Boygenius: Me & My Dog

Idén is lesz pár jó lemez… Többek közt itt van nekünk a Boygenius is, amely a lent látható három nagyszerű zenész hölgy (Phoebe Bridgers, Julien Baker és Lucy Dacus) 2018-as összeállását követően idén végre megjelenteti az első nagylemezét. Az album címe a “The Record” lesz. Már csak március 31-ig kell kibírnom…

Nem teljesen tudom mit várjak a lemeztől, hiszen kicsit félek tőle. Az első EP-jüket nem nagyon hallgattam agyon, hiszen sokáig alig – illetve csak pocsék minőségben – lehetett beszerezni, és közben a streaming szolgáltatásokat is sikeresen elkerülték vele… Mostanság viszont kezdek ráhangolódni az új lemezre… És hát egyébként is veszem elő a hiányosságaimat, plusz azokat a hanganyagokat szintúgy, amelyek (pár hallgatásos) lenyomatait még mind a mai napig magammal hordozom, de valamiért – egy ideig legalábbis – mégis távolságtartóan viseltettünk egymás iránt…

Azt tudom, hogy a Me & My Dog az régen és ma is kérdés nélkül 10/10-es dal. Iszonyatosan imádtam és imádom. Ahogyan most is kényszeresen mindig visszatérek ehhez a dalhoz… Annyira meseszépen, melankolikusan és szomorúan indul, hogy már szinte meglepő, mennyire jó kis ritmusos dal kerekedik ki belőle… A végére aztán meg kiváltképpen parádés, szinte már karcos kis rockzeneként maradhat meg bennünk. Szóval ez lenne az a tétel, 13:50-től (elvileg időzítve).

A dalszöveg szintén nagyon kedvemre való persze…

We had a great day
Even though we forgot to eat
And you had a bad dream
Then we got no sleep
‘Cause we were kissing

I had a fever
Until I met you
Now you make me cool
But sometimes I still do
Something embarrassing

I never said I’d be all right
Just thought I could hold myself together
But I couldn’t breathe, I went outside
Don’t know why I thought it’d be any better
I’m fine now, it doesn’t matter

I didn’t wanna be this guy
I cried at your show with the teenagers
Tell your friend I’ll be all right
In the morning it won’t matter

I wanna be emaciated
I wanna hear one song without thinking of you
I wish I was on a spaceship
Just me and my dog and an impossible view

I dream about it
And I wake up falling

Itt van még – közkívánatra – egy kicsit máshogy eljátszva is a dal, nekem ez szintén nagyon tetszik.

Szóval mire fel a félelmem? Hát kicsit tartok tőle, hogy ilyen remek zenészek, és alkotók mennyire tudnak összehangoltan dolgozni. Mennyire tudnak majd egységes, koherens dalok összképében ragyogó, minimum remek jelzőkkel illetendő lemezt megírni, amely után aztán a rajongók valóban azt láthatják és hallhatják ki belőle, hogy ennek a fajta egyesülésnek tényleg volt is értelme, és nem elvettek egymástól, hanem hozzátettek valamit – ahogyan a zenéhez, úgy talán egymáshoz is…

Phoebe Bridgers – Egy kép, amely tökéletesen előrevetíti, hogy milyen zenére is számíthatsz

Egyébként ajánlom mindenkinek a fent megnevezett három előadónak utánanézni. Elég korrekt, sőt olykor kiváló anyagokkal jelentkeztek már eddig is. Hoztam kezdésnek néhány kedvenc dalt… Itt van pl. Julian Baker szívszorítóan elénekelt Go Home című szerzeménye, amely egyébiránt végig csupán zongorával kísért… Lucy Dacustól pedig mi mást ajánlhatnék; igen, itt a Hot & Heavy, amely a 40. másodperctől olyan ritmusos, remek ütemmel operáló, nagyszerű dallá növi ki magát, hogy legszívesebben egy órán keresztül erre táncolnék… A billentyűs résztől, leginkább 3:00-tól meg konkrétan feláll minden szőrszál rajtam. Meseszép, hipnotikusan magával ragadó az egész. Olyannyira igaz ez, hogy ettől elfelejtem egy pillanatra, hogy mennyi szarság van a világban – és körülöttem is olykor persze… Konkrétan talán még magáról a levegővételről is megfeledkezem… És akkor jöjjön a Phoebe Bridgers. A személyes kis kedvencem. Nem vagyok ezzel gondolom egyedül. És nem, már csak azért sem a Motion Sickness lesz ajánlva, hanem a Funeral. Még mielőtt nagyon nagy tánci lenne itt kérem szépen. Néha nem tudom, hogy az ilyen dalok miatt legszívesebben a nyakába ugranék valakinek, vagy inkább magamra húznám a takarót, aztán elbújnék a világ elől…

Southland [ Terepen ] – S01-S03 – 2009-2013

4 000 000 emberre mindössze 9 800 rendőr jut Los Angeles városában, akik minden egyes nap védelmezik őket. Róluk szól a Southland sorozata, amely egyes elemeiben hátborzongatóan zseniális, más téren viszont pont ezen erényeiből is adódóan csak szimplán jó. Az alábbi kis írás talán segít nekem és nektek is eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve, és érdemes-e pótolni Ann Biderman öt évados, többet között két Emmy-díjjal kitüntetett sorozatát, amely sokak szerint az egyik legjobb zsarus dráma, amit valaha készítettek.

“A gyilkossági jelentés célja, hogy elmesélje minden áldozat történetét.” Nelli története.

Arról pedig, hogy mennyire felkeltette az érdeklődésem ez a sorozat, mindent elmond, hogy elkezdtem utánanézni, mennyi haláleset is történik Los Angelesben úgy átlagosan. Aztán pillanatokkal később a Los Angeles Times online felületén találtam magam, ahol van egy The Homicide Report nevű oldal, ahol ott virít egy nagy térkép, a bal felső sarokban azzal, hogy 670 embert öltek meg az elmúlt 12 hónapban L.A. megyében, melynek lakossága 9 871 000 fő. Vessük össze ezt a magyarországi adatokkal, ha már lakosságszámot tekintve ennyire közel áll a két érték egymáshoz. A KSH szerint Magyarország népessége 2021. január 1-jén 9 730 526 fő volt. (A tavalyi népszámlálási eredmények csak ’23 első negyedévében várhatóak.) Itthon a qubit cikkében találtam ide vágó adatokat, ahol éves lebontásban is megtekinthetjük, hogyan alakulnak az itteni számok. 2011-ben 164 gyilkosság történt. A számok azóta meredek csökkenésnek indultak, de 2020-ban valami történt, és a havi átlag kiugróan magas lett. (Talán pont a kényszerű összezártság, azaz a covid miatt.) Érdekességképpen összevethetjük L.A. adatait a híresen véres Chicagói számokkal is. 2022-ben csak ebben a szeles városban 692 gyilkosság történt. A lakosság: 2 746 388 fő. A Chicago Tribune szerint 2015-ben összességében több emberölést követtek el, mint bármely más városban, de nem egy főre vetítve. A chicagói rendőrség 2016-os éves bűnügyi statisztikájában arról számolt be, hogy a városban drámai mértékben megnőtt a fegyveres erőszak: 4331 személy esett lövöldözés áldozatává. (Ezek nem mindegyike végződött természetesen halállal. Forrás: Wikipédia.) De persze ha már itt vagyunk vessük össze a várost a várossal. Az NBC Los Angeles azt írja, hogy a 2022-es év végi bűnügyi adatok szerint az LAPD nyomozói 381 emberölést vizsgáltak ki, és ezek közül 92-ben, azaz az esetek 24%-ában az áldozatokat hajléktalanként tüntették fel. Ami azért érdekes, mert ez egy rendkívül aránytalan szám, tekintve, hogy a város több mint 3,8 milliós lakosságának nagyjából mindösszesen 1%-a hajléktalan “csupán”. Szép kis számok, mit ne mondjak…

Durva belegondolni, mennyi mindenkit ölnek meg “csak úgy”. Egy 16 éves lányt, Nelli Rodriguezt például Los Angeles belvárosától délre lőtték le, hogy aztán másnap bele is haljon a sérüléseibe. Egy társát, a 33 éves Rafael Riverát ugyanebben az incidensben agyonlőtték. Még drámaibb, ha elolvassuk, hogyan is találtak rá az elsőként említett fiatal hölgyre. A lövöldözés után tenyerekkel felfelé ült az autóban, és a karjait nézte. Két golyó ütötte seb volt az alkarjában. A lány összeszorította a kezét, aztán a térde közé szorította a karját, és várta a mentőt… A lövöldözés alatt Nelli kétszer sikoltott. Ezt követően szinte semmilyen hangot nem adott, bár a szeme nyitva maradt. Amikor a mentők felemelték, egy apró sóhajt hallatott. Sajnos két golyó is átszakította a mellkasát. Ezek alig látszottak, kívülről nem is véreztek. Édesanyja szerint még az is lehet, hogy Nelli (egy ideig) saját maga sem volt tisztában az őt ért végzetes lövésekkel… És ez csak egyetlenegy eset…

Szóval igen, ehhez is hasonló történetekkel van teli a Southland. Drámákkal, lövöldözésekkel, menekülésekkel és vérrel átítatott az egész. Lehet sok, soknak tűnik. Darálós. Szó szerint az. De ha a számok mögé nézel, megtörtént eseteket olvasol el, akkor rájössz, hogy ez a valóság. Zsaruként nem érsz, nem tudsz mindenki lelki világával foglalkozni. Az is lehet, hogy egy percet sem beszélsz azzal, akinek éppen megmentetted az életét. Mert közben egyik bűnöző és áldozat jön a másik után… Ezt pedig egyszerre izgalmas és elkeserítő is követni.

Amikor megnézek egy mozgóképet, elolvasok egy könyvet, vagy akár csak valakivel beszélgetek, akkor önkénytelenül is mindig eljátszom a gondolattal, hogy mások miért láthatnak bizonyos dolgokat úgy ahogy. Akár a kritikusok, akár a készítők, akár csak a kollégáim, barátaim. Ha egyetértenek velem, ha nem… Ez nyilván hasznos olyan szinten, hogy reflektálni tudjak arra, amiről – sejtésem szerint – beszélni fog az adott illető, és egyébként sem árt, ha nem csak bólogat az ember, miközben lehet amúgy simán elengedjük a fülünk mellett a másik mondandójának egy jelentős szeletét. Szóval ha nekem alapvetően nem is feltétlen tetszik valami, érdekel, kíváncsi vagyok miért szerethetik, méltathatják az adott produkciót annyira. Ez nem azt jelenti, hogy magamévá teszem mások véleményét, de segíthet felhívni a figyelmem az adott mű kevésbé magától értetődő erényeire és esetleges hiányosságaira is. Ezek persze annyira magától értetődő dolognak tűnnek, de aztán a hétköznapi élet során valamiért mégis mindig rendszeresen belefutok abba, hogy mennyire ritka ez a fajta megközelítése egy diskurzusnak, vagy csak pusztán egy egyszerű vélemény tolmácsolásának.

A Southland nekem azért tetszik kimondottan, mert ez tényleg a terepmunkáról szól. Hiába szeretem az összetett, sötét ügyeket, amelyeknek gyakorta kibogozhatatlan szálait hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is eltarthat felgöngyölíteni, ha olykor néha már kifejezetten fárasztó és unalmas is ez a fajta leírása és elmesélése a dolgoknak. Ez kicsit olyan számomra, mint a Vészhelyzet. Csak nyersebb és erőszakosabb. De hát milyen is legyen LA utcáit járva ugye? Itt nem kell világmegváltó bűntényeket és megoldásokat, leleplezéseket várni. De ettől még azt kapod meg, amit eddig így és ebben a formában talán soha nem láthattál. Ez a mocskos utcák végeláthatatlan takarításának rögös küzdelmét mutatja be. Azt, hogy milyen járőrözni, milyen úgy felkelni, hogy sosem tudhatod mi vár rád aznap. Egyfajta szarlapátolásnak tűnik az egész, de hát ha valami ilyen, akkor ilyen. Egy biztos: valakiknek a felszínen, vagy már azt is mondhatnám, hogy lélegeztetőgépen kell tartaniuk a várost. Ennek az olykor kifejezetten reménytelen és sokszor hiábavaló harcnak lehetünk a szem és fültanúi…

Az első évadot egyébiránt még régen láttam. De az eltelt évek után is tudtam, hogy le szeretném egyszer majd tudni a maradék négyet is. Aztán idén eldöntöttem, hogy kicsit jobban odateszem magam idén, és ahelyett, hogy állandóan csak kutatnám a potenciális kis kincseket, letudnám végre azokat, amelyeket csak tologatok magam előtt…

A Southland első évadjától egészen a harmadikig neveztem meg a poszt írásának témáját, és nem véletlen egyben, valamint eléggé általánosan írok róluk, hiszen nincs igazán minőségi ingadozás. (Leszámítva azt, hogy a negyedik évadra becsülettel rákaptam az anyagra. De az utolsó két szezonról majd írok külön egyszer…) Egy biztos: ez egy kegyetlenül menő zsarus sorozat. Imádom, hogy szinte végig kézikamerával dolgoznak benne, imádom, hogy ott ülök a rendőrökkel a járőrkocsiban, velük szállok be és ki, imádom az öltözői ugratásokat, imádom a műszakkezdést, és hát imádom LA meglehetősen mocskos világát is. Annyira persze már nem, hogy oda vágyakozzam… Sőt, inkább kissé riasztó ez az egész, már ami ott megy, és mehet…

A karaktereket tekintve sem panaszkodhatunk. Ami viszont a sorozat “ellen szól”, az az, hogy elég sok szerepelővel dolgoznak benne, és így nehezebben tudunk hozzájuk kötődni. Viszont amikor elkezd összeállni ki és miért olyan amilyen, amikor a sok apróság elkezd lerakódni bennünk velük kapcsolatosan, akkor nincs visszaút, beszippant ez a csapat, ez a közeg, már szinte te is úgy érzed, hogy velük dolgozol. Meglehet a viszonylag nagy team miatt aztán a magánéletükkel egyébként annyira sokat nem foglalkoznak. Csipegethetünk inkább csak. De ez talán – ezekből adódóan – így is van jól. A sorozat ritmusa remek, pörgős kis darabról van szó, nem nagyon van időnk benne kifújni magunkat. Szóval ilyen szinten úgy érzem tökéletesen eltalálták az egyensúlyt.

Egy ideje érik már, hogy írok a sorozatról, és feltétlen meg akartam említeni, hogy mennyire magával ragadott az epizódok openingje, hiába csak 38 másodperc az egész. Kevés az olyan sorozat, amelynél ezt idővel nem léptetem át, itt meg még sosem történt ilyen, pedig már ugye lassan a széria utolsó részeit nyaldosom. Annyira tetszik az alatta hallható zene, hogy rá is kerestem ki a szerző, és szerencsémre meg is találtam. Ahogyan ezt az alább látható, tényleg letagozóan nagyszerű kis videót is, amelyet tegnap vagy harminc alkalommal megnéztem… Feltétlen csekkorjátok ti is. Egy tökéletes kis ízelítő ebből a világból. (Akit az eredeti is érdekel, az hallgassa meg Dulce Pontes Canção do Mar című dalát.)

Ann Biderman alkotása talán néha még túl nyers is. Nem tudom, ezt tényleg majd a sorozat végeztével tudom inkább megítélni. Majd ha ülepedett kicsit bennem az az egész. Szinte alig van a sorozatban zene, nincsenek 3-5 perces dalokkal kisért montázsok az epizódok végén. De hát hogyan is mondjam… Az élethez sincs háttérzene… Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mennyire hálátlan szerep lehet olykor a rendőri munka egy ekkora és etnikailag ennyire sokszínű városban. Néha iszonyatosan durva dolgoknak is a szemtanúi leszünk. Akkor is, ha adott esetben “csupán” csak a tragédia eredményét mutatják meg nekünk…

Nos – mint már említettem –, most járok a negyedik évad közepén, és bátran elmondhatom, hogy ez a legerősebb eddig. Alig várom, hogy letudjam a hátralévő epizódokat. Nem állítanám viszont jelenleg, hogy ez lesz a kedvenc krimim, mert bár hangulatilag nem lehet azzal vádolni, hogy nem törekedne egyediségre, más klasszikus szériákért elsőre jobban tudtam rajongani, inkább magukkal tudtak ragadni. De mindenképpen egy ínyenc falatról beszélhetünk. Ha elkap, akkor nagyon elkap. És ha végképp unod az olykor túlkomplikált, túlírt nyomozós szériákat, és érdekel, milyen is lehet hétköznapi rendőrnek lenni, hát akkor én komolyan mondom, hogy semmi mást nem tudok ehelyett most ajánlani. Csak a Southlandet.

A pontszám ugye az első három évadra vonatkozik elsősorban, de simán benne van, hogy a negyedik és az ötödik a nagyobb kedvencek közé keveredik majd…

7.6/10

Flower Face – “leaking my new demos”

Ahelyett, hogy befejeznék legalább egyet azon nem kevés bejegyzés közül amelybe már belekezdtem korábban, hát jöjjön most inkább zene, mert hát miért ne – ez még lehet érdekel is valakit… 😅

Ők már egyszer szerepeltek itt a blogon, és hát mit tagadjam, nagy szerelmem a Flower Face… Annyira, hogy a bal karomra tetováltatok majd hamarosan fekete virágokat is… Nap jó, azért nem. Bááár… 😅

Szóval tavaly áprilisban a Pisces Moon apropóján írtam róluk – bár számtalan más zenéjük miatt is elővehettem volna őket…

Most reggel meg kutakodtam kicsit, és mit találtam? Na mit? Ezt a gyönyörűséget itt. Amitől teljesen odáig vagyok megint, pedig hát messze nincs kész, így kissé rövidke is, de az biztos, hogy nagyon-nagyon akarom én ezt készen, kidolgozottan… Remélem sok-sok ehhez hasonlóan érzelmes kis dalt szerez még nekünk, valamint bízom benne, hogy nem teszi “tönkre” majd, és nem rabolja el majd tőlünk – idejekorán – a “nagy szerelem” sem… 🤭

A dalszöveget is bepötyögtem gyorsan, mert nekem kell ez így egyben és külön is…

i would buy a gun
and i’d take any pill
if i knew it would bring me to you
but i don’t think that it will
it doesn’t make me angry
i don’t feel that anymore
i’m never disappointed
cause i’ve seen this place before
i think i saw you in the city
you looked paranoid and thin
your face betrayed the weather
i could see it on your skin
i think i found our constellation
i can see it from your house
they say the stars are dying
but so is everybody else

do you think someone would tell us
if we make some grave mistake?
all our buried conversations
our forgiveness came too late
now it’s someone else’s secrets
on the collar of your shirt
it doesn’t make a difference
it just makes my stomach hurt
i think i heard you on the radio
you sounded like a star
now everybody loves you
but they don’t know who you are
they say you don’t have any manners
cause they didn’t raise you right
but the world has been so cruel
how could you bear to be polite

Happy Valley [ Vidám vidék ] – S01 – 2014-

Milyen régi már ez a sorozat is… Mármint röpül az idő kérem. A 2014 április 29-én leadott első epizódot már azév szeptemberében megnéztem – pedig akkor és most is voltak és vannak még bőven azért elmaradásaim. Minek apropóján írok hát most az első évadról? Hát mert újra megnéztem…

Ennek oka az volt elsősorban, mert felvettem a második és harmadik évadját az idei éves vállalásaim közé. Aztán megnéztem a második évad első epizódját, és néhol csak vakartam a fejem. Nem csoda, hogy 8 és fél év után nem sok minden rémlett belőle (mármint az előzményekből, az első évadból), de ahogy megnéztem utána ismételten az első szezon legelső epizódját, már rögtön minden sokkal tisztább lett. Mondjuk viszonylag könnyű dolga van az embernek, amikor egy ilyen sorozatot kell felidézni. Nem mondhatnám, hogy életem legnagyszerűbb első évadját láthattam, de jó eséllyel mocsok mód bűnös élvezetben lehet része annak, aki bepróbálja Sally Wainwright munkáját. Ha meg hozzám hasonlóan krimi rajongó valaki, nem is kérdés, hogy így kell tennie.

A Happy Valley – nem nagy meglepetés szerintem – címével ellentétben nem éppen egy vidám vidékről szól. Egy átutazónak talán még annak is tűnhet… De egyébként itt körülbelül minden van, csak kimondott vidámság nincs. Ennek ellenére nem húz le annyira a sorozat, mint amennyire megtehetné, de hát kimondhatjuk, annyi elcseszett dologra már egyébkénit is lehet immunisak lennék.

A BBC One szériája több szempontból is érdekes. Az egyik ilyen, hogy bár rengeteg krimit láttam, és meglehetősen sokat is olvastam, a legtöbb történetben magától értetődően úgy kezelik – sőt, úgy teremtik meg – a rossz, gonosz oldal megtestesítőit, hogy ők okosak, akár kifejezetten műveltek is, és bizony a motivációikat gyakran akár még valamilyen szinten meg is lehet érteni, még ha azok eszközeiben és céljaiban azért nem is éppen tudunk – akár csak szemernyi – önazonosságot sem találni. Ez ma már valamilyen szinten egyfajta írói alaptézis. Szeretünk olyan jó vs rossz küzdelmet látni, amelyekben méltó “ellenfelet” kap a kedvenc nyomozónk. Vagy akárki más.

Egyszerűen tiszteletet parancsoló tud lenni, ha azt látjuk, hogy a tettes sem éppen idióta, sőt… Ezzel nem csupán a figyelmünk ragadják meg; be kell látni, hogy ez sokszor – bizonyos téren – egy szimpla írói kényszerpálya. Az állami szervek általában túlerőben vannak, és ha nem éppen zsaru a tettes maga (azért ez eléggé valószínűtlen szokott lenni), akkor bizony nem kevés gógyi kell ahhoz, hogy a gyanúsított hosszú órákon, napokon, vagy akár hónapokon és éveken át “elszórakoztasson” úgy bennünket, mint akár a rendőrséget magát is. A legjobb filmekben sorozatokban még gyakran árnyalják is a képet, és olykor bizony a bűnöző emberileg még lehet közelebb is kerül a nézőhöz.

Oké, nos a Happy Valley nem kimondottan ilyen darab. Sőt. Itt talán ki is lehet mondani, hogy irtózatos hülyeségeket csinálnak néha az elkövetők. De ennek ellenére működik a dolog. Miért? Mert hát ilyen is biztos van. Sőt, lehet a legtöbb bűncselekményt valószínűleg nem kimondottan profin, a kiterveltek mentén sikerül abszolválni a valóságban sem. De ha bénák, akkor eléggé lefutott a dolog maga nem? Ez részben igaz is lehet. De vizsgáljuk meg ezt egy másik aspektusból: ha nem te vagy a legélesebb kés a fiókban, akkor bizony az egyik baromságod még nagyobb baromságot válthat ki, és ezzel bizony akár még nagyobb, akár előre messze be nem tervezett károkat is okozhatsz. Nem csak magadnak. Hanem elsősorban másoknak…

A Happy Valley pedig ilyen. Izgalmas, pörgős, érdekes, drámai. Igazi angol cucc, a BBC One gondozásában. Könnyű rákapni, akár másodszor is. Én szívesen végignéztem újra az első évadot, és csupán egy hajszál választja el a 9 pontra értékelhetőségtől. De kivárok vele, hátha majd a második vagy a harmadik szezon még jobban betalál. A harmadikat kifejezetten nagyon várom, a sajtó eddig szerencsére imádja.

A produkció technikailag abszolút rendben van. A karakterek meg olyanok amilyenek… Egy kissé szinte mindenki elcseszett és defektes… De hát nézzünk csak szét jobban, és nézzünk akkor már a tükörbe is. Ezek után meg merjük azt mondani, hogy nem ilyenek vagyunk mi magunk is… Persze valakinek jobban bejött az élet, valakinek meg nem. Hát a Happy Valleyben a sors – amikor kiosztotta azokat a bizonyos lapokat – általában inkább a nemet részesítette előnyben…

8.4/10

Dél-koreai sorozatok, amelyeket érdemes lehet itthon várni

Összeszedtem egy kis listába azon sorozatokat, amelyeket néhányszor már lecsekkoltam az utóbbi időben, hogy meggyőződjek arról, elérhetőek-e már… (Hát nem sajnos, pedig…)

Szóval… Csak és kizárólag olyanokat gyűjtöttem itt most össze, amelyeknek van adatlapja, de a play gomb még nem aktív rajtuk. Elég soknak már jó ideje nem az… Nem tudom mikor fognak jönni. De lehet mindenre emlékeztetőt beállítani a Netflixen. (Biztos találhatnék még, de ezek egy ideje már ott vannak a listáimon, és bőven van mit nézni egyébként is. Bár mit is tagadjam; ezek közül nem egyre azonnal rárepülnék.)

Van még pár nagyon ígéretes darab, de vagy egyik streaming szolgáltató sem csapott még le rájuk, vagy nem a netflixnél vannak a jogok, és így lokalizációra sem nagyon van esély… Szóval ennyi lenne az annyi – ebben pillanatban. (A sorrend nagyjából azt tükrözi, hogy én mit várnék legjobban ezek közül.) A Netflix link egyébként a film adatlapjára visz mindehol.

# 01. Weightlifting Fairy Kim Bok JooNetflix
romantikus dráma, vígjáték – 2016 – 16 epizód / 60 perc
IMDb: 8.4 / Trakt: 86

Az úszóversenyző összefut gyerekkori barátjával, egy feltörekvő súlyemelő bajnokkal, és rájön, hogy titokban tetszik neki az unokatestvére.

# 02. Descendants of the Sun [ A nap leszármazottai ] – Netflix
romantikus dráma – 2016 – 16 epizód / 60 perc
IMDb: 8.3 / Trakt: 83

Egy ügybuzgó katona összefut egy tehetséges sebésszel, és szerelembe esnek. Világnézetünk szétszakítja őket, de a sorsnak más tervei vannak. (Megj.: Nem tudom, hogy a mi “világnézetünk”, vagy az övék, lehet csak egy megjelenés előtti elütés áll a dolog mögött.)

# 03. Healer [ Kódneve: Gyógyító ] – Netflix
romantikus dráma, vígjáték, krimi, akció – 2014 – 20 epizód / 60 perc
IMDb: 8.5 / Trakt: 85

A sztárriporter, a középszerű újságíró és a “Gyógyító” álnéven dolgozó férfi egy sötét titkokat rejtegető, régóta elfeledett eset kapcsán találkoznak.

OLVASS TOVÁBB

Stories We Tell [ Apáim története ] – 2012

“A szerelem olyan rövid, a felejtés pedig olyan hosszú.” Írta Pablo Neruda, Nobel-díjas chilei költő. De hogy miért is ezzel az idézettel kezdek? Hát mert Sarah Polley által rendezett dokumentumfilmben is szerepel ez a mondat, és mert elég jó támpontot is ad arra vonatkozóan, hogy miről is szól ez a majd két órás dokumentumfilm.

Régóta tervben volt ennek a filmnek a megnézése, pláne, hogy Polley 2011-es, Take This Waltz című alkotása is meglehetősen tetszett. És hát nem tudok nem hivatkozni azon tényre, hogy a nemzetközi sajtó mennyire egyöntetűen keblére ölelte ezen bejegyzésünk tárgyát. Felsorolni is nehéz lenne, mennyien adtak rá maximális pontszámot. Így tett például az IndieWire, az Empire, a The Guardian, a The Washington Post, valamint a The New York Times is… Ilyenkor mindig nagy várakozással ülök le a megnézendő produkció elé, hiszen egyfajta gyermeki lelkesedéssel átitatott kíváncsiság kezd el dolgozni bennem. Szóval az elvárásaim meglehetősen nagyok voltak.

És hát nem is kertelek tovább, engem ez nagyon betalált. Miről is szól ez a dokumentumfilm? Sarah Polley családjáról és szüleiről elsősorban. Szóval ha jót akartok magatoknak, ne olvassatok utána se a rendezőnőnek, se a filmnek, mert könnyen spoilerekbe futhattok. Nem mintha egyébként annyira pörgős és izgalmas lenne ez a dokumentumfilm. Mert – önmagában nézve – egy meglehetősen egyszerű történet tárulkozik ki előttük. Ezt az alkotást nem feltétlen a “cselekmény” milyensége határozza meg, hanem sokkal inkább az, ahogyan és akik nekünk tálalják ezt a valamilyen szinten hétköznapi életutat. Felettébb érdekes látni, hogy a családtagok hogyan is élték meg a történteket. Mert bizony ez egy ilyen film. Mindannyian részt vettek ebben a projektben, ők azok akik megosztják velünk a gondolataikat, érzéseiket, ettől pedig annyira bensőséges lesz az egész, hogy ilyet valóban nagyon ritkán lehet látni.

Felmerülhet a kérdés, hogy kit érdekel ez az egész, hiszen biztos vannak és lesznek is még olyan nézők, akik azzal érvelnek majd, hogy ez kizárólag rájuk tartozik; mégis mit érdekelje őket mások élete és családja? De pont ettől olyan intim az egész. És hát azért ne ijedjen meg senki: itt szó sincs róla, hogy a rendezőnő vagy egyes családtagjaik akárcsak az önnön nagyszerűségüket fennhangoztatva kürtölnék világgá, hogy hát náluk ez meg az bizony ilyen jól is ment akkoriban… Nem egy tablóképet festenek le nekünk, nem egy tetszőleges karrier csodálatos fénypontjaihoz vezető rögös út lépcsőfokainak árnyoldalairól értekeznek benne. Sokkal inkább szól ez az érzésekről. A kapcsolatokról, kötelékekről, a házasságról, a szerelemről, a veszteségekről valamint a csalódásról magáról.

A dokumentumfilm egyébként azért izgalmas kérdéseket is felvet. Például azt, amivel az előző bekezdést kezdtem. Érdemes erről ilyen szinten a nyilvánosságnak tudnia? Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ha készülni fog a történtekről egy film, akkor az mire és kire fókuszáljon? Számtalan kérdés, amelyre persze utólag már könnyű válaszolni. De akkor és ott bizony nem mindig és mindenben volt akkora egyetértés.

Nem tudom, hogy ki és milyen következtetést fog levonni a film megtekintése során. Amelynek egyébként ajánlott nem álmosan nekikezdeni, hiszen a bevágott videók önmagukban nem mindig vezetnek bennünket kézen fogva, így aztán meglehetősen sokat is beszélnek benne. Ha valamit mégis mondanom kellene, talán annyit tudnék hozzátenni, hogy Sarah Polley ezzel az egy munkájával is annyira lehetetlenül közel került hozzám, amennyire más rendező valószínűleg egész élete során nem fog tudni. És ha valamiért, már csak ezért is megérte megnézni a Stories We Tell című remekművét.

Mint a legtöbb nagyszerű, magával ragadó produkció esetében, úgy itt is bátran ki lehet jelenteni, hogy ezt is az apróságok tették naggyá. Az, ahogyan meg lett vágva, az, ahogyan és amiről beszéltek… Ahogy hagyták őket kibontakozni, és ahogyan – mindeközben – vezettek bennünket. Nem szabad elfejezetni azt sem, hogy különösen érdekfeszítő volt átélni azt is, hogy a fókusz – egy idő után – egyre inkább a kamera mögött tevékenykedő hölgyre helyeződött át.

A pontszám egy hozzávetőleges érték most csak. Lehet később még ennél is többre fogom tartani. Majd talán pont a második megtekintés után…

9.3/10

20th Century Girl [ 20. századi lány ] – 2022

Nem tudom mit tudnak a koreaiak – amit mások nem –, de ez a film ismét egy kivételes kis kincs. Kevés olyan film lehet a világon, amely ennyire könnyedén veszi azt az akadályt, hogy úgy maradjon ilyen cuki, hogy közben semmilyen visszatetszést ne keltsen az emberben…

Ismét egy romantikus sztorival van dolgunk, de nagyon kellett ez már a sok krimi mellé vagy inkább közé… Mondjuk gondban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi olyat is írhatnék, amit korábban nem fogalmaztam már meg itt valahol, valamikor… De hát próbálkozzunk…

A 20. századi lány egy végtelenül habkönnyű felnövéstörténetként indul. Adva van négy fő, két fiú és két lány baráttal, akiket – kezdetben – egy különös dolog köt össze. Hogy aztán kivel mi történik, abba most bele sem nagyon mennék. A lényeg az maga az utazás lenne egyébként is. Pláne egy ilyen történetnél. Nekem mindenesetre az első pillanattól kezdve nagyon tetszett ez a produkció, játszva lecsúszott ez az egy perc híján két órás alkotás. Ezek a végtelenül egyszerű, de roppant kedves és szeretetre (szerelemre) éhes karakterek könnyedén magukkal ragadtak. Nagyon jó viszont látni ezt a fajta lelkesedést a TV képernyőjén. De nem kizárólag csak azért, mert megidézett néhány dolgot, hanem mert valóban szépen is van megírva. Bizonyos jelenetek alatt hallható zene meg egészen varázslatosan eggyé válik nem csupán a képekkel, hanem talán egy kicsit velünk is. Én néhány jelenetet legszívesebben ötször is visszanéztem volna, annyira el volt benne találva minden… (És szerintem a legtöbben ugyanígy lesznek ezzel.)

A képek önmagukban is kifejezetten jók, de hát a dél-koreaiaktól ez nem is lehet meglepő. Az már inkább, hogy ez a produkció mennyi érzést képest megmozgatni bennünk. Többek között azért is, mert egyszerre mesélnek nekünk benne a barátságról és az első szerelemről. A botlakozástól kezdve a felismerésig sok mindenen végigmegyünk. Unalomig ismert sémák – mondhatnák –, de hát minden alkotás valamilyen sablonra épül, akár csak a műfajából adódóan is. A lényeg az szerintem elsősorban, hogy működik-e. És hát itt ebben bizony hiba nincs.

Mindegyik karakterben van valami kis extra, de persze leginkább magáért a főszereplőért fogunk és tudunk majd izgulni. Kim Yoo-jeong egészen lehengerlő a maga nemében. Persze egy romantikus mozgóképben, pláne egy impulzív, első szerelemmel foglalkozó filmben nem feltétlen az árnyalatokkal, apró kis rezdülésekkel fognak bennünket a színészek megfogni, de a színésznő igencsak jól és természetesen hozta azt, ami kellett ahhoz, hogy végleg a szívünkbe zárjuk őt… Kétséget kizáróan megindító film a 20th Century Girl. Nem csak azért mert úgy nyúltak a készítők az alapokhoz, ahogy azt kell, hanem mert gondos kezdek munkájával olyan hiteles lenyomatot alkottak a karakterek életének alakulása szempontjából is kiemelten fontos korszakukról, hogy arra aztán már tényleg csak csettinteni tudunk.

A film pedig az idő előre haladtával csak jobb és jobb lett. A végéről pedig nem is mondanék inkább semmit… Mondhatnám, hogy lehetne emlékezetesebb és valahol karakteresebb Woo-ri Bang rendezése, de hát az a lényeg, hogy szíve és lelke volt. Bár többen próbálnának meg úgy erről vagy akár csak másról is mesélni, ahogyan azt itt láthattuk és hallhattuk…

Netflixen mindenki részese lehet ennek az élménynek.

8.4/10