Itt az én kis kuckóm vezérlőterme

Most a két főhadiszállásom, a számítógépes és a TV-s helyem egy részét mutatom meg. Igazából még senki nem látta így. Pár apróbb finomításokkal lett ilyen. 🙂 Korábban a számítógépes sarokban volt a TV, amott meg az asztal, de így minden aspektusból jobb szerintem.

Ez egyszerre „néhány gondolatosan szobabemutatós” és gyűjteményes témájú bejegyzés is. Ha nem nagyon érdekel a „rizsa”, megértem. De azért mindenképpen ajánlanám a tovább gombra való kattintást, hiszen érdemes lehet megnézni a My Liberation Notes fotóalbumának egy részét szétkapva. (Csináltam belőle lapozgatós videót, de mivel egy kézzel botrányosan nehezen lehetett menedzselni, és egyébként sem sok mindenkit érdekelt volna, fel sem töltöttem inkább…) Már csak azért is nézzétek meg ezeket a képeket, mert ha még nem láttátok a sorozatot, illetve esetleg még nem is olvastatok volna róla, akkor lehet pont ezek a fotók hozzák meg hozzá majd a kedveteket… Szerintem egészen csodálatosak. A széria maga pedig… ❤️

Bizony, ez lenne itt a számítógépes sarkom egy kis része. Hát ugye korábban azt mondtam, hogy milyen kis cuki lesz. Majd egyszer biztos, de annyit azért nem foglalkoztam még vele. Pl. ma délelőtt kezdtem el tovább szabdalni a My Liberation Notes [ Szabadságom naplója ] – 2022 soundtrackjéhez kapott kis fotóalbumot. Ez az a soundtrack, amiből kettőt vettem jó áron. (Így marad egy sértetlen is, mert bár korábban azt hittem, hogy lesznek olyan oldalak, amelyeknél az egyik és másik oldalán lévő kép is kelleni fog, de szerintem megleszek egy szétvágásával is – így is rengeteg csodás képet rakhatok fel ide vagy oda…) Tényleg annyi, de annyi jó fotó van benne, amelyeket szerintem sehol nem láttam még…

Azt sem tudom, hova rakjam őket, de azért vannak ötleteim. Mehetnének a hűtőbe is akár lassan, annak is pontosan a belső oldalfalára – a pacalpörkölt mellé közvetlen. 😂 Holnap este majd le is laminálom őket. Azért macerás volt ám szétszedni „tökéletesen”, mert egyes képek két oldalon átívelően ékesítették ezt a kis kiadványt, és hát na… Meg is lettem vele úgy délre, most pedig feltöltöm nektek / magamnak.

Az asztalon balra egy nyomtató van, amit a fene sem tudja, hova is rakjak, pedig viszonylag ritkán használom. Az onnét lehet elkerül még. A MacBook Air meg ott van jobb oldalt a hangszóró mellett. (Általában védőtokban van, de mivel nem nagyon hordom, meg vigyázok rá, levettem a hátulját a hűtés hatékonysága végett.)

Kicsit túlzsúfoltnak hathat így ránézésre, de elég széles (160 cm) ám ez az asztal. 🙂 És szeretem, hogy ilyen dolgok – és így – vesznek körbe. Mármint olyanok, amelyek sokat jelentenek számomra. Nem pedig egy totál minimalista, üres valamivel nézek órákig farkasszemet…

Felmerülhet, hogy hol van anyukám, apukám és az öcsém – azaz hol vannak ők képeken, vagy miért nincsenek? Hát igen, sosem voltunk nagyon fotogének, viszont már folyamatban van „ez” is. De őket egyébként sem mutogatnám… 🙂

Annyit azért leírok, hogy a Soulmate poszter felett, nos, igen, ott talán elférne még egy kép. Az erdős One Fine Spring Day kép fölé meg egy nagyobb fekvő… És akkor ezt így kis is maxolnám. 😀 Persze ezt majd kipróbálom, kigondolom, megnézem távolabbról, közelebbről, mi és hogyan mutatna. 🙂

Tovább olvasom

Right Now, Wrong Then – 2015

Imádom az olyan filmeket, amelyekben sokat beszélgetnek. Természetesen „nem elég” bármiről és bárhogyan diskurzust folytatni, nem lehet egy film célja önmagában csak az, hogy fel legyen véve néhány hosszabb, végtelennek tetsző társalgás, hogy aztán – a hozzám hasonlóak – az egekig magasztalják… (Ugye?!) Valamiről azért csak szólnia is kell az ilyen filmeknek, valamit meg kell kongatnia az emberben az ilyen alkotásoknak…

Hong Sang-soo – a 121 perces kalandjával – pedig nem egyszerűen egyfajta bravúrt mutatott be, hanem annál is jóval többet. Alkotása egyrészről egy végtelenül egyszerű felépítésű, minimalisztikus dráma, másrészről azonban valami egészen varázslatos, már-már ezen műfaji keretek között értelmezett, pontosabban fogalmazva inkább ezek fölé emelkedett kísérleti film is.

Érdekes, hogy bár korábban azt mondtam, hogy nem nekem való a randizás (bár lehet valakivel az lenne), de közben figyelni az embereket, ahogyan egymással beszélgetnek, ahogyan legalább gesztusok szintjén reagálnak a másik lépéseire… Áh, ez számomra maga a mennyország. Még ha ez – ezen a szinten – már-már valamiféle kukkolás is egyben.

Sokszor mondtam már, hogy milyen jó és hasznos is lehet kapcsolatokról szóló filmeket nézni, mert tanulni is lehet belőlük… Nos, gondolom ez elég hülyén hangzik annak ismeretében, hogy mióta nem vagyok kapcsolatban. De ettől még tartom, hogy bizony minden egyes ilyen filmélmény és jelenet, illetve akár egy könyvben fellelhető néhány ártalmatlannak szánt bekezdés is képes lehet az embert formálni, de legalábbis hatással lenni rá. És hát ezen apró kis hatások, – legyenek azok andalítóan lágy cirógatások, vagy kijózanítóan éles kis lelki szurkálódások – azért csak képesek egymásra rakódni. Hogy aztán ezekből – önmagunk bensőjével karöltve – mi is áll össze… Lehet az eredmény egy kedves kis vár megtámasztásában segít majd, de az is megeshet, hogy egy kietlen, felperzselt, a múlt reményekkel teli romjaira, illetve a szomorúság és magány még izzó hamvaira épített ütközőzóna felesleges (?) öntözésébe és egyengetésébe torkollik majd… De ez az egész már csak rajtunk múlik.

Az is igaz persze, hogy nem írnék erről az alkotásról, ha csak kis hatással lett volna rám. Nem csak sokat vigyorogtam, hanem sokat ráncoltam is a homlokomat közben, hogy mindezek után a végén meg kétszer meg is könnyezzem ezt az élményt. De most nem önmagában a történtek, illetve bizonyos fordulatok miatt. És nem is azért, mert esetleg érzelmileg nem állok elég stabil lábakon – hiszen remekül vagyok. Egyszerűen csak feküdtem a kanapémon, és azon méláztam, hogy ez mégis mennyire képtelenül valóságos és hiteles lenyomata volt egy képzeletbeli estének. Annyira szürreális élmény amikor a valóságot ilyen lehetetlen szinten látja az ember életre kelni egy képernyőn magán… Mintha a Right Now, Wrong Then valamiféle mágikus realizmussal fűszerezett kis dráma lenne.

A két főszereplő egészen fantasztikus alakítást nyújt. A képek mindeközben végtelenül egyszerűek, és hát a zenei aláfestés terén is meglehetősen visszafogottak voltak a készítők. Ezek gondolom teljesen tudatos és ösztönös lépések. Nem akarták, hogy bármi elterelje a figyelmünket a főszereplőkről, nem szerették volna, hogy egy dal, esetleg egy furcsább, merészebb kameraállás kizökkentsen bennünket abból a kis világból, amelyet olyan aprólékosan felépítettek közben…

El lehet filozofálni azon, hogy mennyit is érhet egy olyan film, amely csak és kizárólag a párbeszédekre és az esetlegesen meglévő kémiára épít. Hát nekem sokat. Mert végső soron csak így épülnek fel a kapcsolataink is…

Lehet azt mondani nekem, hogy mennyire negatív, mennyire elemző, és milyen kritikus vagyok… Egyik kollégám korábban megemlítette, hogy annyira nagy teret kapnak nálam a negatív dolgok, de közben én ezt nagyon nem így gondolom. Vagyis ez nálam messze nem egy egyirányú utca. Tök sokra tartok olyan apróságokat, amelyek másoknak lehet semmit sem jelentenének… Ez a film pedig szintén megerősített ebben.

Egy nagyon érdekes alkotás ez, amelyről bár néha magam sem nagyon tudtam, hogy mit is gondoljak igazán, hova is tegyem a látottakat, de aztán egyre inkább a magaménak éreztem. És töredelmesen bevallom, hogy bizony megint kicsit kifordult velem a világ, mert ismét inkább a női karakter állt hozzám közelebb, vele tudtam jobban azonosulni. Ennek okai szerintem meglehetősen nyilvánvalóak lesznek annak, aki a megtekintésére áldozza az idejét, illetőleg persze olvasott már néhány személyesebb dolgot tőlem ezen a blogon.

Elgondolkodtató kis utazás ez, egy reményekkel keszekuszán átszőtt kis érzelmi labirintus. Bár végtelenül könnyen el lehet veszni benne, de közben meg valahogy mintha mégis egyre inkább a másik, valamint önmagad apró kis darabkáira való rácsodálkozás próbálna nekünk utat mutatni valamerre…

Nem biztos, hogy a legjobb és legszebb film, amit eddig idén láttam. Mindenesetre az kétségtelen, hogy bár ilyen szinten sem kell szégyenkeznie, azt azonban ettől függetlenül is bátran ki merem jelenteni, hogy az idei év messze legkülönlegesebb élménye eddig számomra. Ehhez képest az általam nagyra tartott, és különösen kedvelt Mielőtt-filmek már-már popcornnal ízesített, érzelmes és konzervatív „látványfilmek” csupán.

Hong Sang-soo alkotása egyszerre piszok mély és mégis borzasztóan szórakoztató. Egy végtelenül aranyos és olykor meglepően karcos kis dráma egy férfi és egy nő találkozásáról. Aztán azt, hogy végső soron mit és hogyan is lehet kihozni egyetlenegy napból, már tényleg legyen a ti dolgotok felfedezni.

Oldalakat tudnék írni, hogy miről és kiről mit is gondolok, hogy én hogyan reagálnék bizonyos esetekben. De most nem elemezni vagyok itt. Legyen elég csak annyi, hogy én valóban imádtam az első percétől kezdve… Az is igaz egyébiránt, hogy ha van film, amelyet a pszichológiát vagy a filmművészetet hallgató diákoknak levetítenék, akkor az ez lenne.



Lassan a 200. friss filmes élményemhez közelítek az évben, és ez az ötödik, amelyre azonnal, mindenféle hezitálás nélkül ment a maximális pontszám. Sajnos hibátlan magyar felirat nincs hozzá, de angol, illetve AI-os sub van. (Utóbbi néhány apróbb hülyeséget leszámítva elég korrekt lett.) Beszerzésre meg marad mondjuk az Avistaz.

10/10

Álljunk csak meg egy szóra

Nyilván mindenki sokkal jobban jár, ha inkább Matthew Hussey videókat néz a jövőben, mintsem mondjuk az én blogomat olvassa akármilyen tanács végett is, de azért úgy gondolom – mivel van mögöttem is már pár, amúgy nem éppen szokványos év –, én is képes lehetek valami „hasznosat” vagy legalábbis érdekeset mondani. De persze ki tudja. 😅 Majd eldöntitek. És ezeket nem mástól loptam, csak úgy jöttek, gondolkoztam, felmerültek bennem magammal és másokkal kapcsolatban is bizonyos kérdések, variációk, aztán valamilyen válaszok és lehetőségek azért általában születtek is mindezekre… Lehet pár apróság tök égő lesz rám nézve (ha nem az egész blog az lassan), de engem sosem kellett félteni, ha “hülyét” akartam “poénból” magamból csinálni. 😅 



Abszolút pozitívnak szánom ezt a posztot, nem leszek trágár, nem ítélkezem végletesen, nem sajnáltatom magam, és ez nem kimondottan „a nemek harcáról” szól majd, mint korábban a legtöbb, hanem csak úgy inkább rólam, a megfigyeléseimről, a hibáimról, bizonyos dolgokról, észrevételekről, amelyek akár bennetek is felmerülhetett mondjuk a korábbi posztomat, illetve bizonyos filmes írásaimat olvasva… És hát azért pár tippet, és javaslatot is tényleg elsütök. (Azért nem erőltettem meg magam, nyugi. 😅) És persze megint lesz itt minden, csak kicsit máshogy.

Egyedül élve

Én 15 éve egyedülálló vagyok ugye, és azt hiszem a jövőben egyébként ez másoknál sem lesz ritka tényállás. Még az is lehet, hogy ez lesz az általánosabb. Hogy ez jó-e? Vegyük le a társadalmi hasznosságot, demográfiai helyzet elemzését, a gyerekeket, a politikát. Ha ezt megtesszük, akkor egyedül élve bizony egyénileg nézve simán élhető, békés, boldog, kiegyensúlyozott életünk lehet. Amire egy idő után kifejezetten könnyű is rákapni…

A női elvárások

Az én generációmban azért ez a 15 év szerintem még (már) elég soknak számít. De ha megnézzük, akkor láthatjuk, hogy bizony egyre kevesebb fiatal jut manapság szexhez. Lehet nem is akarnak, de hogy a nők nem könnyítik meg „válogatós ízlésűkkel” a pasik dolgát, az egészen biztos. Persze jönnek a dumák, hogy a játékok a hibásak, meg persze a pornó. Azaz az ezekkel élő pasik… De talán önvizsgálatot sem ártana néha tartani… Egy lépésre vagyunk attól, hogy egyes nők a sokat olvasó férfiakat is elkezdik majd okolni, mert nem akarnak tőlük semmit, de tényleg semmit…

Egyébként azért durva, hogy milyen lehet olyan nőnek lenni, aki bármikor talál magának partnert… 😅 Mondjuk ő lehet nem is értékeli annyira, mint majd én talán egyszer… 😄 Egyébként kemény, mennyire kivan a tiktokos csaj itt fent. 😅 (Aki a lényegre kíváncsi: 5:22) Tényleg öröm nézni őt, meg olvasni a videó alatti kommenteket. Azért durva ez a szintű felelősséghárítás. Azt mondja járjak edzésre, meg csináljam jobban, és hogy ne nézzek pornót véletlen se, olvassak Bibliát, és egyébként még a hobbik szintjén is bekorlátozna. Csodálatos lista. És miért is kéne így tennem? Nyilván egy kapcsolat kompromisszumokkal jár, de azért itt olyan felsorolás van, hogy a pasik jelentős részét igazából teljesen ki szeretné “cserélni”, meg szeretné őket változtatni. De akkor kivel is akar ő valójában lenni? Kivel is szeretne ágyba bújni? És akkor még ő ítéli el a pornózást… Amikor a valóságban csinálna robotokat a pasikból… Vicc… Szerintem életében nem látott igényes és valóban szenvedélyes videót, de ne is menjünk bele…



Értem én, hogy elhízott és elkényelmesedett a mai kor átlagos embere, de ne csináljunk úgy, mintha kövér nők nem lennének… Sőt, amilyen munkákat a pasik végeznek, gyanítom, hogy a férfiak kevésbé elhízottak átlagban… (De persze ki tudja. Egy nagy gyárban, sok-sok emberrel találkozva simán azt mondanám, hogy kiegyenlített ilyen szinten a két nem…) A csaj amúgy védeni próbálja magukat, miközben minden egyes támadó állításával igazol minden egyes kritikát amelyek egyébként feléjük irányul… Hatalmas arc! De jó látni, hogy küszködik… 😅 Igen, férfi társaim, ilyen nőkről is lemaradhattok, ha nem csajoztok, edzetek, olvastok bibliát és éltek szent életet a továbbiakban. Hát nem lenne borzasztóan sajnálatos? 😆

Olvass tovább

Ássunk kicsit néhány dolog mélyére

Na ez elég hosszú is lesz, meg valóban mindenféle dolog szóba jön majd itt kérem. Valami felütés is kell az elejére, hogy a továbbra kattintsatok, szóval szó lesz itt a célokról és az álmokról, hogy mivel éppen hol tartok, az egyedüllét királyságáról, a párkapcsolatokról, barátnőzésekről, a randikról, a szexről, pornófüggőségről… És akkor a társkeresésről, a feminizmusról, a pasikról, a modern nők által betöltött szerepekről és az ő áldásos tevékenységüktől kezdve az olyan pasikig bezárólag, akik konkrétan már inkább beintenek a komplett női nemnek. Hosszú, de szerintem érdekes kis bejegyzés lehet videókkal, linkekkel, beszélgetésekkel, apróbb élményekkel. Próbálok visszafogott maradni, de lehet nem mindig sikerül majd. 😅


 De azt hiszem, ha nyersen is fogalmazok, jogosan teszem majd…

Munka, célok, lakás…

Szóval a főnök csinált a műszakbeosztásos táblázat mellé egy túlórásat is, mert félt, hogy úgy jövünk be, hogy már törvényesen nem is lehetne. 😅 Mondta, hogy eddig, ebben az évben én voltam, azaz leszek a legtöbbet – júliusig bezárólag. Utána már csak 7 plusz napom lehet. És akkor el is értem az éves plafont, a 400 órát. Ez is a cél. Így decemberre semmi tartozásom nem marad a lakás miatt. Már csak 2.5 millió van vissza. Szorítsatok, mert sokat bent kell lennem érte… 🎸 De ha csak 330 túlórám lesz az évben, az is elég lesz. 🙂

Jövőre meg azután ugyanígy szeretném tovább tolni, aztán meglátom. Pár év múlva lehet költözök. 😄 Oké, ez odébb lesz még, de szeretnék hitelmentesen egy nagyobb és kipattintottabb lakást, amivel nem is kell nagyon semmit csinálni, csak belakni. El is kezdtem a lakásokat online nézegetni… Kellene hozzá úgy 15 millió. (Mivel nem akarok semmit venni a közeljövőben, ez 2028-29 körül össze is jöhet.) Aztán jöhet a cica. 🐈 😅 Lesz minimum egy saját szobája. 😅 Ez fontos, mert ha nem dorombol sokat, biztos összekapunk majd. 😂 (Hogy ez kit érdekel? Engem. Meg leírom, így még jobban motivál, hajt a dolog, remélem sikerül majd…)

Olvass tovább

Castaway on the Moon [ Számkivetett a Holdon ] – 2009

Mindenki látott már biztos számtalan olyan filmet és sorozatot az élete során, amelynek a témája egy karakter nem várt (vagy inkább nem kívánt), akár végzetesnek tűnő események láncolata folyamán beálló szituációban való helytállása, esetleg a szimpla túlélésért való elkeseredett küzdelme. Számkivetett, Lost… És tényleg napestig lehetne sorolni őket. Már-már akár kifejezetten unalmas és elcsépelt is lehet ez a téma, pláne ha nem csavarják meg benne a dolgokat valamivel. De ezen aztán pláne ugyanúgy – ha nem jobban – el lehet vérezni ugye…

A Castaway on the Moon azonban nem szórakozik. Van itt kérem szinte minden. Aztán bár az ennyire “a mindent a szemnek és a léleknek” féle kompromisszummentes filmkészítési folyamatok vége általában az szokott lenni, hogy csalódottan állok fel a TV képernyője elől, most mégis valami egészen más történt…

Van amikor semmi nem jön össze az életben, van amikor úgy érezzük nincs már semmi kiút számunkra. Mintha a hitelek és magánéleti problémák kilátástalanságba torkolló, nyomasztó érzések kaszásaként egy képzeletbeli kötelet dobnának nekünk egy fa hűvöskés árnyékának magához édesgető közelségében. Igen, kár is erőlködnöm a körülírással, mind tudjuk, hogy vannak akiknek az egyetlen élhető opciót az öngyilkosság maga jelentheti.

Súlyos téma nyilván, de ne meneküljön még senki, mert ez a produkció tényleg egészen varázslatos. Ha lenne még az oldalon vetítőterem, tök szívesen kibeszélném a srácokkal, így meg itt kell bohóckodnom úgy, hogy nem mesélhetem el a kedvenc jeleneteimet… Mert bizony sok van belőlük. Olyanok is, amelyek valósággal belém égtek. Az egyik “képből” pl. akarok egy pólót is csináltatni! ❤️

Egyszerre dráma, vígjáték és szerelmi történet ez a két órás alkotás. De ettől abszolút nem lesz csapongó, elnagyolt vagy elmismásolt az eredmény. Tényleg szinte képtelenség, mennyire tökéletesen rakódnak egymásra azok a bizonyos kis építőkockák. Pedig ezek azért a lehetőségek szűkös tárházának már-már kietlen sivársága mentén – meglehetősen fojtogató érzésekkel – kiékelt írói opciók szárnyaszegett próbálkozásai is lehettek volna csupán.

A kevés szereplő, valamint a kötött helyszínek miatt tényleg nem lehetett egyszerű dolguk a készítőknek, de valamiért belevágtak, aztán csak ez a parádés film lett az eredménye. Én annyira jókat mosolyogtam és nevettem ezen a filmen… És hiába a sötét, borongós felütés és az élethelyzetek abszurd lehetetlensége, ha valami vicces, akkor vicces.

Roppant szórakoztató mozgóképes élménnyel van dolgunk, amely a végére aztán valami sokkal többé áll össze bennünk. Hiába van benne kevés párbeszéd, hiába limitáltak így bizonyos tartalmi és kommunikációs eszközök, ha néhány tekintettel és tettel egyszerűen tényleg nem lehet eléggé betelni. És akkor még nem beszéltem a film vizuális megoldásairól. Sablonos panelek helyett gyakran ezekkel mesélnek nekünk, ezzel írnak körül dolgokat, és ez annyira üdítő élmény… Mert így olyan kérdések kezdenek el motoszkálni az emberben, amelyek hatására aztán a fantáziánkkal és a bennünk lakozó költővel vagy íróval kisegítve mi is egyfajta alkotóként a részesei, egyfajta társszerzői leszünk az itt látottaknak. Varázslatos. Mondtam már?

Ha valami filmes suliba járnék, akkor tök jó lenne körüljárni egy óra keretében, hogy kinek és mit jelent mondjuk ez a film. Számomra valami olyasmit, mintha kaptam volna vele egy kis lepukkant lakókocsit. Amely hiába meglehetősen kopottas és lepusztult – belül már szinte talán üres is –, de felhasználhatom hozzá a bennem lapuló faanyagokat, szerszámokat és festékeket. Egy szerelemmel felérő kis kötelék ez, amelybe azt és úgy látok bele, ahogyan csak én akarom. Igen, vezetnek közben benne, van amihez jár szerelési útmutató is, de végtére is csak én rendezem be az egészet. Innentől kezdve pedig már csak rajtatok múlik, mekkora kedvenc is lesz belőle a számotokra. Merthogy az lesz, ezt talán biztosra vehetem. (“Köszönjük Patrick! Valóban elég érdekes meglátás, de ez nagyon kevés ide, elégtelen!”) 😂

És mielőtt számon kérnétek rajtam, hogy a korábban említett parádés vizuális megoldások azért annyira nem köszönnek vissza az itt látható képek egyikén sem igazán, előre szólok, hogy a legszebb képekről és jelenetekről direkt nem tettem be semmit. Tegye bele más is ezt a kis időt, fedezze fel mindenki saját magának. Ha van valami, ami megéri, akkor az ez.

Kíváncsi lennék, hogy mennyien találnátok ki amúgy, hogy melyik képkocka is az, amelyért aztán tényleg nagyon-nagyon odáig vagyok. Gondolhatnám azt is, hogy túl egyszerű dolgotok lenne, de aztán ki tudja. Lehet sokatoknál szintén az lesz a favorit, dehát bánom is én… 😅 (Majd ha kész lesz a pólóm, megmutatom, aztán elválik, hogy eltaláltátok-e – még ha ide nem is ír majd senki.)

Mindazonáltal eléggé ambivalens, hogy milyen elemekkel játszik közben egyébként Lee Hae-jun. Ha a művészettel behatóbban foglalkoznék, és persze tanultam is volna – nem pedig csak járna itt a szám, illetve a kezem –, akkor tuti tartanék egy előadást arról, hogy mennyire koherens kis csomagot kaptunk itt mindazok ellenére, hogy egyébiránt milyen karakterekkel és témákkal is foglalkozik az alkotás – még ha csak érintőlegesen is. A teljesen hétköznapi, valósággal teljesen harmonikus kapcsolatot ápoló, naturalisztikusságban úszó karakterek és helyzetek olyan snittek lehetetlenséget súroló, valamint a szereplőink döntéseinek következményei okán már-már szürreális ellenpontját képezik az előbbieknek, hogy arra én aztán tényleg csak kereshetem a szavakat.

Persze nem kell félni, nem megy át groteszk bohózatba a történet, inkább csak valahol a realizmus határait feszegeti. Vagy pont csak lubickol benne. Mernek benne úgy túlozni, hogy azzal nemhogy nem csorbítják ki annak a képzeletbeli késnek az élét, amellyel a szívünkbe döfnének, hanem méginkább ráerősítenek vele, megélezik azt.

Az ilyen utazások miatt létezik még elsősorban ez a blog. És bár sok mindenről írhatnék még, a modern kor kihívásaitól kezdve, az önként vállalt magány lassan már valamiféle öngyilkossággal felérő börtönéig bezárólag, azonban én most inkább nem fecsegek már tovább. Hagyjátok, engedjétek ti is, hogy rólatok szóljon ez a történet. Élvezzétek, kapaszkodjatok bele, nevessetek, sírjatok és örüljetek! Egyszerűen csak éljetek!

A filmet megtekinteni pedig – a legegyszerűbben – ezen link alatt tudjátok.

9.3/10