Az immáron 62 éves japán úrnak egyébként olyan esztétikusan és finoman átszőtt mozgóképei vannak, annyira minden apróságra is figyel a filmkészítési folyamatok során, hogy már önmagában ez ámulatba ejtő.
Így aztán tényleg kisebb csoda, hogy nem veszik el a részletekben, tudja mit és miért szeretne nekünk elmesélni. Filmjeiben a veszekedések vagy konfliktusok nem csak sima, mesterkélt, kimatekolt érzelmi csúcspontokként írhatóak le, hanem – ha fogalmazhatok így – szimplán csak természetes veszekedésekként és konfliktusokként. Már ha látunk belőlük egyáltalán valamit. Ő a kevesebbet ugyanis többre tartja. Munkáiban nem maga a pofon adja a „hűha” érzést, hanem az, ami belőle következik.
Így aztán nem is csoda, ha mi gyakran csak becsatlakozunk egy történetbe – bizonyos helyzetek és karakterek ellenállhatatlan ecsetvonásainak magával ragadó íve mentén. És ez cseppet sem túlzás. A rendező annyira egyszerű, de mégis realisztikus képet fest le a hétköznapi emberek mindennapos megpróbáltatásairól, hogy azt tényleg egyszerűen csak öröm nézni.
Még ha bizony vannak itt lehúzósabb pillanatok is bőséggel… De hát nincs is mosoly bánat nélkül, ugye? Ellenben ha már itt tartunk, az első örömhírem legyen az, hogy bizony bár lehet sokan tudjátok, de az egyik főszereplőnk ki más is lehetne, mint maga IU… (My Mister, szépséges fiatalság, illetve kedvenc live felvételek tőle féle bejegyzés.) A másik lenyűgöző dolog pedig az, hogy én a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen remek OST kápráztat el majd alatta bennünket. Be is teszem ide az egyik – de direkt nem a legnagyobb – favoritomat. Nem azt mondom ezzel, hogy Jung Jaeil zenei anyaga hibátlan, vagy hogy önmagában is végtelenszer meghallgatható lemezről van itt szó, de szerintem nagyon passzolt a filmhez ez az OST, amelynek tényleg vannak kiemelkedő pillanatai.
Annyira kivételesen varázslatos amúgy, ahogy a mozgóképeiben az általa teremtett bensőséges kis kitárulkozások részesei lehetünk. Lehet valakinek nagy családja, lehet valakinek sok barátja, de messze nem vagyok arról meggyőződve, hogy akár csak kis dózisokban is képesek az elvileg hozzánk közel álló emberek ilyen szinten felfedni számunkra a valódi, legbensőbb, legféltettebb énjüket. (Kivételek persze lehetnek…) Ezzel nem azt mondom, hogy dobjatok el magatoktól mindent és mindenkit, aztán csak filmezzetek egész nap, de csak értitek na. Talán érzitek is majd.
A film témaválasztása egyébként meglehetősen merész. Lehet-e olyan nyomós oka egy anyának, amiért elhagyja, otthagyja valahol a gyermekét? Ha igen, micsoda? Ha sikerül neki, mivel jár mindez számára? És hát a legfontosabb, hogy ez arra a bizonyos gyermekre nézve milyen kilátásokkal kecsegtet majd? Van vajon jó megoldás? El kell, illetve el lehet-e ítélni az ilyen anyukákat? És akkor még nem is beszéltünk az állami gondozás, vagy éppen az örökbefogadás intézményesített rendszerének buktatóiról…
A lényeg azonban szerintem mégsem teljesen ezeken van, hanem a kapcsolatok minőségének és milyenségének fontosságán. A közegen, amely körülvesz bennünket, és így vagy úgy, de mindannyiunkat meghatároz bizonyos szinten. A Broker a fentiek miatt – vagy éppen annak ellenére – egy igazi, vérbeli családi film. Annak a legnemesebb értelmében.
Egy nagyon súlyos, és mégis szívmelengető road movie ez. Egy olyan utazás, amely során azonban sokszor még maga a cél is – csupáncsak – bizonytalanul dülöngélő kérdőjelekkel van közrefogva. Az egyik legnagyobb erénye viszont – érzelmi vonatkozásától eltekintve –, hogy nem csak hangulatfilmként, hanem történetének vázát tekintve is kiemelkedő produkcióként őrizhetjük meg emlékeinkben.
IU olyan amilyen… Imádom is érte. Imádom, hogy ezt a szerepet is elvállalta. Vagy ő áll nagyon közel hozzám (is) lelkiekben, vagy az ügynökének van kicseszett jó ízlése… (Ahogyan nekem is, ugye?! 😅) De meglehet, hogy tényleg tisztában van azzal, hogy mire kell igent mondania. A többiekre pedig újfent nem lehet egy szavunk sem. Az utolsó mellékszereplőig bezárólag mindenki lubickol a szerepében. Ez pedig bár Hirokazu Kore-eda produkcióiban nem akkora meglepetés már, mégis érdemes elgondolkodni azon, miért is van ez – az ő esetében – rendszeresen így…
Biztos vagyok benne például, hogy a forgatáson különösen emberségesen, érzékenyen, közérthetően „tálalja” az instrukcióit. A szereplők pedig – különösképpen ha így fogják a kezüket a munka során –, egyszerűen képtelenek hibázni.
Remélem nagyon sok filmet köszönhetünk még meg neki a jövőben. Egyébiránt az éjszakai munka után, a buszon ülve – és hazafelé tartva – bele is gondoltam egy pillanatra, hogy mennyivel szegényebb lesz egyszer majd a világ nélküle… Egy pillanat alatt könnyek szöktek a szemembe.
Nagyon érdekes, ahogyan a drámai momentumai pókhálóként áthatják filmjének minden pillanatát. Csakhogy közben a Broker sem akkor és úgy üt igazán, amikor és ahogy azt szinte mindenki más is elvárná – legalábbis egy másik, átlagos film esetében. Hiszen itt talán már az is egy jókora teher lehet közben a számunkra, amikor a készítők gyöngéden elkezdik cirógatni a lelkünket… A végtelenül törékeny dolgok valamiféle megilletődött magabiztossággal való keresztezése ez. Talán már zavarba is ejtő, hogy mennyire betalált nálam ez a 129 perc. Az utolsó néhány jelenetsor, a képek, azzal a zenével a végén…
Nagyon elkeserítő, hogy itthon ilyen kevesen látták, illetve hát ugye be sem mutatták ezt a filmet. Pedig nem éppen egy ismeretlen rendezőről van szó… De ezt már megszokhattuk… Hirokazu Kore-eda művészete azonban tényleg nem való mindenkinek. Még ha különben pont ez az alkotása talán a leginkább cselekmény-centrikus is az eddigiek közül… (Szóval ha valamivel, akkor talán ezzel lenne érdemes kezdeni az ismerkedést – már ha érdekel valakit a munkássága.) Persze egyből jobb helyzetből indul az, aki valóban értékeli az apró gesztusokat, és mindamellett tényleg elég kíváncsi és empatikus…
Kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes – és messze nem hibátlan – karakterek kalandos útja ez. Olyanoké, akik talán – tettek szintjén – valahol már kifejezetten visszataszítóak is olykor. De mégis felmerül közben az emberben, hogy vajon mennyire végzetesen rontotta már meg őket az élet… Lehet valakin már senki és semmi nem képes segíteni? Lehet, hogy nem is igazán szükséges?
Talán mind elbukunk az életünk során. Nem is egyszer. Talán olyan ez, mint a halál maga. Szimplán elkerülhetetlen. Talán nem is az a lényeg, hogy hogyan, mi okból és mikor történnek meg ezek a mélyrepülések, hanem az, hogy mi minden következik mindezekből. Én kimondottan szimpatizálok a vesztesekkel, a gyengékkel, az áldozatokkal… Győzni – alapból nyertes pozícióból – rohadt egyszerű. A padlóról felállni… Egyáltalán megpróbálni felállni… Adott esetben pedig újra és újra elbukni – ez az, ami valahol mélyen emberi és megindító.
Ugye azt írtam, hogy ez a film sem való mindenkinek. Ennek a legalapvetőbb oka az lehet, hogy egyszerűen érzelmileg sokan nemhogy nem tudják a látottakat befogadni, hanem képtelenek még csak rájuk – minimálisan – rezonálni is. A másik fontos ok ugye abból tevődik össze, hogy ebben a “tiktokos”, ingerekkel telített világban ez sokaknak már „kevés”. Egyeseknek unalmas és fárasztó végigülni egy ilyen filmet.
Ennek ellenére most újból elmondom, hogy valahol tényleg nem is értem, miért olyan sikeresek mondjuk pl. a szuperhősös filmek. Olyan, mintha ebben a fránya világban mindenki csak hős vagy hercegnő akarna lenni. (Ezekre egyszer még visszatérek egy másik posztban…) Holott hiába tudjuk mindannyian, hogy belőlünk, átlagos, jobb sorsra, több szerencsére, valamint több szeretetre érdemes emberből van sokkal több a világon… És közben mégis milyen kevesen látták, milyen kevesen keresik egyáltalán az ilyen tartalmakat…
Szóval lehet itt mondani, hogy oké Patrick, de ugyan ki ne szorítana azoknak, akik sok jót talán már nem is remélnek az élettől!? Legyen így persze, viszont akkor felteszem azt a kérdést, hogy hol vannak ezek a nagy tömegek? Mit néznek, olvasnak és hallgatnak? És hát hol vannak tömegével azok a rendezők, akik – mindenféle „mondvacsinált műbalhé” és odahányt látványelem nélkül – ilyen hitelesen, következetesen és szívbemarkolóan mesélnek nekünk – filmről filmre – szimplán csak rólunk, emberekről? Hol?!
Hirokazu Kore-eda egyike azon keveseknek, akiknek a „meséiben” nemcsak hinni tudok, hanem élni is. Pedig nem ígér sokat. Gyakran talán még keveset sem. De én mégis folyton szomjazom az ilyen történetekre és karakterekre. Jómagam csak abban bízhatok, hogy a jövőben egyre többen és többen éreznek majd hasonlóan…
10/10
Ha valaki mindezek ellenére, esetleg mindezek fényében a megtekintésére adná a fejét, az itt pl. könnyen megteheti.
